VÉGEL László
A territorialitás és a nacionalizmus vitája Szerbiában
Kilátó 
Lassan csillapodik a szerbiai elnökválasztásokat követő eufória. Vojislav Koštunica győzött, de az is kiderült, hogy a választási csalások ellenére győzelme nem elsöprő. A szövetségi képviselőházban a szocialisták képviselik a legerősebb pártot, s csak mintegy 10 mandátummal kaptak kevesebbet, mint az ellenzék. A helyhatósági választásokon már sokkal nagyobb előnyt szerzett az ellenzék. Ennek leglátványosabb győzelme viszont a vajdasági tartományi képviselőházi választásokon született, hiszen a 120 mandátumból 117-et szerzett meg, a szocialisták csupán kettőt. Rajtuk kívül egy független jelölt jutott mandátumhoz. Ez az arány arra figyelmeztet, hogy a szerbiai regionalizmus gondolata a vajdasági polgárokban politikai erőt képvisel. A választási eredmények elemzői ugyan is elismerik, hogy Vajdaságban a polgárok nem csak Miloševics ellen szavaztak, mint ez Szerbia szerte történt, hanem Vajdaság területi autonómiája mellett is.

Szerbiai válasz
Elhamarkodott következtetéseket azonban mindebből nem szabad leszűrni. Ezeken a választásokon ugyan is a politikai pártok nem léptek fel világos politikai programokkal, sőt a Szerbiai Demokratikus Ellenzéket (DOS) képező különböző pártok egymással szögesen ellentétes politikai nézeteket vallanak. Ezen belül Koštunica pártja, a Szerbiai Demokratikus Párt, és néhány köréje tömörülő törpepárt továbbra is a központosított nemzetállam keretei között mozog. A legjobb esetben is csak lazítani kívánja azokat, tehát a szerbiai politikai elit jelentős része kitart az alapvető miloševicsi eszmerendszer mellett, legfeljebb csak annak reformjára vállalkozik.

Számos meggondolkodtató jel tanúsítja ezt. Koštunica első bejelentése az volt, hogy Jugoszlávia nem hajlandó Miloševicset kiszolgáltatni a hágai nemzetközi bíróságnak. Nem volt hajlandó személycserét végrehajtani a jugoszláv hadseregben, és meghagyta tisztségében Pavkovics vezérkari főnököt. Habár nem tartozik az elnöki hatáskörbe, védelmébe vette Miloševics titkosrendőrségének vezetőjét. Az elnöki iroda közleménye szerint, annak leváltása akadályozná a szerbiai demokrácia kibontakozását. Nem utolsó sorban fontos az is, hogy Koštunica határozottan ellenzi Vajdaság területi autonómiáját, s úgy véli, hogy azt a miloševicsi alkotmány kellőképpen rendezte.
Ezek a gondolatok továbbra is meghatározó erejűek a szerbiai köz életben és a politikai elitekben. A napokban végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a lakosság 85 százaléka szerint Koštunica a legnépszerűbb politikus, 65 százaléka pedig pártját, a Szerbiai Demokratikus Pártot tartja a leghitelesebbnek. Ide tartozik az is, hogy a Szerbiai Szocialista Párt képviselői is Koštunicát tartják az egyedüli mérv adó partnernek, továbbá Vojislav Šešelj, a Szerb Radikális Párt vezetője is csak Koštunicát nem nevezi NATO-bérencnek. A sajtó kivétel nélkül terjeszti a Koštunica-kultuszt, főleg az állami sajtó, amely október 5-e előtt teljes egészében Miloševics szolgálatában állt, és hihetetlenül gyorsan, szinte pár óra alatt, október 5-e éjszakáján, átállt.

Ezek a trendek jelzik, hogy a szerbiai társadalom eltávolodott Miloševics politikájának módszereitől, anélkül, hogy megkérdőjelezné Miloševics politikájának eszmei tartópilléreit, amelyek közé tarozik a nacionalizmus és a centralizált nemzetállam gondolata. Ez abból is kiderül, hogy a bukott rendszer bűnei közé sorolják például az egyetem autonómiájának felszámolását, a független sajtó elleni repressziót, a korrupció elterjedését, de semmiképpen sem teszik erre a listára a Vajdaság 1974-ben elnyert tényleges autonómiájának alkotmányellenes felszámolását.

Vajdasági válasz
Másrészt azonban, mint már jeleztük, a vajdasági közvéleményben felülkerekedett az autonómiához való ragaszkodás. Ez abból is kiderül, hogy az úgynevezett „autonomista pártok” (elsősorban a Nenad Csanak vezette Szociáldemokrata Liga és a Mile Isakov vezette Reformista Párt) tekintélye még a választások előtt megerősödött, olyannyira, hogy az országos jellegű szerb pártok a tartományi parlamenti mandátumok elosztása során enyhe többséget hagytak jóvá a vajdasági pártok javára. A közhangulat hatással volt néhány „központi párt” helyi szervezeteire is, ennek következtében Djindjics Demokrata Pártja sokkal nagyobb megértést mutat az autonómia gondolata iránt, mint eddig. Természetesen hozzájuk csatlakoztak a magyar kisebbségi pártok is, úgyhogy a tartományi parlamentben a regionalizmus gondolata kerekedett felül.

A tartományi parlamentnek és kormánynak azonban nevetségesen csekély a hatásköre. Bármelyik helyi önkormányzat szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint a vajdasági parlament, amelynek az volt az első dolga, hogy némiképpen növelje befolyását. Mindenekelőtt kinevezte az Újvidéki Rádió és Televízió igazgatóbizottságát. Tudni kell, hogy ezt az egykor vajdasági intézményt 1991-ben beolvasztották a Szerbiai Rádió és Televízióba, ezáltal a tartományi parlamentnek még csak formális joga sem maradt arra, hogy a vajdasági közszolgálati médium munkáját felügyelje. Egy napra rá, a szerbiai kormány alkotmányellenesnek minősítette a tartomány döntését, és utasította a megfelelő szerveket, hogy biztosítsák a belgrádi központ hatalomgyakorlási jogát. Ismeretes, hogy a szerb kormány a december 23-i választásokig alapjában véve szocialista összetételű, de egyetlenegy döntése és rendelkezése sem érvényes, mind addig, amíg a DOS képviselője alá nem írja. Nebojša Csovics ez esetben minden habozás nélkül aláírta. A kormány hozhatott volna másmilyen döntést is: hatáskörénél fogva hitelesíthette volna a parlamenti kinevezéseket, és attól a pillanattól kezdve a tartományi kinevezések jogilag megalapozottak lettek volna.
Ez a politikai konfliktus jól rávilágít a szerbiai átalakulások jellegére. Szerbiában a nacionalizmus szerepe nem csökkent, habár a hangneme némileg változott, alkalmazkodott az európai diskurzushoz. Vajdaságban azonban lényegesebb változás történt: nemcsak a Szerbiai Szocialista Párt és a Szerb Radikális Párt szenvedtek katasztrofális vereséget, hanem a DOS-on belüli nacionalista jellegű pártok esélyei is csökkentek. Ez az utóbbi belső hangsúlyeltolódás a helyhatósági választások utáni hatalommegosztás során is kiderült. A polgármesterek vagy a Szociáldemokrata Liga vagy pedig a Demokrata Párt tagjai, ugyan akkor Koštunica pártja, a Szerbiai Demokrata Párt néhány vajdasági várost elvesztett. Ezek a változások azt bizonyítják, hogy a territorialitás elve mégis sikerrel veszi fel a versenyt a nacionalista ideológiával. Vajdaság tehát abba a helyzetbe került, hogy ellensúlyozza a szerbiai nacionalizmust.

Ezeket a csak árnyalatokban érzékelhető módosulásokat azonban a nemzetközi porondon még nem észlelik. Koštunica látványos külpolitikai lépései elterelik a figyelmet a belpolitikai színtérről. Holott a boszniai példa e téren is jó tapasztalatokat kínál. Boszniában továbbra is a nacionalista pártok dominálnak, vonatkozik ez főleg a Szerb Köztársaságra, ahol Milorad Dodik Pártja katasztrofális vereséget szenvedett, a Koštunica által támogatott nacionalista Szerb Demokratikus Párt pedig elsöprő győzelmet aratott. Mindaz ellenére, hogy a félig-meddig protektorátusi hatalmat gyakorló nemzetközi diplomácia teljes erőbevetéssel Dodikot támogatta. A boszniai példa azonban bizonyítja, hogy nem elegendő egy-egy párt támogatása, fel kell karolni a helyi hagyományokban gyökerező mozgalmakat is, amelyek hatásosan ellensúlyozzák a nacionalizmus térhódítását. Vajdaság kiváló alkalmat nyújt az ilyen gyakorlat érvényesítésére. Arról van ugyanis szó, hogy a tartomány autonómiájának kérdését nem lehet a demokrácia megszilárdítása utáni időkre halasztani, hanem fel kell ismerni, hogy a territorialitás a demokrácia megszilárdításának eszköze is. Ezt az elvet Vajdaságban a civil szervezetek képviselik leghatározottabban. Nemcsak az újvidéki Regionális Központ, amely ezekben a napokban sikeresen lobbizik a Vajdaság eurorégiós státusa érdekében, hanem a kisebbségi civil szervezetek is, amelyek igen energikusan szállnak szembe a Szerbiai Demokratikus Ellenzék centralizált normáival. A magyar értelmiségiek például szembekerültek ezekkel a normákkal, a sajtóházak igazgató-bizottságának központi jellegű kinevezési technikájával, s ugyan ez történt a vajdasági román értelmiségiekkel is, akiknek kiáltványa nagy visszhangot keltett Belgrádban. Mindkét tiltakozás azt célozza, hogy ne Belgrádban kössék meg az alkukat, hanem egyezzenek ki a helyi társadalmakkal.


A podgoricai Monior című hírmagazin 2000. auguszus. 11-i számának címoldalán kompromittáló fotó látott napvilágot: Vojislav Koštunica (szül: 1944. március 24.) egy koszovói szerb faluban kalasnyikovát magasba emelve mosolygós arccal néz előre. A fotó másféle arcot mutat, mint amilyet a Koštunica-kultusz szenvedélyekkel túlhevített hívei rajzolnak meg. Szerintük a jogászprofesszor az életben mindig komor.Hogyne lenne az, hiszen a szerb nép helyzete miatt aggódik. Koszovó elvesztése pedig véglegesen komorrá tette arcvonásait. S akkor megjelent ez a fotó, amelyen veszélyes fegyverrel a kezében mosolyog. A kép bejárta a világsajtót, s megdöbbentette a közvéleményt. Egy magát legalistának valló politikus kezébe nem való a kalasnyikov. Annál kevésbé, mert eddig csak Vojislav pózolt tűzfegyverrel a kezében.

Hosszú hónapok teltek el, Koštunica beutazta az európai diplomáciai szalonokat, s mint ahogy az (ideiglenesen?) a kormányhoz közel álló Vreme hírmagazin állította, az európai államfők és diplomaták sorban álltak kabinetje előtt, hogy a demokratikus forradalom hősével találkozzanak. Illett hát visszatérni a kép történetére. Nem voltak harcias szándékai, amikor a kalasnyikovval pózolt a fotóriporter előtt, jelentette ki, csupán a falu lakosságának akart a kedvébe járni. Nem akarta megsérteni azzal, hogy elutasítja a felajánlott fegyvert.
A magyarázat érthető, talán el is fogadható, ám Koštunica elnök átesett a ló túlsó oldalára. Magát ugyan tisztára mosta, de nemzetét bemószerolta. Merthát ezek szerint a szerb falu polgárai 1998-ban, amikor a fotó készült, annyira ragaszkodtak a tűzfegyverhez, hogy kedvenc politikusukat is azzal szerették látni.

Természetesen el tudok képzelni másfajta politikust is. Olyant, aki rábeszéli polgártársait, hogy szolgáltassák be a fegyvereket, mert a törvény értelmében tilos tartaniuk, és rossz vége lesz annak, ha a polgárok kalasnyikovval szórakoznak. Tudomásom szerint ez a törvény nyelve. (V.L.)

2000.11.11.

a cikk *.pdf formátumban