HAJDÚ Farkas-Zoltán
A nyitott etnikai kalitka, avagy Erdély „eredendő bűne“
Az erdélyi kérdés 
„Létezik-e a homo transsilvanus? S ha igen, hogyan tudnánk őt leírni? Melyek azok a tulajdonságai, amelyek megkülönböztetik szomszédaitól?” – teszi fel a kérdést Hans Bergel Zuwendung und Beunruhigung című, 1994-ben megjelent kitűnő esszékötetében. A kérdés jogosságához nem fér kétség, még akkor sem, ha például a XIX. századi magyar értelmiség a székelyeket tartotta a legigazibb magyaroknak, vagy ha a humanista Martin Opitz az erdélyi szászokat a leg eredetibb németeknek. Az „anyaországiakkal” szemben Erdély mindhárom népe érzékelt s érzékel valamilyen fajta idegenséget, amely több az eltérő földrajzi adottságoknál és a néha nagyon is különböző történelmi múlt tudatánál, mert identitásbeli különbözőség.

Erdély földrajzilag példásan zárt tér. Területén – úgyszólván letelepedésének pillanatától fogva – mindhárom etnikumának számba kellet vennie az idegenek jelenlétéből adódó kényszereket és lehetőségeket. „... már az Árpádok alatt külön kormányzati terület – írja Bánffy Miklós. De sokkal fontosabb, hogy 1437-től a három nemzet uniója által már egy század óta (vagyis az erdélyi fejedelemség megalakulása előtti száz évben – H. F.-Z.) valami szellemi összetartás ébredt föl és élt népében. Az egymás segítésének, az egymás védésének gondolata. Hogy ez a kölcsönös segítség az önnáló Erdély első 50 évében csak ritkán érvényesült, sőt néha átcsap rövid időre annak ellenkezőjébe, mit sem bizonyít. Testvérek is veszekednek olykor. Az összetartozás érzése a fontos itt és a néplélek szempontjából – mondjuk freudista értelemben –, ebben van Erdély fönnmaradásának szellemi megalapozása.”

Ők és az idegenek – az ideológiai dimenzió
A magyaroknak, románoknak és szászoknak ezzel a szellemi összetartozásával, az erdélyiséggel, a „transzszilván specifikummal” az erdélyi területeket maguknak revendikáló „anyanemzetek” igazából sohasem tudtak mit kezdeni. Integrációs terveik a „másik két” etnikumot a legjobb esetben mellőzték, noha az erdélyi sajátosságok alaposabb ismeretének hiányából fakadó elbizonytalanodásra vagy a nacionalizmus lekicsinylő, becsmérlő hangnemére is találunk éppen elég példát; az intolerancia és ignorancia jogosságát esetenként a történelmi elsőbbség, a magasabb kultúrszint vagy a számbeli többség kizárólagos érvei támogatták. Csak három példát említek, az „Erdélytől való elbizonytalanodás” három – hangsúlyozom: nem azonos etikai és történelmi következményű – példáját.

a. „Iszonyú elgondolni – írja az 1935-ben Erdélyt beutazó Németh László – hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nemcsak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítást, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. Vegyék el Franciaországtól Bretagne-t; ha valami erőszakos élc meg is tehetné, a leszakított tag magától visszaforrna. Erdély akkor veszett el, amikor magyarsága problematikussá vált. (...) Az önálló erdélyi fejedelemség gyors történelmi égése kimerítette ezt a magyarságot, mint ahogy egy-egy szervünk is kiég, sorvadni kezd, hitványabb kötőszövetekre bízva a hézagtöltést. Hány elfonnyadt sejt, hány átengedett falu. (...) A magyarság nem tud mit kezdeni Erdéllyel. Lázai elszívják az embert, még megújhodása is inkább visszahúzódás innen.”

b. A harmincas években a kulturális egyneműsítést célzó erőszakos birodalmi ideológia nyomására fasizálódó szász publicisztika Erdély-képe úgyszólván a feje tetejére állt. A „nagynémet” ideológia nem tudott mit kezdeni a szászság német identitásának sajátosan erdélyi szelvényével, s az addig nem kis büszkeséggel emlegetett „különvaló történelmi öntudatot”, a magyarokkal és románokkal való évszázados kapcsolat hatását büszkén felvállaló erdélyi szász kultúra hagyományait szégyenletes „Erblaßt”-tá (eredendő bűnné) nyilvánította, olyan „délkelet-európai kolonccá”, amelytől a szászságnak minnél hamarabb meg kell szabadulnia, ha integrálódni akar a német nemzetbe.

c. „A román nemzeti ideálok követői, reakciós, kisebbségek ellen irányuló nézeteiket, a politikai és gazdasági hatalom diktatorikus kisajátítását az idegenek fenyegető jelenlétével magyarázták – írja Andrei Corbea-Hoisiea. A XIX. századi román elit találkozása a fejlett iparral rendelkező európai kultúrával nem csak gyors ütemű europaizálódást eredményezett, de a napnyugati fejlettség összehasonlítása a fejedelemségek »félázsiai« helyzetével nagy adag frusztrációt is kitermelt, ami a Nyugat civilizáló »receptjeivel« szembeni, krónikussá váló bizalmatlanságban csúcsosodott ki. Ennek az elbizonytalanodott, az idegenekkel (értsd kisebbségiekkel) szemben táplált neurotikus gyanakvásnak hamarosan »gyógyírja« is került, a messianisztikus elzárkózást, ortodox, nyugatellenes, antidemokratikus patriarchátust hirdető román xenofóbia képében. Ez a – román állampolitikába befurakodó, s ennek kulturális hatalma révén tömegesen terjesztett – xenofóbia aztán lépésről-lépésre egyoldalúan negatív, a nyelvben gyökerező képet alakított ki az idegenekről. Irracionális gondolati struktúrái az idegenekkel való állandó konfrontációra buzdítottak, sőt mitikus méreteket öltve, csak a »mi és halálos ellenségeink« – magatartást ismerte el. Ez pedig mindenfajta személyes, autonóm vélemény lehetőségét kizárta. (...) Már a külső tulajdonságok, a tekintet, a járás, a beszédmodor, a ruházkodás, a lakáskultúra, az istenhit bemutatása is a román ember és az »idegen lény« (zsidó, magyar, szláv) közötti teljes összenemillőséget sugallták. Elég itt példaként Eminescu vagy Iorga publicisztikáját említenünk: szerintük az idegenekkel a sajátosan román, csodálatosan szép, igazi és jó világba új és utálatos valóság igyekszik befurakodni.”

A moldvai származású Eminescu, aki különben nagyon is szívén viselte az erdélyi románság kisebbségi helyzetét, a következőket írja az erdélyi románok nacionalizmusáról: „Még tiltakozásaikban, a magyarok elleni gyűlöletükben is van valami magyar: azon mód, ahogy ezt kinyilvánítják. A nemzetiséget is a magyaroktól tanulták, és nem úgy nemzetiek, mint a románok, hanem azzal a radikális kizárólagossággal, amely magukat a magyarokat jellemzi.”(Idézi Köpeczi Béla, Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe, Akadémiai, 1995, 169.)

Homo transsilvanusunknak az „otthonról” érkező rosszaló, negatív visszajelzések, xenofób fenyegetések és pogromfelhívások ellenére sem volt más választása: magárahagyatottsága arra kényszerítette – sokszor puszta létét biztosítandó –, hogy kiegyezzen az idegenekkel, hogy olyan együttélési modellt találjon, amelynek zavartalan működése mindenik fél érdekében áll.
Az útkeresés nehézségeinek, az idegenekkel kiegyező, sőt velük kooperáló magatartás érzékeny természetének megértéséhez úgy vélem, közelebb kerülhetünk, ha fényt derítünk az idegenek iránt táplált ellenszenvünk, félelmeink, gyűlöletünk forrására.

Én és az idegenek – pszichológiai dimenzió
Első pillantásra úgy tűnik, hogy az idegenek iránt érzett ellenszenvünket környezetünk neveli belénk. Környezetünk idegenellenes nézetei, véleményei társadalmi hagyományainkból származnak. „Meggyőződésem szerint – írja Bánffy –, ahogy a freudizmus gyerekkorunk jórészt elfelejtett történéseiből magyarázza azt, ami felnőtt korunkban érzések és önkéntelen indulatok alakjában cselekvéseinket meghatározza, így a népeknél is gyermekkoruk, vagyis múltjuk dönt abban: milyen szenvedélyek uralkodnak rajtuk”. Elméletileg ugyan feltételezhető egy, az idegenekről vallott ellenséges nézetek áthagyományozódását biztosító, végeláthatatlan előítélet-lánc, de csak addig, amíg figyelmen kívül hagyjuk a nézetek és előítéletek tényekre való „érzékenységét”. Mert az a nézet is például, hogy a Föld lapos, csak addig volt érvényes, addig „tudta tartani magát”, míg be nem bizonyosodott, hogy Glóbuszunk gömb alakú. A mi esetünkben: mi történik akkor, ha meggyőződünk idegenekkel szemben táplált, belénknevelt gyűlöletünk alaptalanságáról?

Furcsamód ez a fajta gyűlölet gyakran még azokon is erőt vesz, akiknek nincsenek az idegenekkel kapcsolatos kellemetlen személyes élményeik; nagyfokú irracionalitását bizonyítja, hogy minden fajta észérvnek, erkölcsi parancsnak ellenáll. Egyes pszichológusok azt állítják, hogy a józan ész érveivel dacoló, mély pszichikai erő tartja életben. De ne hamarkodjuk el a dolgot! Idegengyűlöletünket, idegenektől való félelmünket kockázatos lenne genetikailag előreprogramozott, általános emberi érzésként elfogadni. Mert egy idegen megjelenése sokfajta érzelmet válthat ki bennünk: félelmet, visszautasítást, undort, szomorúságot, kíváncsiságot, esetleg lenézést. A kiindulópont viszont mindig ugyanaz az alapkényszer: az idegenre akaratlanul is felfigyelünk. A kezdeti „riadókészültség” utáni érzelmünk elsősorban a visszajelzés függvénye. Ha fenyeget (ezt főleg olyankor érezzük, ha számbeli fö lényben van), félelmet vagy dühöt érzünk, ha az erőviszonyok hosszabb időre tisztázatlanok maradnak, inkább bizalmatlanságot vagy tiszteletet. Ám az is lehetséges, hogy hamarosan meggyőződünk veszélytelenségéről, jó szándékáról, ez pedig inkább kíváncsivá tesz bennünket, sőt tetszésünket is elnyerheti.

A helyzet felmérésében nem csak az idegen objektív fellépése a döntő, hanem pillanatnyi közérzetünk, sőt műveltségünk is, amelynek állandó gazdagítása során megtanuljuk kezelni az újat, az ismeretlent, az idegent, s már nem buta, földhözragadt agresszivitással közeledünk feléje. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy műveltségünk révén megtanulunk a hermeneutika módszerével közelíteni az idegenhez, vagyis úgy kezdünk vele párbeszédet, vagy vitát, hogy már a kezdettől fogva tekintettel vagyunk az ő igazára is. Erről mondta Hans Georg Gadamer a vele készített interjúmban, hogy „...ez egyfajta kétely, amely mindenkiben benne lakozik, aki nem szeretne tévedni, de ugyanakkor hisz abban, hogy meg tudja győzni a másikat.(...) Mindnyájan félreismerjük saját előítéleteinket, azaz legtöbbször nincs is tudomásunk róluk. Beszélgető partnerem viszont segítségemre lehet abban, hogy felismerjem ezeket, sőt, hogy esetleg változtassak rajtuk.”

Mi és az idegenek – etnológiai dimenzió
Az emberi fejlődés során mindig annak a csoportnak voltak nagyobbak a fennmaradási esélyei, amelynek tagjait összekapcsolta az együvétartozás érzése. A homo sapiens sem elég erős, sem elég gyors nem volt ahhoz, hogy egymagában fennmaradhasson. Már az őskori horda tagjai is egymásra voltak utalva, minden belső rivalizálás ellenére „barátok kellett hogy maradjanak”, főleg ha a csoportot kívülről, az „idegenből”, a „bizonytalanból” fenyegette veszély. Az összetartásból származó mi-tudat a csoporton belüli viselkedési normák kialakítására, a viselkedés szabályozására törekedett, míg a „kívülállókat” bizalmatlanul elutasította.

Az etnocentrizmus az idegenek, a „kivülállók” iránt érzett ellenszenv tartós társadalmi beállítódása. Az etnocentrista csoport tudatát valósággal átitatja saját kiválóságának tudata. Az idegenekkel szemben bizalmatlan, félénk, visszautasító, sőt ellenséges. Szorosra fogva a csoport tagjainak kapcsolatát, elzárja őket a tágasabb társadalmi környezettől, fáradhatatlanul a csoporton belüli elhajlók után kutatva, hogy – a belső összetartást biztosítandó – „elrettentő példát” statuálhasson kiközösítésükkel. Legfőbb jellemzői az idegengyűlölet, a konformizmus és a csoportgőg. Az etnocentrikus beállítódású személyiség képtelen racionálisan mérlegelni az idegen csoportokkal való kapcsolat előnyeit, illetve hátrányait, képtelen racionálisan mérlegelni, s ezért az idegenek összeférhetetlenségét társadalmi téveszmévé fokozza.

Az etnocentrizmus nyomaira úgyszolván minden kultúrában rábukkanunk. Európában már az ókori görögök éles, nyelvi határt vontak maguk és az idegenek közé, a nem hellén származásúakat, az idegen nyelven beszélőket „barbároknak” nevezve. Az „idegen”, „civilizálatlan”, „nyers” kifejezést a nyugati kultúra is átvette, a fogalmat a „vad”, „primitív”, „alsóbbrendű lény” jelentésárnyalatokkal „gazdagítva”.

Europában az etnocentrizmus évezredes kulturális hagyományait először a felvilágosodás – elsősorba Rousseau munkássága – kérdőjelezte meg, elutasítva az idegenek (értsd nem-európaiak) alacsonyabbrendűségéről szóló tévtant. Azt is mondhatnánk, hogy a felvilágosodás óta kezdett meggyökerezni bennünk az a felismerés, hogy az idegengyűlölet, az idegenektől való félelmünk tulajdonképpen egy ostoba, esetenként hátrányos következményekkel járó érzés.

A megoldás kézenfekvőnek tűnt: egy közös európai nyelv kitűnő összekapcsoló, összebékítő eszköz lehetne. Az ötlet már a nyelvek természetéből adódóan sem kivitelezhető. A nyelv elsajátítása ugyanis az „álfajiság” szolgálatában áll; nincs olyan etnikum, amelyik ne ragaszkodna saját – féltve őrzött és ápolt – anyanyelvéhez. Jane Hill szerint ezzel magyarázható a nyelvi „idegen akcentus” léte is. Egy bizonyos koron túl az emberek nagyrésze ugyanis már képtelen úgy megtanulni egy újabb nyelvet, hogy ne érződjék idegen kiejtése. Génjeinkbe programozott nyelvtanulási hajlamunk tehát úgy segít csoportidentitásunk megőrzésében, hogy egyúttal ennek „foglyává” is tesz, hisz örök pecsétként, következetesen „elárulja” igazi származásunkat.

Idegeneket elutasító reakcióink tehát nem véletlenszerűek és nem logikátlanok. Emberré válásunk évmilliói során alakultak ki, s tettek azokká, akik ma vagyunk. Végig az alkalmazkodó értelem munkált bennünk, ami hol a határok meghúzására, hol ezek eltörlésére késztetett. Ám Dieter E. Zimmer szerint krónikusan fellépő xenofób érzelmeink nem megváltoztathatatlan öröklődési alapunk rétegéhez tartoznak, nem merev kényszerek, hanem érzékelésünket rációnkkal ellenőrző elfogultságok (bias). Elfogultságaink az adódó élethelyzetektől függően sokféleképpen realizálódhatnak; hogy mit kezdünk velük, az csakis tőlünk függ, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a megegyezésre, a békés kontaktusok megteremtésére is képesek vagyunk.

Az etnológiai csoda és a nyitott etnikai kalitka
Erdélyben az etnocentrizmus soha sem volt adaptív érzelem, mert ez lehetetlenné tette volna a három nép együttélését. A homo transsilvanus, idegengyűlöletét legyőzendő, megpróbálta felismerni és elkerülni azokat a helyzeteket, amelyek felerősítették volna etnocentrizmusát, az elzárkózás és a csoportgőg helyett inkább a nyitottságot, a személyes ismeretségből adódó bizalmat részesítve előnyben. Az az „etnológiai csoda” (Hans Bergel), hogy szinte egy ezredéven keresztül Erdély hatvanezer négyzetkilométernyi területén a különböző eredetű, létérzésű és kultúrhagyományú magyarok, románok és szászok „kibírták egymást”, csak úgy történhetett meg, hogy az egymástól jócskán különböző kultúrhagyományokra egy bizalmat sugalló, idegeneket elfogadó, közös erdélyi identitás „rakódott”.

Ezt a közös erdélyiség-tudatot az „intellektuális erdélyiség”, a transzszilvanizmus ideális modellé desztillálta, mégpedig úgy, hogy „kicsipegette“ az erdélyi történelem ráció vezérelte, türelmet hirdető azon darabkáit, amelyekben működött a prosperáló együttélés, mellőzve a kevésbé józan korszakokat (vö.: Bánffy: „testvérek is veszekednek olykor...”).

Ez a három nép közös erdélyi sajátosságaira alapozó transzszilvanizmus az első világháború után főleg a magyar és a szász értelmiségiek egy részére (elsősorban az írókra) volt jellemző, és csak addig, amíg a revízióra törekvő Magyarország és a hitlerista Németország „eredendő bűnné” nem nyilvánította azt a közös hagyományt, amely „az erdélyiség prenacionális szakaszában” (vö.: Molnár Gusztáv, Oximoron) nagyon is hatékonyan működött. A közös erdélyiség-tudat azonban nem a transzszilvanizms műve volt, hanem az együttélés évszázados történelmi kényszeréé, amely egymáshoz közelítette a három kultúrát (az egymásrahatás legjobban az egyes népi kultúrákban figyelhető meg), s így lehetővé tette a békés kommunikációt, az együttműködést a közös erdélyi hétköznapokon.

A három nép közös erdélyi élete annyira változatos, az ellenségeskedések és szövetkezések, a baráti kézfogások és cselvetések annyi formájának lehettünk tanúi, hogy ebből a szemszögből a keresztényi szeretet – népeket összekapcsoló – modellje épp úgy „múltbeli utópiának” tűnik, akár a felsőbb- és alsóbbrendűséget, összeférhetetlenséget és szembenállást hirdető xenofóbia.

A legalkalmasabb hosszú távú stratégiának a „nyitott etnikai kalitka” bizonyult. Az a hol erősebb, hol gyengébb fokú etnikai bezárkózás, illetve nyitás, amely az együttélés helyett az egymás mellett élést részesítette előnyben. Az aranykor mindhárom nemzetnek meg adatott – a magyaroknak a fejedelemség idején, a szászoknak a Gubernium éveiben, a románoknak '18 után –, s a „fent-lent”, a „többségben-kisebbségben” (legalábbis ami a hatalom birtoklását illeti), a „megkapni-elveszteni” végleteiből mindhárom nép levonhatta józan következtetéseit. Ebből adódik a „nyitott etnikai kalitka” kettőssége is: a keveredés-beolvadás-feloldódás veszélye ellen védekezve elsősorban a saját nemzeti identitás megőrzésére, megerősítésére törekszik, de úgy, hogy az együttműködés fontosságát is tudatosítja, tehát a kommunikációtól sem zárkozik el, hisz e nélkül nem csak a békés egymás mellett létezés lenne lehetetlen, de a saját erdélyi lét is veszélybe forogna. Lényege tehát azon a felismerésen alapszik, hogy a szilárd, biztonságos, és egészséges – mert az idegenek felé nyitott – csoportidentitás kivédhet, illetve gyengíthet mindennemű etnocentrista megnyilvánulást.

Ez a modell hosszú távon csak akkor marad életképes, ha mindnyájunkban (tehát a magyarokban, románokban, szászokban egyaránt) tudatosul az együttélés tapasztalataira épülő, az évszázados kulturális cserét támogató, az idegen szomszédokat bizalomra méltó ismerősökké „szelídítő”, életteret és hatalmat elosztó erdélyi identitás, és ha ezt az identitást képesek leszünk fel is vállalni.

Az erdélyiség egyfajta sajátságos tudás, „világértelmezés”, amely a két „másik” nép nyelvének és kultúrájának ismeretéből és tiszteletéből áll össze. Nem többlet és nem hiány, hanem olyan kulturális és erkölcsi alap, amely segít, hogy az „anyanemzetek” egyoldalúan jóhiszemű – tehát elfogult – tanácsait, segítségét is kritikus, „erdélyi szemmel” vizsgálhassuk felül. Az „etnológiai csodát” is csak ez az összerdélyi személyes- és kollektív önbizalom tehette lehetővé, ennek köszönhető az is, hogy nálunk nem alakulhattak ki a szerbekéhez vagy a palesztinokéhoz hasonló terrorista mozgalmak.

A kölcsönös bizalomra épülő és bizalmat árasztó erdélyi identitás tehát a kulcsszó, s nem az ezt ignoráló, bíráló bezárkózó nacionalizmus vagy „világpolgárrá” nevelés. Ez utóbbi sem szüntetné meg xenofób elfogultságainkat, hanem „krónikus idegenekké” téve bennünket, előbb-utóbb arra kényszerítene, hogy fejvesztve olyan szélsőséges párt vagy szekta karjai közé meneküljünk, ahol zászlók lobognak, jelvények csillognak, s a körön kívül nincsenek már emberek, csak az ellenséges, idegen világ.

Bánffy Miklós: Huszonöt év [1945]. Püski, 1993.
Hans Bergel: Zuwendung und Beunruhigung. Wort und Welt, 1994.
Andrei Corbea-Hoisie: Rumänien – vom National zum Nationalitätenstaat. In: Minderheiten und Nationalstaat, Böhlau, 1995.
Jane H. Hill: On the evolutionary foundations of language. American Anthropologist, 1972, 74.
Hans Georg Gadamer: Rítusok nélkül szegényebb lenne az életünk... Korunk, 1999, 8.
Köpeczy
Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Akadémiai, 1995.
Németh
László: Magyarok Romániá ban. Tanú, 1935, 3-4.
Dieter E. Zimmer: Die Vernunft der Gefühle. Piper, 1988.

2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban