SZOKOLY Elek
Eppur si muove. Védőbeszéd a „nem létező” provinciáért
Fórum 
Elbátortalaníthatna az a tény, hogy a Provincia vitafórum nem egyértelműen Erdély-párti, s a megjelenített szkepticizmus gyakran nyilvánvalóbb, mint a vita legitimitásának szilárd meggyőződése. A címeréhez ragaszkodó bármilyen intellektussal szembeni sikkes szkepticizmuson túlmenően – adva lévén a kérdés kényes volta – azt hisszük, többről van szó, mint a szalonokra jellemző magatartásról. Bár a posztmodern „provinciás” irodalmár tudja, hogy nem illik komor vagy ünnepélyes hangon beszélni ilyen dolgokról (1) lelkében alighanem kegyetlen harc folyik az óhajok és a félelmek, az optimizmus és az opportunizmus, az aggodalom és a remény között, és mindenek előtt talán a valóban tudományos eljárás iránt érzett elkerülhetetlen módszertani kétely uralkodik benne. Bár fel kell tételeznünk, hogy ilyen vagy olyan formában a vita majdnem mindenik résztvevőjét őszintén foglalkoztatja annak a provinciának a sorsa, amelyben született, sokan közülük szükségesnek tartják ironikus vagy „egységes nemzeti” (román illetve magyar) felsőbbrendű távolságtartással tárgyalni a tartomány jelenét és még inkább jövőjét. Ellentmondásos keveréke ez a helyi identitás hiteles szükségletének és a nemzeti egység tagadásának vagy – talán – ennek kontinentális eurokonform változatának; az önazonossági válság pszichológiáján belüli folyamatos összeütközés a nosztalgia és a kétely, a remény és a gőg, a vágy és a… gyávaság között.

Végeredményben, bármilyen nehezen is ismerjük el, a mentális történelemnek abban a „közvélemény formálók” általi patologikus meghosszabbításában élünk, amelyről Ştefan Borbély beszél (2), s amely – amint Lucian Boia(3) olyan árnyaltan megfogalmazza – „a hibás, egyoldalú, elkeseredett, merev nevelésből” fakad, és „a szenvedélyes nacionalista demagógiában” folytatódik. Ott, ahol az Egyház, a Hadsereg és az Egységes Nemzeti Állam szent, sérthetetlen fogalmak, amelyekért börtönnel, „emberhalállal” fenyegetőznek, és ahol a méregtelenítés folyamata olyan lassú, nem kellene meglepődnie senkinek amiatt, hogy nem mindenki hajlandó megosztani Sabin Gherman sorsát, az exkommunikációt. Inkább választja azt, hogy eskü alatt vallja: Erdély nem létezik! Egyébként, az „óvatosok” többségének reakcióját logikusan (sőt, biológiailag) le lehet vezetni abból, amit Mircea Boari Bakk Miklóssal való párbeszédében mond: „Ha a SRI visszaváltozna szekuritátévá, még Ágoston Hugó urat is, aki azokat a szimpatikus és politikailag ártalmatlan pasztillákat közli, kihallgatnák a »Provincia-csoport összeesküvésében« való részvételért.” Kell-e még valamilyen magyarázat azok „szoft” magatartására, akiknek nincs hősi alkatuk?

Kétségtelen, hogy a természeténél fogva türelmetlen Molnár Gusztáv egyre-másra provokálja az útkereső román és magyar társadalmat, anélkül hogy kímélné „hagyományos” érzékenységeit vagy akár felfogó és feldolgozó képességeit. S ha ezek a provokatív gondolatok stimulálóan hatnak is egy, az értékek és fogalmak hagyományos megállapodottságára épülő társadalom és elit gondolkodásmódjának vérkeringésére, marad a kérdés, hogy a hiúsággal szembekerülő provokációk hatása nem lesz-e eredménytelen. Hiszen ismeretes, hogy a keleti társadalmak számára az idő nem fenyegető tényező… Ugyanakkor azt se feledjük el, hogy egy Patapievici(4) vagy egy Sabin Gherman(5) „fehéren-feketén” stílusa, az áporodott mentális lenyomatok felháborodása ellenére – vagy éppen azért –, jótékony hatású volt.

Ami azonban most írásra késztetett, az egyrészt a bizonyos szövegek idézésének/magyarázásának a Provincia stílusára, remélem, nem jellemző „rugalmassága” (aminek azonban, sajnos, nagy hagyományai vannak publicisztikánkban), másrészt, egy ultra-szoft diskurzus, aminek eredetét, véleményem szerint, érdemes elemezni. Érdemes, annál inkább, mert az első kockáztatja, hogy eltereli a vitát olyan (politikai) területek felé, amelyek zavaróak a vitában résztvevő érzékenyebb partnerek számára, a második pedig azt, hogy megsemmisíti az egész vita eredményét magának a vita tárgyának kétségbevonásával.

Az alapvető kérdés tehát, amit már az elején fel kell tenni, a vita tárgyára vonatkozik. Ami egyesek számára nyilvánvaló, tehát vitán felüli, az mások számára, ugyanolyan meggyőződéssel, kétségbe vonható. Ez utóbbiak számára az egész vita tárgytalan, lévén, hogy szerintük legjobb esetben romantikus nosztalgiákról, kicsit rosszabb esetben ellenséges partizánkodásról van szó.
Voltaképpen mi is az erdélyi provincia? Csupán egy intellektuális vetület (mint, ismerjük el, az a sok „egységes nemzet” vagy „nemzetállam”, amely az utolsó két évszázadban született, s amelyik mind az örökkévalósággal és a „fennvalóval” legitimizálja magát) vagy valóságosan létező „ország”, megkülönböztető jegyeivel, amelynek legitimitása sajátos történelméből és létezésének valóságából fakad? Az erre az alapvető kérdésre adott válasz, függetlenül attól, hogy elfogadja-e ezt a legitimitást vagy tagadja, egyelőre, kisebb vagy nagyobb mértékben, impresszionista érvelésre épül. Amihez egyébként tudományos kritériumokat nélkülöző adatbázis híján én is folyamodok.

Egyúttal már az elején megvallom, hogy vizsgálódásom nem kíván tagadni egy evidenciát (akkor sem, ha nem elégszik meg vele): Erdélynek mint egésznek a sajátosságát.

Kétségtelenül szofisztikáltabbak azok az (önvédelmi) technikák, amelyek nem tagadják közvetlenül a tárgyat, hanem a módszertani kétely vonalát követik. A regionális autonómia létezésének tagadása nem más, mint legitimitásának legegyszerűbb (szimplista) módon történő elutasítása. Végső soron mi igazolná a sajátos jogok védelmét, ha sajátos különbség nincs? („…számtalan aradit ismerek, aki semmiben sem különbözik a Ferentarban születettektől – mondja Mircea Boari a Bakk Miklóssal folytatott, már említett párbeszédben”). De mert elég nehéz valami mégiscsak nyilvánvalót tagadni, egyszerűbb az atomizálás technikájához folyamodni. A felismerhetetlenségig szétforgácsolni egy entitást számtalan sajátos „tárgyat” alkotva, nem más, mint magának a sajátos tárgynak megsemmisítése.

Másik változata az atomizálás technikájának az egyén és a közösség viszonyáról való túlszofisztikált filozofálás, amely egészen a bizonyítás kedvéért kitalált új fogalmak megalkotásáig megy (szómisztika), s amelynek végső célja a közösségek bármilyen legitimitásának tagadása egy kizárólag mechanikus individualizmus javára. És mert a nemzeti államok, de a jelenlegi posztnacionális államok előtti történelmi Erdély egyik sajátos jegye, amely meghatározó szerepet játszott a tartomány sajátosságának kialakulásában, éppen valamilyen fajta konszociatív demokrácia, amely a közösségek közötti állandósult kapcsolaton alapszik, ezek legitimitásának tagadásából közvetve magának a vita tárgyának tagadása következik. Így a földrajzi atomizálás társadalmi atomizálással egészül ki.

A vita kiélezésének „érdeme” ebben az esetben a Marius Cosmeanué (6), akinek (kendőzetlenül téve fel a kérdést) sikerült kimozdítania a résztvevők egy részét a kétfajta beszéd kényelmességéből, és akinek – egy ugrással – sikerült „a hallgatás összeesküvését” is megtörnie.

Következésképpen a lehető legdicséretesebb, hogy Gabriela Adameşteanu, a Kolozsvári Nyilatkozat titokzatos módon elcsent vázlata kapcsán kirobbant „botrány” hősnője (amely vázlatot egyébként sokan már ebben a formában is hibátlannak tartottak!), aki a 22-es folyóirat (7) négy egymást követő számát szentelte ennek az ügynek (a folyóiratot véletlenül ugyanaz a Nyitott Társadalom Alapítvány támogatja!), váratlanul felfedezte magában az érdeklődést egy olyan tematika iránt, amelyet egy évvel ezelőtt, a Problema Transilvană (8) kötetnek a GDS-nél való bemutatásakor teljes mértékben mellőzött, holott a bemutató helyét csak egy ajtó választotta el munkahelyétől. A Provincia 5-ös számában megjelent Ovidiu Pecican-cikk (9) kiválasztása, amelyet majdnem teljes egészében idéz, már önmagában is bizonyítja a 22-es főszerkesztőjének azokkal az orcátlanokkal szemben érzett dühét, akik meg merik kérdőjelezni a román politikai filozófia „szent tehenét” (Paul Philippi), az egységes nemzetállamot. Mégis hálásak lehetünk Adameşteanu asszonynak az ingyenes reklámért egy olyan folyóiratban, amelyet sokra értékelünk. De próbáljunk meg mélyebbre hatolni a témában.

Ovidiu Pecican (10) kollégánk nagy félelme, amit Gabriela Adameşteanu csak megerősít, bizonyára a „párt” szóból ered, amellyel szemben siet kifejezni távolságtartását és tartózkodását. Nem is töri magát, hogy pontosan elolvassa (és idézze) Molnár Gusztáv gondolatmenetét, aki az említett interjúban világosan kifejti, hogy a Provincia nem lesz egyetlen párt szócsöve sem, hanem mindig több lesz, mint tiszta politikum.(11) Elég, ha látja azt a szót: párt. Márpedig a szerző – és minden bizonnyal a recenzens – felfogásában, a párt politikát jelent, a politika autonómiát, devolúciót, szecessziót…magyarán: Erdély leszakítását az „ország szent testéről”. (12) És ha Ovidiu Pecican azt hiszi, hogy amúgy is sok párt van, nincs tehát értelme számukat szaporítani, oda kellene figyelnünk arra, hogy amikor a román szavazók figyelemre méltó része egyetlen létező pártra sem szavazna vagy legfeljebb jobb híján szavazna, akkor nem a pártok nagy száma miatt kellene aggódnunk, hanem azok rossz minősége miatt. Másrészt pedig nem ártana arra emlékeznünk, hogy a regionális pártot nem a Provincia csapata találta ki és nem is az erdélyiek, hogy ilyen Moldvában is van, és bár megalakulásakor kigúnyolták, vezetője megnyerte a jászvásári helyi választásokat, és a Moldvaiak Pártja a CDR-2000 demokratikus választási koalíción belül (amelyet Blandiana asszony nagyra becsült Polgári Szövetsége is támogat) részt vett a parlamenti választásokon.

Ki félne egy erdélyi regionális párttól? Végeredményben feltételezhető, hogy a moldvai regionális mozgalom kezdeményezői, ha nem is hoztak létre előzőleg egy Provinciához hasonló fórumot, összegyűltek, hogy megbeszéljék Moldova tartomány sajátos problémáit az európai regionalizmus összefüggésében, éppen úgy, ahogy a „Provinciások” megpróbálják megtenni ezt ma Erdély összefüggésében. Vagy továbbra is a „hagyjátok, elvtársak, tudjuk mi…” vonalán haladunk?

Ovidiu Pecican másik lépése ügyesebb, bár végül kétélű késnek bizonyul: „Erdély nem organikus egység – állítja alcímeinek egyike – inkább hazák kötege!” (13) Vagyis Erdély mint olyan nem létezik! Van Bánság, Partium, Alsó-Maros, Felső-Maros, Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros, Barcaság, Székelyföld, Fogaras (Mezőcsűr, Bábahalma, Kisszurdok, Nagyszurdok… – folytathatnám félig komolyan, félig tréfásan, hiszen mindeniknek kétségtelenül megvan a maga sajátos helyi vagy szubregionális le gitimitása), de Isten ments, hogy ennek a térségnek közös nevét és sajátosságát elismerjük, mert máris megjelenik szemünk előtt a véres kés, amely kivágja az erdélyi karéjt a haza szent testéből. „Mind a román és mind a magyar politikusok az említett valóságtól eltekintő diskurzusokat kedvelik, s manipulálnak, amikor egy képzeletbeli egységes Erdélyre hivatkoznak, amely saját (valós vagy képzelt) tudatlanságukon alapul” (14) – folytatja a továbbiakban a szerző. Nem hiszem, hogy a sokat sejtető hangsúly és a bűnösség feltételezése jó előjel lenne, különösen, ha Erdély, amelyben ő is él, nem bizonyul éppen képzeletbelinek. Ilyen logika után nem is merem már megkérdezni: mi Románia? A valóságos és a képzeletbeli? Hazakötegek kötege? Mert e szerint a gondolatmenet szerint szó sem lehet „szerves entitásról”.

Ugyanez, a Marius Cosmenau által „szoft”-nak nevezett magatartás, amely az attól való félelemben gyökerezik, hogy esetleg az erdélyi regionalizmus (szeparativizmus) vádja éri, hogy a „magyarok malmára hajtja a vizet”, próbálja voltaképpen a Kárpá tok tól nyugatra fekvő térségek legkisebb, ezer éve – az összes regionális sajátossággal együtt – különböző (igen!) történelmű közös nevező bármilyen közös sajátosságának tagadásával – magának Erdélynek a tagadását, ez alkalommal a nevetségességig atomizálva a térséget. „A regionális különbségek – mondja Lucian Boia – voltaképpen még a mai Romániában is érzékenyek, hogy ne említsük az elmúlt századokat. (…) Az egység, vagy ahogy mostanában mondják: az egyformaság mítosza olyan mélyen beleivódott a román kultúrába, hogy még a szakember, a történész vagy a szociológus is igyekszik figyelmen kívül hagyni a tanulmányozott jelenségek regionlis struktúráit.” (15) Természetesen a történésznek kellene – hacsak a fáktól nem látja az erdőt – legjobban tudnia, miben áll egy tartomány megkülönböztető sajátossága, mi választja és mi egyesíti el az országokat koherens egységbe.16
Molnár Gusztáv osztályozásából, (17) transzszilvanisták és antitranszszilvanisták, kiindulva különösebb túlzások nélkül rögtön az elején elmondhatjuk, hogy ha az egységes nemzetállam, mármint Nagy-Románia, az utolsó évszázad román politikai gondolkodásának „szent tehene”, akkor Erdély a „fejőstehén”. A román (regáti) antitranszszilvanizmus nagy része ebből az egyszerű képletből származik. I.C. Brăteanu óhaja, „erdélyiek nélküli Erdélyt”, megerősíti ezt a logikát. Íme az egységes Erdélynek mint regionális sajátosságnak még egy megkülönböztető jegye.

A magyar antitranszszilvanizmus valószínűleg összetettebb. Egyrészt, a schengeni határ közeledtével reálissá válik az úgynevezett anyanemzettől való elszigetelődés és az erdélyi magyar közösségeknek a magyarországi testvérektől való elszakadásának veszélye. Ideális megoldás még nem csillant fel.

Másrészt sokkal konkrétabb érdekek is létezhetnek, mint ezek a tisztán humanitárius szempontok. Túl egy gazdaságilag fejlettebb, a néhány éven belüli európai uniós integrálódás reális esélyeivel rendelkező Magyarország természetes vonzásán, a magyarok logikus kívánságán, hogy „inkább magyar legyél, zöld útleveles európai polgár, mint piros útleveles erdélyi hazafi, akinek a Független Államok Közösségébe való, a Moldovai Köztársaság melletti integrálódásra vannak csak esélyei”, létezik egy demográfiai-gazdasági szempont is, amely Magyarországot (de nemcsak őt) különösen fenyegeti, és amelyről tapintatosan hallgatnak: az úgynevezett „fehér pestis” – a negatív demográfiai szaporulat –, amelynek a török uralom utáni Magyarországon nagy hagyományai vannak. A Magyarok Világszövetsége által támogatott kettős vagy külhoni állampolgárság különböző változatainak, (18) a látszat ellenére, katasztrofális következményei lehetnek az erdélyi magyarok itthon, szülőföldjükön való maradása és az ezekkel az „előnyökkel” nem rendelkező többségi románsággal való kapcsolat szempontjából.

Ha a két világháború közötti és különösen a nemzeti-kommunista sovinizmusnak, néhány jelentősebb kivándorlás dacára sem sikerült az utóbbi nyolcvan évben elűznie az erdélyi magyarok többségét, hála a Magyarok Világszövetsége ügyességének, megvan az esélye, hogy a magyarok ugyanarra a sorsra jussanak, mint Ceauşescu idején az erdélyi németek (és zsidók). Ha annak idején a Schmidt-kormány kemény valutával vásárolta meg a németeket, most a nemzeti-polgári Fidesz-kormány, erdélyi klientúrájával karöltve, a kettős (?) állampolgárság és a Magyarországon való – egy pontig helyes – kivételes bánásmód meglobogtatásával akarja elcsábítani az erdélyi magyarokat. Kérdem, hányan tudnak majd ellenállni ennek a mézeskalácsnak, különösen Románia szomorú gazdasági és politikai kilátásai között, amelyek egyre nyilvánvalóbbakká válnak most, a választások körül?

A magyar gazdaságnak azonban, bármilyen virágzó is jelen pillanatban, nemsokára súlyos egzisztenciális gondokkal kell megküzdenie a lakosság számának gyors csökkenése miatt (ez derül ki a szakemberek tanulmányaiból). Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar kormányok, ahelyett, hogy a cigányok demográfiai robbanását vagy a második vagy harmadik világból való tömeges bevándorlást támogatnák (más nyelv, más kultúra, más vallás), inkább a határain túli, általában jó képzettségű magyar lakosságot szeretnék magukhoz csábítani. Ez nemcsak Magyarország „irredenta” érdektelenségét bizonyítja volt területei iránt, hanem azt az érdekét is, hogy a magyar lakosságot a Kárpát-medencéből a mostani magyar állam szűk területére vonzza. Az euro-forint vonzereje döntő lehet a régi tartományok helyi hazafiságának megsemmisítésében. A világháború utáni német „impanziós” modell precedenst teremthet. A német lakosság tekintetében a „siker” lehengerlő volt. A román nacionalizmus esetleges jubilálása korainak bizonyulhat. Semmi nem érezteti ma jobban hatását – akárcsak egy nyitott seb –, mint az erdélyi német (és zsidó) közösség hiánya. Vajon a magyar közösség eltávozása is így érződne?

Henri Jeanjean, az okcitán nyelv és mozgalom jelentős képviselője, írta anyanyelvéről: „az okcitán nyelv olyan mítosz, amely a valósággá válás útján halad”.19 A regionális érdekek tudatosodásának folyamatát figyelembe véve (függetlenül a régiók lakóinak nemzetiségétől, vallásától és politikai meggyőződésétől), a fentieket parafrazálva ki merem mondani: „a modern (erdélyi) regionalizmus olyan mítosz, amely képes valósággá válni”. Ezeknek az érdekeknek a tudatosítása minden térben és időben a gondolkodó értelmiség feladata. A Provincia nem más, mint erős hangú gondolkodók erdélyi társadalma. Ennek a vitacsoportnak létrehozása szerintem a lehető leghasznosabb volt, nemcsak mert megalakult a transzetnikus párbeszéd egy fóruma, hanem azért is, mert az a különböző vélemények fóruma, gyakran egymással szembenálló véleményeké, mint például a regionalizmus kérdésében, amely egyike a nemzetközi politikai viták „forró” kérdéseinek. Az a tény, hogy különböző felfogású, de a közös problémákra való megoldás keresésével foglalkozó emberek élő, nem protokoláris vitában találkoznak, a lehető legösztönzőbb.

Nem tudok azonban nem odafigyelni – egyelőre legalábbis létező – korlátaira. És egyik lényeges korláta véleményem szerint az, hogy kizárólag az erdélyi kérdésre koncentrál, holott a provinciák kérdése sokkal tágabb, magában foglalja a regionalizmust, a regionalizálást, a helyi és regionális autonómiákat, a szubszidiaritást, a demokrácia típusait/formáit Romániában általában. Már a lap román változatának, különösen a régi Regátban és a fővárosban történő gyenge terjesztése is önző politikai rövidlátás szimptómája lehet, hiszen a regionalizmus – tehát a Provincia – nemcsak Erdély problémája (akkor sem, ha az évezredes sajátos történelem miatt itt egyértelműbb). Az ország (és a térség) minden olyan tartományára/régiójára jellemző, amely a hipercentralizmus régi válságával küzd. Aminek, lám, sikerült mind annyiunkat a csődbe jutott posztszovjet országok közös gödrének szélére hurcolnia. Ha ennek a csődnek a fenyegetését – az évtizedek, de különösen az elmúlt tíz év megismétlődő jelzései és figyelmeztetései ellenére – nem tudatosítja időben a politikai elit, az egész térség, mindegy minek nevezzük, Romániának, Észak-nyugat Romániának, Erdélynek vagy Nagy-Romániának, kockáztatja, hogy kívül kerül a történelmen. És akkor félek, hiába folyamodunk „a kő marad” vagy „a paraszti józan ész”-szerű népi bölcsességekhez, mert végül valóban csak a kövek maradnak majd.

(1) Ld: a Provincia 5-ös, az erdélyi irodalmaknak szentelt számát.
(2) Ştefan Borbély: Talajvizek konglomerátuma, Provincia, 2000, 5.
(3) Ld a neves román történész megállapítását arról a szerepről, amit „ez a fajta, betegesen ismételgetett politikai diskurzus játszott Ceauşescu diktatúrájának konszolidálásában és meghosszabbításában, amennyiben a történelem kommunista-nacionalista felfogása mentális hagyományban vert gyökeret (dákó-római eredet, függetlenségi harc, Európa megvédésében játszott szerep, a mások ellenségeskedésének alávetett románok áldozattá tétele )”, „… a diktátor korszakában felhalmozott történelmi mitológia túlélte őt. A mentális csillagképek hosszabb életűek, mint az anyagi struktúrák.” (Lucian Boia: Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Humanitas, 81-82, 1997.)
(4) H.R. Patapievici: Politikák (Politice), Humanitas, 1996.
(5) Sabin Gherman: Elegem van Romániából, Erdélyi Hiradó, 1999.
(6) Marius Cosmeanu: Posztkom munisták, tépelődők és demokraták, Provincia, 2ooo, 5.
(7) Ennek a publicisztikai jelenségnek részletesebb elemzését ld.: Szokoly Elek: Nyár és füst (Vara şi fum), Pro Europa, 5-6, 1999.
(8) Gabriel Andreescu, Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés (Problema Transilvană), Polirom, Iasi, 1999.
(9) 22, 2000, 45.
(10) Ovidiu Pecican: Transzetnikus párt avagy polgári fórum? Provincia, 2000, 6.
(11) „A lényeg viszont az, hogy (…) itt valami működőképes dologról van szó, és nyilván sokkal többről, mint pusztán egy újság megjelenéséről. Ez egy virtuális tér, amely akár odáig is fejlődhet, hogy előrevetítheti egy új, transznacionális alapokra épülő erdélyi regionális párt megjelenését. (…) Elmehet (…) egy transzetnikus erdélyi regionális párt szorgalmazásának irányába. De a Provincia akkor sem lesz egy párt szócsöve. Ha netán képes is lenne elindítani egy ilyen mozgalmat, akkor is mindig több lesz, mint puszta politikum.” Molnár Gusztáv, Provincia, 2000, 5.
(12) Minden félreértés elkerülése végett leszögezem, hogy nem vagyok tagja semmilyen pártnak, mint ahogy nem voltam ’89 előtt sem. Ami nem azt jelenti, hogy regionális összefüggésben ne tekinteném a pártokat a demokrácia alapjainak.
(13) Ovidiu Pecican: I.m.
(14) I.m.
(15) Lucian Boia: I.m., 163.
(16) Szokoly Elek: Misszió, nosztalgia és valóság között az „erdélyi ügy” („Chestiunea transilvana” intre misie, nostalgie si realitate), Altera,11, újrakiadva: Az erdélyi kérdés (Problema Transilvana) c. kötetben, Iasi, 1999.
(17) Molnár Gusztáv: A konszociatív demokrácia esélyei Erdélyben, Provincia, 2000, 6.
(18) Tekintsünk itt el attól a ténytől, hogy Románia és a Moldovai Köztársaság viszonyában a moldovai állampolgárok helyzete egészen különleges: ők kérhetik a román állampolgárságot mindazokkal a jogokkal együtt, amelyek ebből következnek!
(19) Henri Jeanjean: De l’utopie au pragmatism?: le mouvement occitan, Lires del Trabucaire, 204, 1992.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban