Caius DOBRESCU
Erdély, Románia és Európa
Fórum 
1
A Provincia egyik korábbi számában az előítéletnek arról a rendszeréről kívántam beszélni, amely – véleményem szerint – sok erdélyi, román és magyar értelmiségit még egymással szemben álló táborokban tart, kölcsönösen fenntartva a defenzívába szorultság érzetét. Úgy gondolom, hogy e kérdéssel foglalkozva eleget teszek az olvasókkal szemben vállalt kötelezettségemnek, mivel érintem a tartományunkon belüli etnikumközi kapcsolatok egyik alapkérdését, és egyben egy megfelelő bevezetőt is írok ehhez az Erdély perspektívájáról szóló esszéhez.

Az előbb említett előítéleteket egy releváns esettanulmányból kiindulva mutatom be. Úgy vélem, hogy figyelemre méltó hasonlóságok vannak a román értelmiségi és politikai körök által a magyar nyelvű állami egyetem létesítése kapcsán felvetett „multikulturalizmus”-fogalom és a Molnár Gusztáv kollégám és barátom, a Provincia szerkesztőségének tagja által forgalomba hozott „konszociatív demokrácia”-fogalom által kiváltott reakciók között.
Szeretném ezt kifejteni. A magyar közvélemény, de főleg az értelmiségi és politikai közeg számára a „multikulturalizmus” annak az összeesküvésnek a fedőneve, amely a kisebbségek számára diszkriminatív román oktatási rendszer fenntartására irányul. Eszerint e posztmodern eredetű fogalom mögött egy nacionalista, lényegét tekintve a kisebbségi oktatás ellen irányuló politika fenntartása rejlik. Ennek hasonmásaképpen, a vitákra figyelő román értelmiségi közvélemény számára – és most inkább a közvetett jelzésekre, az egyes cikkekben jelen levő gyanúsítgatásokra, sugalmazásokra, de főleg a magánbeszélgetéseken elhangzottakra alapozok – a Molnár Gusztáv által felvetett, devolúcióra, decentralizációra, a föderális rendszerben működő tartományi parlamentek előnyeire és nem utolsósorban a „konszociáció” erdélyi modelljére vonatkozó gondolatok a hagyományos magyar revizionizmus továbbélésének egyik – fogalmilag kozmopolita nyelvezetbe burkolt – formáját jelentik.

Ennek a kölcsönös dekódolási mechanizmusnak a magyarázatát Bibó István híres, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című könyvében találjuk meg. A neves politológus meglátása szerint, melyet nem először említek a Provincia hasábjain, geopolitikai övezetünkben az első világháborút követően kialakult demokráciák sorra összeomlottak, s mind belülről, nem külső nyomásra, hanem annak következményeképpen, hogy a modern liberalizmus értékeit feláldozták a centralizált és homogén nemzetállami ideálok oltárán. E politikai hagyomány alapján a filozófiai viták, az elvek, a modernizációs tervek olyan „szeszélyeknek” tűnnek, amelyeket csak a nagyhatalmak engedhetnek meg maguknak, a „kelet-európai kisállamoknak” nem marad más, mint a nacionalista realizmus. Itt olyan naturalizmusról van szó, amelyben a „nagy” és „kis” államok/kultúrák (a társítás lényeges) különböző specieseket alkotnak, eltérő anatómiával és morfológiával, amelyek az időt és a teret is különbözőképpen érzékelik (hogy a spiritualizmus nyelvén is mondjunk valamit), s amelyek sorsa is örökre különbözik.

E gondolkodási kereteken belül a magyarok és románok csak egyetlen – az elmúlt (legalább) két évszázad során feltehetőleg változatlanul fennálló – programot ismerhetnek: az egyes nemzeti érdekeken (melyek kellően racionális meghatározás és érvelés mellett teljesen legitimek lehetnek) is túli, az állam, etnikum, kultúra és terület tökéletes egybeesésében megnyilvánuló, mély nemzeti lényeg mindenáron való védelmezését. A nemzeti messianizmus eme nézőpontjából minden politikai elképzelés másodlagos és eszközszerű. A magyar és román értelmiségi eliteknek a „román multikulturalizmussal” és a „magyar föderalizmussal” kapcsolatos kölcsönös félelmei véleményem szerint e fentebb leírt politikai képzeletbe illenek bele. Konfrontációkra alapozó kezelésük pedig egy ördögi körként fogható fel: a másik nemzeti messianizmusával szembeni gyanakvás legtöbbször a saját nemzeti messianizmusból táplálkozik, onnan merít – többé vagy kevésbé tudatosan – erőt.

Eddig a román és magyar elitek egymás kölcsönös percepciójának egyszerűsített modelljét vázoltam. Mégis úgy vélem, hogy mindkét közösségben jelentős százalékarányban vannak olyan egyének, akik megértették, hogy a modernitás nem korlátozódik arra, hogy az archaikus közösségi lélek számára új önaffirmációs eszközöket biztosítson, hanem értékeink és mentalitásaink mély megújulását is jelenti evilági mivoltunk alapján. Más szavakkal: bármennyire is egyediek és másak kívánnak lenni a „kelet-európai kisállamok”, mégis részei az eszmék globális körforgásának, az identitások átalakulásának és azon reprezentációinak, amelyek mögött évszázados fejlődés áll, még akkor is, ha ez nem érte el a nyugati szomszédok új, páneurópai öntudatának színvonalát.
Innen tekintve a nemzeti messianizmus kemény magja ma már nem egy örök szellemi üzenet hordozójának, hanem a XIX. század második felének posztromantikus politikai realizmusát megjelenítő relikviának tűnik. Maga a „nacionalizmus” is a modernitás különböző korszakaiból származó – egymással nem feltétlenül harmonizáló – politikai eszmék konglomerátumának tűnik. És el kell fogadnunk, hogy mind Magyarországon, mind Romániában, mind az erdélyi magyar, mind pedig az erdélyi román kultúrában olyan politikai szubkultúrák léteznek, amelyek számára a modernitás és/vagy a vele szemben többé vagy kevésbé alternatív posztmodernitás alapvető opciót jelent, intellektuális, erkölcsi és nem utolsó sorban politikai szempontból is.

Ezzel nem azt kívánom mondani, hogy nem létezik az az embertípus, amely a politikatudományból és a kultúraelméletből kölcsönvett, szofisztikus fogalmakat használ annak érdekében, hogy velük akár nyíltan, akár burkoltan kimondottan nacionalista hiteket igazoljon. E magatartásmódra, ha a legvégső konzekvenciáiig elmegy, azt a találó kifejezést használnám, amelyet Andrei Cornea egyik – a közismert protokronista és nemzeti kommunista Ilie Bădescu műveiről szóló – esszéjének címeként megfogalmazott: posztmodern sovinizmus. De ahogy nem minden sovén „posztmodern” (egyesek közülük – például – a nemzeti fociválogatottak állandó szurkolótáborainak eszméit és érzelmeit fordítják le egy többé-kevésbé artikulált nyelvezetre), úgy a „posztmodernek” sem mind álcázott sovének.

A „multikulturalizmus” fogalma a román közvitákban nem egy balkáni csel, egyfajta politikai hókusz-pókusz eredményeképpen jelent meg, azért, hogy elvonja az Európai Unió figyelmét a magyar kisebbség valós problémáiról. Igaz, a fogalmat a politikai színtér néhány szereplője nem éppen intelligensnek mondható cinizmussal kezdte manipulálni, azonban ez a – létező s vitán felül kompromittáló – dolog nem szüntethet meg egy másik valóságot, amely már eszmetörténeti tény: a nyolcvanas évek során román értelmiségi közegekben sok vita folyt a nyugati „posztmodernizmusról”, és ezek általában informális, nem nyilvános viták voltak, de bizonyos mértékig nyilvánosságot kaptak abban a kulturális sajtóban, amely meg tudta őrízni minimális autonómiáját a kommunista cenzúrával szemben. Tehát a „multikulturalizmus” fogalmának megjelenését az eszmék piacán e nagyobb eszmei-elméleti mozgás részeként kell értenünk, függetlenül attól, hogy kedvünkre való-e vagy sem a „posztmodernizmusban” foglalt végső megoldás. És e teoretikus munkában azok az írók, irodalom- és a művészet elméleti szakemberek, filozófusok, történészek, társadalomtudósok (akik általában, de nem feltétlenül, a „nyolcvanas nemzedékhez” tartoznak) vettek részt, akik kimondottan a politikai pluralizmust és a toleranciát tekintették céljuknak.

Az erdélyi magyar értelmiségiek Limes körben lefolytatott vitái – melyekre szintén a nyolcvanas években került sor (és amelyekről jómagam is a Provincia hasábjairól szereztem tudomást) – egyértelmű bizonyítékai annak, hogy voltak kollektív erőfeszítések az új fogalmak megalkotására, amelyek, ha nem is hasonlítottak teljes mértékben a román intellektuális térben velük egyidőben megfogalmazódó kísérletekre (főleg annak következményeként, hogy a politikai dimenzió vállalása hangsúlyosabb volt), nyilvánvaló módon mégis ugyanazokon az értékeken alapultak, a liberális demokrácia, a pluralizmus, az individualizmus, az ideológiáktól szabaduló szkepticizmus és a toleráns racionalizmus értékrendjén. E körülmények közt a román közvélemény azon részének, amely ismeri a nyolcvanas évek igazi (vagyis under ground) intellektuális történelmét, némi empátiát kellene tanúsítania annak megértésében, hogy az olyan elméleti jellegű magyar javaslatok, mint a „devolúció” vagy „az erdélyi konszociatív demokrácia”, a század szellemiségének a megjelenítői, és amikor a kommunista rendszer felbomlása evidenciává vált, e szellemiség mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Európában megjelent. E fogalmak nem közvetlenül a magyar politikai kultúra hagyományait fejezik ki, még akkor sem, ha a jó posztmodern stílusnak adózva, a középkori Erdély politikai és jogi valóságára hivatkoznak (olykor újabb értelmeket tulajdonítva annak). E teoretikus munkálkodás elsődleges hajtóereje nem a nemzeti szenvedély, hanem az eszmék iránt érzett szenvedély, az a törekvés, hogy jelen lehessünk az európai gondolkodás élenjáró vitáiban.

E ponton fontosnak tartom, hogy néhány megjegyzést tegyek az értelmiségiek társadalmi szerepével kapcsolatban. A kommunista utópizmus bírálatának egyik nézőpontja szerint ebben az ideológiai tragédiában az értelmiségiek olyan politikai szerepet játszottak, amelyet „le kell leplezeni”. Az értelmiségieket mind az anarchisták (Jan Mahaiski és később, átvéve az ő eszméit – anélkül, hogy idéznék –, Konrád György és Szelényi Iván), mind a neokonzervatívak (Paul Johnson, Norman Podhoretz), mind pedig a liberálisok (Alain Besançon) a valóság ellen majdhogynem kriminális támadást intéző utópizmus ügynökeinek tekintették. Az „értelmiségiek” morális vád alá helyezése érezhető irányzat volt a posztkommunista korszak Kelet-Európájában is. A „fantazmagóriáikkal” szembeni gyanakvást a kommunista típusú politikai realizmus hívei is szították, de azok az értelmiségiek is, akik a disszidens idealistákról kialakított látásmód megváltoztatására törekedve magukat angolszász típusú pragmatikus cselekvőknek próbálták beállítani. Az előbbiek cinizmusának és az utóbbiak érvényesülési vágyának perverzül véletlen összekapcsolódása vezetett a politikában kialakult, átfogó, (az „utópiákkal” azonosított) „eszmék” ellen irányuló, erős előítéletté.

E folyamatok vezettek annak az apró részletnek az elhanyagolásához, hogy a kommunista utópizmus aláaknázása jórészt éppen az utópizmussal vádolt értelmiségiek műve volt. Ugyanakkor a többség józansága, amellyel elutasított minden társadalommérnöki „kísérletet” (és amivel nehéz nem egyetérteni) ismét egy perverz hatást eredményezett: a válságban levő társadalmak számára legfontosabb erőforrások egyikének, az értelmiségi kreativitásnak a marginalizálását, sőt lebecsülését. A meggyőződéses nosztalgikusok különböző kategóriái, akik úgy gondolják, hogy a tökéletes állam modellje a múltban van (legyen szó 1900-ról, a két világháború közötti korszakról vagy arról az időszakról, amikor úgy tünt, a kommunizmus gazdaságilag fellendülhet, ha a Nyugattól kölcsönöket vesz fel), valamint az euro-technokraták különböző csoportjai, akik viszont arról vannak meggyőződve, hogy az európai integráció csupán egy jogszabály-rendszer olyan mérnöki beállításától függ, amely azt követően máris a megtervezett paraméterek szintjén válik működőképessé (akár a Pinocchio), ugyanazzal az ellenszenvvel utasítják el a prospektív és az új fogalmak kidolgozására irányuló gondolkodást, amely legtöbbször épp azért szükséges, hogy átmentse az integrációs programok szellemét azok betűje ellenébe.

Az eszmék iránti rajongással szemben megnyilvánuló gyanakvás maga is forrása az olyan teoretikus javaslatokkal szembeni irritáltságnak, mint a „multikulturalizmus” vagy a „polgári regionalizmus”. Jellemző módon, ezek nem csupán az etnikumok közti bizalmatlanságot szítják, hanem a különböző, kísérleti szerepet betöltő think tank-ek és a közvélemény-formáló politikusok közötti feszültséget is élezik. Természetesen, az utópizmussal, a képzelőerő kisiklásaival szembeni gyanakvás nem alaptalan, és a demokrácia egyik alapvető érdeme az, hogy minden újítást kötelezően átvisz a nyilvános viták szűrőjén. A rossz viszont, amire felhívnám a figyelmet, nem az a pragmatikus szkepticizmus, amely elengedhetetlenül szükséges minden valóságos fejlődési folyamatban, hanem az eszméktől való szinte zsigeri félelem, az eszméket veszélyesnek, felforgatónak, robbanékonynak, nemzetellenesnek, felelőtlennek, démonikusnak stb. tekintő felfogás. Az a félelem, amely által – ha jól meggondoljuk –, a romániai civil társadalom öntudatlanul éppen a kommunista párt és politikai rendőrsége attitűdjét termeli újra.

A sorok közötti olvasás rögeszméje, az a törekvés, amely a „másik” mondatai vagy szavai mögött rejlő igazi intenciók kiderítésére irányul, maga is tipikusan kommunista maradvány. A működőképes demokráciák nyilvános terében az eszmék épp azok, amik, és előbb vagy utóbb a valódi értékek és emberi érdekek kifejezői lesznek. A demokráciában, ellentétben a kommunizmussal, nem szükséges a körmönfont túldíszítéssel megfogalmazott, átvitt értelmű, többjelentésű és homonim kifejezésekre figyelni. Akik nem tudnak szabadulni a totalitarizmus neurotizáló örökségétől, továbbra is a nyelvi nüanszokat vadásszák, s közben nem figyelnek az igazán fontos eszmékre, amelyek világos egyértelműséggel állnak előttük.

2
A továbbiakban megpróbálom kifejteni álláspontomat a Molnár Gusztáv által megfogalmazott javaslattal/kihívással, azaz – hogy pontosan idézzem – „a konszociatív demokrácia esélyei Erdélyben” (Provincia, 6., 2000. október) gondolatával kapcsolatosan. Azzal kezdtem, hogy „megtisztítottam” és „aknátlanítottam” a terepet, amelyen építkezni kívánok, mivel nagyon fontosnak tartom annak megértetését, hogy nem gyanúsítom Molnárt semmilyen titkos gondolattal, sem kétszínűséggel vagy „machiavellizmussal”. Annak, hogy kivívta tiszteletemet, egyik oka éppen az a nyíltság, amellyel a legmerészebb és egyenesen nonkonformista véleményét is kifejti. Meggyőződésem, hogy az egyébként nagyon komoly argumentációt felvonultató esszéiből és tanulmányaiból felsejlő szenvedély semmiképp sem az erdélyi etnikai messianizmusok hagyományaiból merít erőt, hanem az eszmék iránti szenvedély élteti, magának az intellektusnak a működése.

E pontosításokat követően végre rátérhetek a kérdés lényegére. Annál is inkább, mert Molnár Gusztáv felelős szerkesztői minőségében, tehát vitáink moderátoraként többször is felhívta figyelmemet, hogy kivonom magam a Provincia hasábjain megjelenő, igazán komoly kérdések megvitatásából. Úgyhogy kertelés nélkül kimondom véleményemet a „transzetnikus párt” kérdésében. Mindjárt az elején leszögezem, hogy termékeny ötletnek találom, de az elvek, amelyeket mellette felsorolnék, és az a politikai háttér, amelyre mindez rávetíthető, lényegesen mások, mint amelyek Molnár elméleti felvetésében szerepet játszanak.

Mind A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben című, mind pedig a Provinciában közölt egyéb írásaiban vagy a Problema transilvană című – Gabriel Andreescuval közösen kiadott –, vitát kavaró kötetben szereplő tanulmányában Molnár, Románia euroatlanti integrációjának feltételezett kudarcából kiindulva, Erdély regionális autonómiája mellett érvel. Úgy gondolja, hogy a már NATO-tagokká vált, illetve az afelé gyorsan haladó közép-európai országok és a hasonló törekvéseket megfogalmazó, de gazdasági, politikai és társadalmi értelemben lassabban fejlődő, kelet-európai államok között kialakult különbség immár strukturális jellegű. Tehát egy hosszú távra rögzült helyzetről van szó: egyik oldalon vannak a közép-európai országok, melyek nyugati típusú fejlődési pályára álltak, másik oldalon Románia, Bulgária és – esetleg – Jugoszlávia, amelymegrekedt egy – mondjuk így – latin-amerikai típusú, krónikus alulfejlettségben. Ebben az adottnak tekintett keretben elemzi Molnár azt, hogy milyen eséllyel kerülheti el az elmaradottság végzetét Erdély, s ebben társadalmának plurális eredetére és tradícióira alapoz, amelyek alkalmasabbá teszik arra, hogy stabil és hatékony liberális demokráciát alakítson ki.

Véleményem szerint Molnár bizonyító eljárásában kétféle ellentétezés tevődik egymásra. Egyrészt a liberális – „illiberális” demokráciák kettőséről van szó (amelyet Fareed Zakaria egyiptomi politológustól vett át), másrészt a „homogén” – „konszociatív” demokráciák párosáról (ahol az utóbbi fogalom Arend Lijphart dán politológustól származik). Molnár Romániát először az „illiberális” demokráciák közé sorolja, azok közé, amelyek „a nyugati demokráciát fogadták el saját politikai rendszerüknek, de nem képesek annak intézményeit hatékonyan működtetni”. Ez az intézményi csőd, amely már tíz éve tart (Molnár szerint: kritikus időszak), a failed state – csődöt mondott államok – kategóriájába sorolja Romániát. A következő, teoretikusan megalapozott lépésben arról a „kulturális katasztrófáról” beszél, amely a Regátban kiteljesedőben van, s ez alatt azt a politikai, közigazgatási és kulturális homogenizációt érti, amelyet a kommunizmus kezdett el, és amelyet egy centralizált, univerzális és absztrakt szabadságokat ajánló demokrácia folytat, anélkül, hogy tekintettel lenne a társadalom kulturális „szegmentáltságára”. Gabriel Almond tipológiáját átvéve Molnár úgy gondolja, hogy a homogén politikai kultúrára alapozott demokrácia angolszász sajátosság – persze, teszi hozzá pontosítva, azoknál „nem kommunista vagy posztkommunista homogenitásról van ugyan szó, de mégis homogenitásról”.

E két ellenérv egymásra tevődéséből az következik, hogy a román demokrácia illiberális, mivel nem ... „konszociatív” – vagyis úgy mondanám, egy inkább francia s nem angolszász típusú homogenitás felé tart, amely elnyomta a Regát kulturális sokféleségét, és ugyanannak a „katasztrófának a kifejletével” fenyegeti Erdélyt is. Mindebből arra következtetek, hogy Molnár a „posztmodern fundamentalizmus” álláspontjára helyezkedik, amely szerint csak a maximális komplexitás lehet működőképes, és a sokféleség jelenti a fejlődés legmagasabb rendű forrását. E filozófiai nézőpontból ellenérvei indokoltaknak tűnnek, azonban el kell fogadnunk, hogy akkor az egész európai civilizációra vonatkoznak – kezdve a XIX. századdal –, ugyanis ha elfogadjuk a modernitás és a modernizáció kurrens elméleteit, akkor az elválaszthatatlan a homogenizáció – elsősorban politikai jellegű – eszméjétől.
Ha erre az alapra helyezkedünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a román állam molnári és Adorno valamint Horkheimer európai racionalitáskritikája között nincs érzékelhető különbség. Mindez, persze, csak az egyik lehetséges álláspont, de akkor felmerül a kérdés, hogy az összes európai demokráciát „illiberálisnak” tekintjük-e, legalábbis addig, míg be nem léptek a komplexitás kezelésének, az affirmative action-nak és a pozitív diszkriminációnak „posztmodern” szakaszába. Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy a Romániánál érezhetően jobban álló középeurópai államok azért érték-e el ezeket az eredményeket, mert a konszociatív modellhez közelálló politikai rendszereket honosították meg. Habár kormányaik határozottan többet és koherensebb módon foglalkoznak a decentralizációval és a helyi autonómia megszilárdításával, mégis úgy gondolom, hogy Magyarország, Csehország és Lengyelország még nagyon távol áll a Molnár által javasolt modelltől.

A fennebbiekkel nem azt akarom mondani, hogy a mai Románia a liberális demokráciák sikertörténete, egy success story, csupán sugalmazni szeretném azt, hogy a kudarcokra és késésekre sokkal közvetlenebb magyarázatok is találhatók, mint azok, amelyek a politikai posztmodernitás elméletéből következnek. A mai Románia illiberális demokrácia, amely még az esélyegyenlőséget sem biztosítja, amelyben az állam ki van szolgáltatva egy bürokratikus klikknek és néhány maffióta típusú érdekcsoportnak. De mindez nem túlkapásból ered, hanem egy homogenizációs deficitből, vagyis mindaddig fennáll, míg a modern, racionális elvekre épülő igazságszolgáltatás, oktatás és közigazgatás nem működhet egyfajta „homogenizáció”, vagyis egy, a polgárok absztraktul-egyenlő bánásmódja alapján. A sajátos jogok garanciája, mint például a más – nem a többségi – etnikumokhoz tartozó állampolgárok anyanyelvének használata az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban csupán üres szóbeszéd marad mindaddig, míg az oktatás, igazságszolgáltatás és közigazgatás e rendszerei nem működnek racionálisan (vagyis „univerzalizálható” elvek alapján) és hatékonyan.

De még ha szétválasztottam is a homogén/konszociatív oppozíciót a liberális/illiberális oppozíciótól, ez nem jelenti azt, hogy megoldottuk volna a problémát, amelyet Molnár Gusztáv oly súlyosnak tételezett, éspedig hogy Románia nem képes a „klasszikus” vagy „konvencionális” liberális demokráciák szintjére emelkedni. Persze, ki lehetne sütni, hogy e kudarc önmagában is arról tanúskodik, hogy 2000-ben már nem lehet működőképes demokráciát felépíteni a XIX. század eszközeivel. Az a kísérlet, hogy ma ismét az 1945-ben megszakadt demokratikus fejlődési folyamat fonalát vegyük fel, vagy az, hogy megismételjük a nyugati államok demokratikus fejlődésének útját, azt az abberált megoldást jelentené, hogy lépésről-lépésre bejárjuk a fejlett országok technológiai forradalmainak pályáját, ahelyett, hogy erőinket arra koncentrálnánk, miként vegyük át a legfejlettebb technológiai szintet.

Mégis, főleg az elmúlt négy év teljesítménye alapján ítélve, azt mondanám, hogy az igazi nagy probléma nem az eurokonform „különbség” és a „tolerancia” fogalmainak a politikai nyelvhasználatba, sőt, a törvényhozásba való bevitele volt – jóllehet, az eredmények nem számottevőek. De úgy hiszem, hogy ezen a téren a politikai véleményalkotás és a közvélemény elfogadható ritmusban haladt előre. A román közigazgatás nagy kérdése az volt és az is maradt, hogy alkalmatlan programok és közpolitikák kidolgozására és gyakorlatba ültetésére. Egyik oldalon ott vannak az elvek és eszmék, velük szemben pedig a kormányzati döntések – s a köztük levő távolság abszolút megdöbbentő. És bár e „metafizikai” bénultság sui-generis egyenlőséget teremt az ország polgárai között (akiknek „nemzetiségre való tekintet nélkül” el kell viselniük a – politikai és polgári ellenőrzés alól kiszabadult – bürokrácia tehetetlenségét és korruptságát), mégsem hiszem, hogy ez valamiképpen egy többé-kevésbé angolszász típusú, „homogenizáló” demokrácia értékeinek és elveinek tudatos átvételéhez vezetne.

Románia elmozdulása az európai integráció holtvágányáról mindenekelőtt szervezeti kultúrájának „színeváltozásától” függ, attól a képességétől, hogy intellektuális erőt kölcsönözzön intézményhálózatának, hogy szakszerűsítse az adminisztrációt, hogy a közügyek intézését dinamikus, előretekintő és kreatív tevékenységgé tegye. A közigazgatásnak abszolút szüksége lenne egy tudásinjekcióra, elsősorban azért, mert csak így lehetne visszaszorítani az államot a lehetséges minimumra, és minél teljesebb mértékben felszabadítani a magánkezdeményezést.

Tekintettel az előbb megfogalmazott feladat nagyságára, el kell ismernem, hogy Molnár Gusztáv Románia európai integrációs esélyeivel kapcsolatos szkepszise nem tűnik számomra eltúlzottnak. Egyébképpen azok a román újságírók és politikai elemzők, akik a többé vagy kevésbé polgári jellegű nemzeti elkötelezettségük dacára nem vesztették el józanságukat, szintén nem optimisták abban, hogy Románia jó eséllyel, gyors és érzékelhető fejlődést felmutatva halad az Európai Unió által megjelölt irányba. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy e perspektívátlanság valamiképpen javíthatna a helyi autonómia esélyein Romániában s különösképpen Erdélyben. Az igaz, hogy a Molnár által „transzszilvanista magyarnak” illetve „transzszilvanista románnak” nevezett társadalmi-politikai szegmensekben egy esetleges euro-kudarc csak hangsúlyosabbá tenné a központi kormánnyal szemben érzett ellenszenvet, miközben az állam afölött érzett kétségbeesésében, hogy többé-kevésbé ellenőrzés alatt kellene tartania a társadalmi frusztrációkat, egyre aberránsabb újraelosztási intézkedésekhez folyamodna. De feltételezhető, hogy egy integrációs perspektívák nélküli Romániában bármilyen transzetnikus jellegű politikai projekt csődöt mondana amiatt a feszültség miatt, amely az anyaországi magyarok életszínvonalát és európai polgári méltóságát áhító magyar kisebbség és a kudarcától, a marginális helyzetre ítéltségétől rögeszméssé vált román többség között kialakulna.

Meglehetősen kontraproduktívnak tartom azt az elképzelést, amely Erdély regionális autonómiáját Románia integrációjának alternatívájaként tünteti fel. Épp ellenkezőleg, a decentralizáció, a helyi autonómia, a regionalizmus, sőt, a transzszilvanizmus nagy esélye épp ezekhez a folyamatokhoz, eszmékhez és értékekhez kötődik megbonthatatlanul, és ezek Románia európai integrációs perspektívájához kapcsolódnak. A konszociatív demokrácia távlataira utalva, Molnár a következőket írja: „Legyünk tehát készenlétben, ha a váratlan elénk toppan”. De én nem hiszem, hogy a „váratlan” mást is hozhat, mint traumát, kiszámíthatatlan veszteségeket, fölös szenvedést. Az erdélyi etnikumok közötti párbeszédnek békés, előre jelezhető fejlődésre van szüksége, amelyet csak Románia egészének „előrelátható”, az európai integráció irányába tartó fejlődése biztosíthat. Az erdélyi etnikumközi párbeszéd terén a realista, hatékony, személyessé tehető konstrukciók előfeltétele pedig a román politikai és közigazgatási rendszer globális átalakítása, amelyen a helyi és regionális autonómia megadása értendő.

Mindezek ellenére, bár eddig nem kevés módosítással átfogalmaztam azokat a premisszákat, amelyekből Molnár Gusztáv kiindul, el kell mondanom, hogy nagymértékben egyetértek konklúzióival. Vagyis az erdélyi transzetnikus párt létrehozására vonatkozó elgondolást üdvösnek tartom, mégpedig két okból is: az egyik mögött politikai megfontolások vannak, a másik elvi jellegű. Politikai szempontból azért, mert egy rendkívül érdekes kísérlet lenne, egy új típusú struktúra, amely – remélhetőleg – mentes lenne a többi, „tradicionális” pártot jellemző bürokratikus, gerontokratikus és klientelista jellegtől. Elvi szempontból pedig azt tartanám rendkívül fontosnak, hogy megpróbálná ellensúlyozni Kántor Zoltán – a Provincia előbbi számában megjelent cikkében kifejtett – véleményét: „Természetesen léteznek az etnikumon, a nemzeten túllépő érdekek, amelyek azonban ideiglenesnek tűnnek, egy adott politikai helyzettől függnek. Ahogy egy etnikailag releváns konfliktus adódik, ezek az ideiglenes együttműködések felbomlanak, és újra az etnikai alapú szerveződés válik meghatározóvá.” Meg vagyok győződve, hogy Kántor itt kifejtett álláspontja nem valamilyen elkötelezettséget fejez ki, hanem a realitáson alapszik, ugyanis nagyon sok konkrét példa felhozható állítása mellett. Mégis e ponton arra kényszerülök, hogy elhagyjam a pragmatikus realizmus terepét, s ahhoz az utópikus indíttatáshoz szegődjek, amelyet Molnár Gusztáv gondolkodásában érzek. Minden posztmodern és pragmatikus-relativista látszaton túl, azok az érvek, amelyeket egy transzetnikus párt mellett felhoz, számomra úgy tűnnek, hogy a minden etnikai identitást transzcendáló emberi racionalitásba vetett mély hitéből táplálkoznak. És a szkepticizmus minden kinyilvánítása ellenére el kell ismernem, jómagam is úgy érzem: a felvilágosodás európai eszményének erdélyi restaurációja távlatként engem is vonz.

Forditotta: BAKK Miklós
2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban