BAKK Miklós
Az eredettől a kezdetig
Fórum 
Úgy vélem, Marius Cosmeanu és Ovidiu Pecican cikkei (1) a Provincia eddigi leghasznosabb írásai. Arról szólnak, amiért a közös nyilvánosság megteremtésének terve lényegében megfogalmazódott, azaz, választ kell adni a kérdésre, mit tegyünk a bennünk különféleképpen lappangó erdélyiséggel. Cselekvési terünk, tematizációs lehetőségeink és stratégiai alternatíváink világos megfogalmazását sürgetik, s ezzel – úgy gondolom – vállalkozásunkat is elvezérlik az eredettől a kezdetig, a sejtéstől a tettekig.

Az alábbiakban két kérdéshez kívánok hozzászólni. Először is: fontosnak tartom áttekinteni azt, hogy a kibontakozó vitában hogyan érzékeljük az „Erdély-problémát”. Másodszor: vázolni szeretném, hogy az „Erdély-probléma” percepciója eddig milyen stratégiai elképzeléseket alapozott meg.

A volt és a lesz között
A Provincia beköszöntőjében (Mit akarunk, Provincia, 2000, 1) – amely hosszasan csiszolt kompromisszum, többszörös szövegegyeztetés eredményeként jött létre – kevés eligazítás van arról, hogy milyen Erdélyt akarunk. A demokrácia szótárával összeállított kis programszövegben lényegében két fontos – a pusztán értékelvű programállításokon túlmenő – céltételezés szerepel: 1. Erdélyt centrummá szeretnénk tenni; 2. olyan erdélyiséget akarunk, amely az eltérő hagyományokat és identitásokat egy modern, konszociatív rendszerbe tudja foglalni. Ez a Provincia programjának „kemény magja”, s úgy tűnik, most jutottunk el oda, hogy e program mellé néhány stratégiai elképzelést is megfogalmazzunk.

Az erdélyiségre vonatkozó elgondolások operacionalizálása azonban nem könnyű, mert – mint az erdélyi irodalomról szóló vitából is kiderült – Erdélyt mint szimbolikus és területi egységet s mint történeti fogalmat eltérően érzékeljük és értjük. Pontosabban: az „Erdély-problémát” érzékeljük eltérően. Meglátásom szerint ebben az eltérő percepcióban tulajdonképpen az Erdély-képek három kategóriája, az erdélyiség-percepció három szintje keveredik.

Mindenekelőtt van egy in vitro erdélyiség, amely a valamiféleképpen már lezárt történelmek erdélyisége. Egymásnak ellentmondó történelmek corpusa ez, amelyekről mindenképpen beszélni kell, amelyek – a diskurzivitás szintjén – „kölcsönösen kibeszélendő” történelmek, azonban kérdésünk szempontjából az bennük a közös, hogy nehezen aktualizálhatóak, azaz nehezen vihetők át abba a konstrukciós perspektívába, amelyet a Provincia felvállalt. E nehézségek forrása nyilván az, hogy az Erdély-történelmek eltérő nemzeti látószöge a modellek meglehetősen különböző tárházait állította elő. A román-magyar-szász együttélésből történelmileg kilépő szászokkal a konszociáció történeti (középkori) formái váltak a ma számára érdektelenebbeké, a magyar közjogias-legitimitáselvű gondolkodási hagyomány és a XIX. század polgári-nemzeti (emancipatorikus) román nézőpont közötti távolság pedig még mindig ellentétként tételeződik.

Ugyanakkor a lezárt történelemként érzékelt erdélyiségek másik problematikussága az, hogy eltérő ingerküszöböt állítanak a ma érzékelése elé.
Annyi azonban bizonyos, hogy a jelenként érzékelt, in vivo erdélyiség – az erdélyiség percepciójának e másik szintje – jóval elutasítóbb a konstruktivitás nézőpontjaival szemben. Ennek az elutasításnak egyik központi, szociológiailag és gazdaságilag egyébként számtalan adattal bizonyítható tétele az, hogy a kommunista hegemonizáció végleg eltörölte az Erdélyt sajátossá tevő társadalmi és civilizatorikus karakterjegyeket, következésképpen a korszerű erdélyiség, mint regionális stratégia elvesztette talaját. A jelen látványából (amely azonban – mint látjuk – a kommunista közelmúlt megélése is) kiindulva fogalmazott szkeptikusan Sorin Mitu (2), s ez tér vissza az erdélyi irodalomról szóló vita néhány hangulati elemében. Az erdélyiséggel – mondta Egyed Péter – az a gond, hogy az erdélyi jelzőhöz nem tapad érték, mert – például – nem utalunk semmilyen minőségre akkor, ha azt mondjuk, hogy: erdélyi úthálózat (3). Mindazonáltal az in vitro és in vivo erdélyiség határán is születtek számunkra fontos írások, jómagam ide sorolom Alexandru Cistelecan Kudarcot vallott provincia című esszéjét (4).

A Provincia programja számára azonban a konstruktív, in statu nascendi erdélyiség nézőpontja a legfontosabb. Ez szintén tényekre alapoz, de olyan tényekre, amelyek folyamatok részei, s ezért értelmezhetők és értelmezendők, de éppen ezáltal válnak a politikai képzelőerőt tágító s ezért oly szükséges konstruktivitás elemeivé. Ennek az in actu/in statu nascendi erdélyiségnek a tényei közé sorolhatóak – például – a választási geográfia adatai, a jóval fejlettebb erdélyi civil társadalom (ez statisztikailag is igazolható), a helyi önkormányzati szféra jóval gazdagabb (és egyértelműen) nyugati kapcsolatrendszerével, a külföldi beruházások térképével stb. És ez a konstruktivitás az egyetlen, amelyben a „lezárt” múltak is valamiképpen összekapcsolhatóak.

Konszociációs stratégiák és az RMDSZ
Mindaz, amit Molnár Gusztáv A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben című tanulmányában (Provincia, 2000, 6.) modellként felvázol, első olvasásra minden bizonnyal illuzórikusnak tűnik. Ha viszont rávetítjük az RMDSZ elmúlt tíz évére, sokunkban megfogalmazódhat a gondolat: a történelem olykor észrevétlenül visz el az alternatívák küszöbére.
Figyelmes elemző számára ugyanis feltűnhet, hogy az 1996-2000-es kormányzati ciklus végére nagyjából kirajzolódott az a három stratégia, amelyet az RMDSZ az elmúlt tíz év során követett. Sietek mindjárt leszögezni: a stratégia kifejezést nem abban a közkeletű, a zsurnalisztikus szóhasználat révén meghonosodott jelentésváltozatában használom, amely szerint stratégia alatt programszerűen megfogalmazott – vagy legalábbis diskurzív módon kifejtett –, hosszabb távra szóló cél, iránykijelölés értendő.

A stratégiák ugyanis nem csupán azokban a célokban jelennek meg, amelyek az RMDSZ programjában szerepelnek. Részben rejtett (nem tudatos) stratégiákról van szó, amelyek „nyersanyaga” jelentős mértékben nem racionális természetű: olyan hitek, normák és közvélekedések alakítják, amelyek nem nagyon jelennek meg a nyilvános beszédben. Az RMDSZ által tételezett céloknak nemcsak az a funkciója, hogy egy közös jövőkép mozgósító erejével a romániai magyarságot egységes szavazóbázissá alakítsa (ideológiai funkció), hanem az is, hogy eszközt biztosítson az elitnek, amellyel a létező kollektív identitásra – a feszültségek keltésének és feloldásának finom játéka révén – rátelepedhet.
Két olyan stratégia van, amely az RMDSZ programjának egy-egy részéhez kapcsol ható.

Az egyik a nemzeti autonómia stratégiája; amely gyakorlatilag 1992 óta szerepel az RMDSZ-dokumentumokban. Az autonómiának, amint az elmúlt nyolc év során azt az RMDSZ-elit a maga számára is megfogalmazhatta, bár a demokrácia szótára szerint legitim, realitása nem sok van. Ez sajátos, értékelvű törésvonalat eredményezett az RMDSZ-en belül: egyfajta pragmatista/idealista megkettőződést a beszédmódok és az attitűdök tekintetében. Ideológiai tematizációja: a „mérsékelt”-„radikális” ellentét. Funkcióját tekintve az autonómia stratégiája az utóbbi években tulajdonképpen kettős célt szolgált: a. kritikai eszköz volt, amelyet a gyakorlati politizálás egzigenciáival szemben bármikor érvényesíteni lehetett; b. olyan episztémé (tematizációs kiindulópont) volt, amelyhez minden szervezeti reformkezdeményezés vissza tudott nyúlni. Világos tehát, miért vált az autonómia stratégiája az RMDSZ ernyőszervezetén belül „ellenzéki stratégiává”.

A másik, programhoz (is) kötődő stratégia: az erdélyi regionális stratégia. Az RMDSZ 1999-es csíkszeredai kongresszusán került a Szövetség programjába, amely ekkor egyetlen új fejezettel, az erdélyi regionális érdek fejezetével bővült. Bár ez nem kellően kidolgozott fejezet, ideológusai egy dolgot máris előrevetítenek: a regionális stratégia a Szövetség számára kilépést jelent a partnerkeresés mostani kereteiből, mégpedig a regionális érdekek alapján. E stratégiát – mondják – az a regionális dinamika fogja felértékelni, amely az Európai Unió keleti határán – Magyarország felvételét követően – bontakozik majd ki, s amely „helyzetbe hozza” nemcsak az RMDSZ „regionális elitjét” (azt, amelynek kialakulása már most nyomon követhető az önkormányzati elit és a vidéki vállalkozói szféra összefonódásában), hanem a többi párt hasonló érdekeltségű erdélyi elitjeit is.

Máris látható, hogy mindkét stratégia valamiképpen túlmutat a román állam jelenlegi szerkezetén. Az RMDSZ nézőpontjából a nemzeti autonómia és az erdélyi regionalizmus eszméje (bár másképp) azon az előfeltevésen alapszik, hogy a romániai magyarság integrációja csak úgy valósulhat meg, ha a román állam közjogi szerkezetében is tükrözi azt a történeti valóságot, hogy itt jelentős, magát őshonosnak tekintő magyar közösség él. Eszerint a román államnak mind közjogi intézményei, mind pedig a polgárainak nyújtott szimbolikus javai tekintetében alkalmazkodnia kell a magyar közösség jelenlétéhez.
A (nemzeti) autonómia-elképzelések jelentős mértékben kapcsolódnak a két világháború közötti korszakban elkészített tervezetekhez (ekként az in vitro erdélyiséget is megjelenítik). Az RMDSZ programjában az erdélyi regionalizmusra vonatkozó fejezet révén megjelenő cél azonban a Provincia néhány írásában megfogalmazott koncepcióhoz esik közelebb, tehát egy megkonstruálandó erdélyiséget tart szem előtt.

Konszociációs stratégiák és oszloptársadalmak
A harmadik stratégiát konszociációs stratégiának nevezehetnénk (5). Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával került előtérbe, de igazából az elmúlt egy-két hónapban, a sok találgatásra okot adó RMDSZ-PDSR koalíció esélyei kapcsán vált tematizálhatóvá a közvélemény számára is. (6) Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával közvetlenül megtapasztalhatóvá vált az a – nyugati demokráciákban már ismert – törvényszerűség, hogy „a parlamenti pártrendszerek a politikai és állami intézményrendszer szerves és integráns részeivé váltak”. (7) A romániai magyar szavazók számára ez a nem saját, „nem legitim” román állam és annak „legitim része”, az RMDSZ közötti feszültségben jelent meg. Az RMDSZ-elit számára viszont egyfajta termékeny feszültségről van szó, amelynek feloldása folyamatos – mondhatni: napi – feladat. És az, ahogy ezt feloldja – úgy tűnik – azonos a politikatudományban ismert „oszloposodott társadalmak” létrehozására és konszolidálására irányuló törekvéssel.
Lényegében nem másról van szó, mint a Molnár Gusztáv által Arend Lijphart nyomán konszociációsnak nevezett modell működésének társadalmi síkjáról. A politikai szubkultúrák tekintetében megosztott európai országokban, így például Hollandiában, Belgiumban vagy Ausztriában (8) a politikai tagoltság gyökereinél az egymástól világosan elhatárolódó kulturális csoportokat találjuk. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a politikai szubkultúra (csoportidentitás) „puha” elemeit (attitűdök, ideológiák, világnézetek) az illető csoport „kemény” (intézményi) szervezettséggel egészíti ki és tartja fenn. A politikai szubkultúrák (társadalmi) oszlopba szerveződnek, amely „... párt, szakszervezetek, sajtó, klub, ifjúsági, szabadidős és egyéb szervezetek olyan hálózata, amely a párttag közösségi igényeiről gondoskodik fiatalkorától öregségéig, integrálva őt a pártba, kelégítve az elvbarátság iránti igényét, és izolálva őt a rivális szubkultúra tagjaitól” (9). Az oszlop az a szubkultúra, amely teljes egészében intézményesült és hierarchikusan összehangolt szervezeti struktúrája révén lehetővé teszi, hogy tagjai az élet minden területén a hozzá tartozó intézményekben folytathassák tevékenységüket, s ehhez eléri azt is, hogy a politika minden szereplője önálló, társadalomalkotó entitástként ismerje el (10).

Az oszloposodott társadalmakban kialakult politikai modell olyan kompromisszumok alapján működik, amely nem veszélyezteti a szubkultúra identitását. Vagyis: az oszlopok közötti konszenzust, a közjavak szubkultúrák közötti megosztásának rendjét az oszlopot képviselő elitek közötti kompromisszum alakítja ki.

Nos, az RMDSZ – amelynek szavazótábora kezd ilyen szubkulturális közösségként működni – a kormányzati szerepvállalással tulajdonképpen elindult egy rejtett, nem tematizált konszociációs stratégia által kijelölt úton.
Csakhogy a kérdés az: elegendő-e ez egymagában ahhoz, hogy a jelenlegi intézményi keretek közt kialakuljon egy romániai konszociációs modell. Úgy vélem, a mostani Romániában ehhez nem adottak a feltételek.

Először is: nem adottak a politikai feltételek. Lijphart legújabb könyvében (11) – melyben a konszociációs modellek helyett konszenzuális demokráciákról beszél – felsorolja, mi jellemzi azt a politikai környezetet, amelyben konszociációs modell/konszenuális demokrácia létrejöhet. Ezek: 1. a végrehajtó hatalom megosztása a koalíciós kabinetekben; 2. megfelelő egyensúly a törvényhozói és végrehajtó hatalom között; 3. olyan többpártrendszer, amelyben egyetlen párt sem juthat abszolút többséghez; 4. arányos képviseleti rendszer; 5. az érdekcsoportok erős korporatizmusa; 6. föderális és decentralizált kormányzás; 7. valódi kétkamarás parlament; 8. az alkotmány szilárdsága; 9. alkotmányossági felügyelet; 10. független központi jegybank.(12) Látható, nem mindegyik feltétel adott Romániában, és e feltételek még távolról sem azonosok a konszociáció működését biztosító további négy feltétellel, amelyet Molnár Gusztáv is idéz. (13)
De van egy másik, nehezebben megragadható feltétele is a konszociáció létrejöttének, s erre Lijphart éppen csak utal, mikor azt mondja, hogy a konszociációs modell működéséhez „konszenzualista politikai kultúra” szükségeltetik. (14) A konszenzuális demokráciák alapjául szolgáló „oszloposodott társadalmak” valójában csak akkor működőképesek (a partnerek közt akkor alakul ki „konszenzualista politikai kultúra”), ha mindegyik részvevő mögött egy „oszlop” (társadalmi szegmens) van. (15)

Minthogy Románia történeti örökségéből adódóan ez nem áll fenn, van okunk arra, hogy a Provincia programja alapján az „oszlop-társadalmasodás” erdélyi feltételeit, regionális kereteit külön is vizsgáljuk. Mert tényleg meglehet, hogy az alternatívák közelebb vannak, mint gondolnánk, s ezért nemcsak eredetükről kell vitatkozni, hanem a kezdetről is.

(1) Marius Cosmeanu: Poszt kom mu nis ták, tépelődők és demokraták, Provincia, 2000, 5.; Ovidiu Pecican: Transzetnikus párt avagy polgári fórum? Provincia, 2000, 6.
(2) Sorin Mitu: Illúziók és valóság Erdélyben, Beszélő, 1998, 9.
(3) Egyed Péter vitaindítója a Baldóver irodalmi kör 2000.nov. 8-i ülésén, melyen a Provincia erdélyi irodalomról szóló számát vitatták meg, Krónika, 2000.nov. 10.
(4) Magyar fordításban a Korunk 1993, 11-es száma közölte.
(5) Ld még Bakk Miklós: Modellviták – rejtett stratégiák, Magyar Kisebbség, 2000, 1.
(6) Elsősorban Gabriel Andreescu e tárgyban írt cikkeit sorolnám ide.
(7) Fricz Tamás: A magyarországi pártrendszer 1987-1995. Cserépfalvi Kiadása, é.n., 42.
(8) Ld Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
(9) Barnes, Samuel: Party Democracy: Politics in an Italian Socialist Federation Organization. Yale University Press, 1967.
(10) Ld Enyedi, i.m.
(11) Arend Lijphart: Modele ale democraţiei. Forme de guvernare şi funcţionare în treizeci şi şase de ţări. Polirom, 2000.
(12) I.m., 51-57.
(13) 1. nagykoaliciós kormány, amely a plurális társadalom valamennyi fontos szegmensének politikai vezetőit egyesíti, 2. Kölcsönös vétójog a létfontosságú kisebbségi érdekek védelmében, 3. arányosság a politikai képviselet, a köztisztviselők megoszlása és a közpénzek elosztása terén és végül 4. valamennyi társadalmi szegmens magas fokú autonómiája saját belső ügyeinek intézése tekintetében.
(14) I.m., 278.
(15) E.H. Bax: Modernization and Cleavage in Dutch Society. Groningen, 1988.

2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban