Gabriel ANDREESCU
Az RMDSZ kormányon maradása jelentené a román konszenzuális demokrácia első szakaszát?
Fórum 
Talán Molnár Gusztáv tette fel legvilágosabban egy konszenzuális viszony fogalmaiban a románok és magyarok közötti hatalmi viszony kérdését (1). A konszenzualista képlet felé fordulása egyébként természetes módon következik abból a perspektívából, amellyel a magyar kérdést román összefüggésben tekinti. Javasolja, hogy Erdélyt, ahol a közösség döntő többsége él, alakítsák az ottani románok és magyarok – vagyis az „erdélyiek” – „közös” tartományává, oly módon, hogy a román államon belüli devolúciójával a tartomány megőrizze civilizációs értékeit. (2) Ha Erdély két olyan közösség közös tere, amelyet a Románia többi lakosságától való különbség határoz meg, és ha ezek a tartomány devolúciója által szerzett hatalmukat gyakorolni akarják, akkor találni kell egy szabályt annak elosztására. Feltevődik a kérdés, hogy melyik a legjobb szabály egy olyan tartományban, amelyben két, a közösségi élet szempontjából viszonylag különálló közösség él, mégpedig olyan arányban (33%-64%), amely versenyképessé teszi őket. (3) Azt hiszem, Molnár Gusztávnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tisztán demokratikus algoritmus helyett, amely a többségnek juttatja a hatalmat, a konszenzuális szabályt választja – ha ez megvalósítható. Molnár pontosan leírja annak a szellemét, amit meg kell valósítani: „Ez a konszenzuális demokrácia, amely harmóniára törekszik, a különböző elitek együttműködésével és nem többségi döntésekkel akarja megoldani a konfliktusokat” Vitathatatlan, hogy teljesen természetellenes az, hogy az a többség, amely 50% plusz egyet tesz ki, bármilyen döntést hozzon egy olyan kisebbség sorsát érintően, amely 50% mínusz egyet jelent. De az is természetellenes, hogy egy 80%-os közösség eltekintsen egy olyan 20%-os közösségtől, amelyről alig tud valamit, és amelynek sorsa alig érdekli.

Molnár Gusztáv tételével az a gond, hogy úgy tűnik, Erdély devolúciója – politikai szempontból belátható időn belül – teljesen illuzórikus elképzelés, következésképpen a devolúciót irányító szabályok megtervezése is teljesen alaptalan. Ha van konszenzualista kérdés, akkor az a romániai magyar közösség és a román lakosság viszonyára vonatkozhat és nem az erdélyi magyaroknak az erdélyi románokhoz való viszonyára. Túllépve azonban a közösségi szinten, láthatjuk, mennyire megváltozik annak logikája, amit tenni lehet, és amit tehát tenni próbálnak. Másként tevődik fel az egyezkedés kérdése azon közösségek képviselői között, amelyek egy a háromhoz (4), és másként azok között, amelyek hét a százhoz (5) arányban vannak egymással. Egy dolog megoldani egy 7,7 milliós lakosság problémáit, más dolog egy 23 milliósét. (6) Végül, ha elképzelhető is (nehezen), hogy közösségi kérdésekben az „erdélyi románok” „egy bizonyos elit” (7) által képviseltessék magukat, ez a feltételezés szerintem teljesen értelmetlen a romániai „románok” esetében.

Szűk, de nagyon fontos tér
Íme, mi az oka annak, hogy Romániában a közösségek közötti egyezkedések tere nagyon szűk. Mindaddig, amíg a magyar közösség csupán egyetlen alakulatát legitimálja, ez a tér a tárgyalásoknak arra a kicsi, de nagyon fontos területére korlátozódik, amely a többségi koalíció és a magyar kisebbség között folyik. Mit nyújthat a többség? Egy magyar közösségi projekt elfogadását, tiszteletben tartását, és talán fejlesztését, ami esetleg magában foglalná az intézmények terének egy magyar képviseletét is.

A közösségek közti megértés lényege és biztosítéka – ha ezeket a fogalmakat használjuk – a kisebbségek képviseleti alakulatainak részvétele a kormányzásban. A közösségek közötti megértés megvalósulásáról akkor beszélhetünk, ha: 1. a kisebbségeknek vannak alapvető célkitűzéseik, és ezeket elfogadják; 2. biztosítva van a kormányzásban való intézményes részvétel; 3. az egyezkedések nemzeti-kulturális és nem ideológiai jellegűek; 4. a kormánykoalícióban való részvétel nemzetiségi-politikai okokra vezethető vissza és nem a hatalom megszerzésének tisztán pragmatikus okaira.

Klasszikus példa erre a svéd kisebbség helyzete Finnországban, ahol a háború után a Svéd Néppárt szinte állandóan részt vett a kormánykoalícióban. Bakk Miklósnak igaza van, amikor megjegyzi: „A finnországi svédeket (…) nem úgy fogja össze pártjuk, mint az erdélyi magyarokat az RMDSZ”, és hogy „A svéd érdekek egyeztetése nem a Svéd Néppárton belül történik, hanem egy külön e célból létrehozott (nem közjogi) testületben, a Finnországi Svéd Parlamentben”.(8) Ami számomra ebből világos, az az, hogy Finnország nem Románia [vagy fordítva (9)], másrészt pedig, hogy nehéz a fentebbi megegyezést – a kormányzásban való állandó részvételt – „konszenzuális modellként” kezelni. (10) A konszenzuális demokrácia azon az előfeltevésen alapszik, hogy a szóban forgó szabályt magát elfogadták, s a továbbiak során az egyezkedés csupán a konszenzus tartalmáról folyhat. Nálunk másként áll a helyzet. Amiről ma, kormányban való részvételével, a magyar közösség egyezkedhet, az nem egyszerűen maga a tartalmi kérdés, hanem a konszenzuális szabályok vállalása, a kormányon belüli hely megőrzése a többségi román pártok ideológiai változatossága ellenére.

Négy kérdés – négy válasz
Rendszerezném egy kicsit azokat a kérdéseket, amelyek az RMDSZ-nek egy PDSR-s kormányban való részvételére vonatkozó megegyezés esetén tevődnének fel és annak konszenzuális színezetét: a. lehetséges-e elvileg szövetség a két alakulat között; b. reális-e; c. ésszerű-e; d. konszenzuális jelenséget jelent-e.

a. A PDSR-RMDSZ közti szövetség lehetséges, amennyiben a PDSR kormányzási projektjei nincsenek ellentmondásban az RMDSZ célkitűzéseivel. Létezik a (biztosan) következő kormánypártnak egy programja, amely választ adhat erre a kérdésre. A PDSR 2000 októberében hozta nyilvánosságra programját, amikor gyakorlatilag minden felmérés a párt elsöprő győzelmét mutatta. A program utolsó részleteit a nyilvánosságra való hozatal előtti napokban véglegesítették, azzal a biztos tudattal, hogy az kormányprogram-előzetes is. Ez a kijelentés még inkább érvényes a nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetekre.

A program olyan formális kijelentéseket tartalmaz, mint például: „A nemzeti kisebbségek védelme a szabad és teljes körű megnyilvánulások lehetőségének az összes kisebbség számára való biztosításával, az emberi jogok tiszteletben tartásával valósul meg, Románia európai és euroatlanti integrációs kötelezettségvállalásainak megfelelően”. De tartalmaz konkrét kitételeket is: „A PDSR fellép az utolsó évtized intézményi és törvényhozási kezdeményezéseinek folytatása és fejlesztése érdekében.” Ez közvetett utalás néhány függőben maradt törvényhozási kérdésre, mint például a helyi közigazgatási törvényére. A diszkriminációt vizsgáló intézmények kérdése is olyan, amelyre a PDSR megadhatná a választ.

És íme egy másik megfogalmazás: „A PDSR fellép a kulturális sokféleség az egész társadalom hasznára történő fejlesztése érdekében azért, hogy megakadályozza a türelmetlenséget és a interetnikai gyűlöletet szító szélsőséges irányzatok megjelenését.” Ezt a kijelentést nem mellőzhetjük. Az etno-kulturális sokféleséget olyan értéknek tekinteni, amely szembeszegezhető a szélsőséges magatartással – ez voltaképpen nyilatkozat arra nézve, hogy milyen álláspontot foglal el egy, a Nagyrománia Párthoz hasonló magyarellenes párttal szemben. Ezt a tételt mintegy megerősíti egy másik: „A PDSR szerint a kisebbségek minden ország számára fontos erőforrást jelentenek. Ennek az erőforrásnak a jó menedzselése egyformán szolgálja a kisebbségek identitásának fejlődését és az interkulturális együttműködést. Ezt a modellt polgári-multikulurálisként határozhatjuk meg”.

Az „etnikai sokféleségek menedzselésének” gondolata társadalom-mérnöki típusú szemléletet sugall, aminek itt nincs helye. De a politikai pártok programjában valami újat jelent a „polgári-multikulturális modell”. Adott értelmezése nagyjából megfelelő: olyan közösségi keret biztosítása, amely kedvező minden kulturális modell fejlődése szempontjából; a kisebbségek kultúrájának a többség irányában való terjesztése; a különbségek, az adott pillanatban megjelenő feszültségek és torzulások kezelése a konfliktusok megelőzése érdekében. Nem világos, milyen mértékben van maga a PDSR tudatában annak a nagy elméleti lépésnek, amelyet megtett.

Azonkívül a PDSR bővíteni akarja azt a keretet, amelyben a kisebbségek képviselethez jutnak a döntéshozatal és a közigazgatás struktúráiban, és társulnak a kormányzási döntések meghozatalához. A magyarokra való vonatkozás nyilvánvaló. Nekik ígéri meg a létező tanügyi keret bővítését, a kulturális kérdések magyar nyelven történő összekapcsolását és integrálását a rádióban és a televízióban, az anyanyelv nyilvános használata feltételeinek fejlesztését. A konkrét felelősségek felvállalásának másik formája a társadalmi-szakmai struktúrákban való megfelelő képviselet biztosításának gondolata.

Mindannyian tudjuk, a kormányprogramok gyakran nem többek egy darabka papírnál. A PDSR vezetőinek nyilatkozatai sokszor egészen mást tartalmaznak a vezetők magyar kérdéssel szembeni, jövendőbeli magatartásával kapcsolatban. Ion Iliescu nemrég elhangzott kijelentései a magyar egyetem szeparatista voltára rámutatnak arra, hogy mennyire gyanakvóaknak kell lennünk a PDSR-vel szemben. De az említett program kisebbségekről szóló fejezetének léte tökéletes keretet nyújt egy jövendő koalíció feltételeinek egyeztetésére. Nem tudom, hogyan tagadhatná ma elvi szinten az RMDSZ egy nyitott kapu meglétét, amelyen beléphet, ha akar.

b. Ha elméleti akadály nincs, akkor áttérhetünk a gyakorlati akadály kérdésére. Bakk Miklós a következő megfigyelést teszi az idézett cikkben: „az RMDSZ nem oldhatja fel alapvető politikai opcióit egy akármilyen koalíciós partnerségben”. Már csak azért sem, mert „az RMDSZ szavazótábora – bár nem vetette le etnikai identitását – már nem elégszik meg az »önvédelem logikájára« épített programmal”. Általános szinten Bakk Miklósnak megint igaza van – természetesen akármilyen koalíció nem lehetséges és nem reális. Lásd a magyarok szavazatát a helyi választások alkalmával. De Bakk Miklós érvei nem bizonyítják be egy meghatározott szövetség lehetetlenségét a PDSR-vel. És aztán – és ez a fő probléma – a labda, hogy úgy mondjam, „a magyar közösség pályáján van”. Sikerül-e vagy sem a romániai magyaroknak megegyezniük egymással a román politikai alakulatokkal – bármelyikkal – való partnerség egy tervében, amely lehetővé tenné közösségi érdekeik biztosítását? Érvényre juttatnak-e vagy sem az RMDSZ bizonyos belső körei – a Szövetség egységének megszüntetésével fenyegetve – egy PDSR-vel szembeni radikális vonalat, lehetetlenné téve így egy másik politikai vonalat, amely a kormányzásban való részvétel folytatását kívánná? Nem tudjuk. Az RMDSZ-en belüli árnyalatokról van szó, a képviseleti alakulat viszonyáról azzal a közösséggel, amelytől a szavazatokat kapja. Csak a Szövetségen belül lehet megítélni, hogy egyes vezetői szerint reális-e vagy sem egy ilyen stratégia meghirdetése. Másrészt a szereplők ilyen helyzetben nem tekinthetik eleve adottnak a realizmust. Csak egy opció konkrét előnyben részesítése bizonyíthatja be, hogy volt-e esélye vagy sem (és akkor sem teljes egészében, mert sokat számít egy kis részletekből álló társadalmi projekt). Az első kérdés tehát, amit a magyar vezetőknek fel kell tenniük, az lenne, hogy milyen mértékben racionális vagy sem az opció. Majd az, hogy el tudja-e azt viselni a közösség.

c. Tehát a nagy kérdés az RMDSZ azon opciójának ésszerűségére vonatkozik, hogy ajánlja-e a romániai magyarok számára a románokkal való partnerség tervét, amely partnerséget a kormányzásban való részvétel állandósága jelenté. Furcsállom, hogy sokan a „kényelmetlen szövetség” bírálói közül nem veszik észre, hogy a magyarság csupán így válna „állam alkotó” közösséggé, abban az értelemben, ahogy azt régebbi tervezeteiben megfogalmazta (11). Még furcsábbnak tűnik, hogy sok magyar megkérdőjelezi az 1996-2000 közti többségi koalícióban való részvétel sikerét. A törvényhozási, intézményes javulás, a közgondolkodásban és a nemzetközi kapcsolatokban beállott gyakorlati előnyök sora olyan nagy, hogy a kívánt és nem megvalósult dolgok miatt érzett frusztráció ellenére csupán a gyakorlattól való teljes elszakadás tagadhatja az RMDSZ kormányban való részvételének előnyeit. A magyaroknak elsősorban a következő gondolatmenetet kell figyelembe venniük: a román politikai alakulatok a hatalomváltás logikájára hivatkozhatnak, a kormánypártok erodálására és arra, hogy „szabaddá” teszik a helyet az ellenzék számára. Ez a logika, természetesen, teljesen lényegtelen a magyar kisebbség számára. Az ellenzékben levés „ésszerűségét” sokkal meggyőzőbben kellene indokolni, mint ahogy az ma történik.(12)

Igaz, ott van az a kérdés, hogy „méltó”-e részt venni a kormányzásban egy olyan párt mellett, amelynek a múltban gyakran visszataszító megnyilvánulásai voltak – olyanok is, amelyek sértő magyarellenességet fejeztek ki. Fenntartanám, hogy a méltóság mértékét a magyar kisebbség számára készült projekt adja. Úgy tekinteni a közösséget, mint partnert a román állam multikulturalitásának meghatározásában és identitásának biztosításában, véleményem szerint több, mint elég.

d. Ha ezt az utolsó szakaszt is meghaladtuk, már csak az marad, hogy megvizsgáljuk, milyen mértékben jelenti az RMDSZ kormányon való maradása 2000 ősze után is egy konszenzuális modell meglétét. Természetesen ez a román és a magyar közösség közti viszony konszenzuális felfogásának elmélyülését is jelentené. De nem hiszem, hogy beszélhetnénk konszenzualizmusról, ha magának a közhatalom kezelésének elve kérdőjeleződik meg minden választási fordulóban és a kisebbségi jogok kinyilvánításának minden kényes pillanatában. Ezért a konszenzuális célkitűzésnek az új kormányzáshoz való társulás révén történő előkészítésekor az RMDSZ-nek a követelmények nagyon pontos listájával kellene rendelkeznie, és ugyanakkor a romániai politikai játékszabályok önmagára és a partnerekre nézve egyaránt nagyon világos megfogalmazásával is. Tud-e javasolni az RMDSZ a november 26-i választások előtt új projektet a magyar közösség számára? Idézném Salat Leventét, nem azért, hogy támogassam (nem vagyok rá jogosult), hanem jegyzetének hatásos éthoszáért: „Kellőképpen végig nem gondolt, a politikai voluntarizmus és színvonaltalanság bélyegét magán viselő döntések határozzák majd meg bizonyára a továbbiakban is a romániai magyarság közképviseletének viszonyulását ehhez a kérdéshez, továbbra is figyelmen kívül hagyva Bibó arra vonatkozó figyelmeztetését, hogy autentikus demokráciát nem lehet egymást kölcsönösen fenntartó félelmekre alapozni.” (13)

(1) Molnár Gusztáv azonban a „konszociatív” kifejezést részesíti előnyben: A konszociatív demokrácia esélyei Erdélyben, Provincia, 2000, 6. Mindeddig az Arend Lijphart könyvére, Democracy in Plural Societies (1977) való román nyelvű hivatkozások a „konszociacionizmus” kifejezést használták. Lijphart nemrég megjelent könyve, Modele ale demokcratiei (A demokrácia modelljei) (1977) a „konszenzuális” kifejezést használja. Inkább ezt választanám.
(2) Molnár Gusztáv: Problema transilvană. In: Gabriel Andreescu, Molnár Gusztáv: Problema transilvană, Polirom kiadó, 1999,12-40.
(3) A két vagy több nemzeti közösség versenybe lépésének igényét a konfliktusok létezéséből is le lehet mérni. Ezek gyakoribbak ott, ahol az arányok közelednek egymáshoz, és nagyon ritkák ott, ahol a többség számbelileg fölülmúlja a kisebbséget.
(4) Az 1992-es népszámlálás szerint voltaképpen 1 603 923 magyarról és 5 684 142 románról van szó (Varga E. Árpád: Anyanyelv, nemzetiség, vallás. Erdélyre vonatkozó statisztikai adatok 1880-1992 között. In: A kárpáti-balkáni térség és Erdély nemzetiségi és vallási arculata, Székelyudvarhely, 1996, 83-133.)
(5) Viszont etno-kulturális szempontból a szintektől függetlenül megmarad egy alapvető probléma: a többség állandósulása, úgy ahogy nem történik meg abban az esetben, ha végbemegy a politikai tér ideológiai felosztása a többség és az ellenzék között – ott ahol a változás szabályai érvényesek.
(6) Egyáltalán nem furcsa, hogy a Hollandiához, Belgiumhoz, Svájchoz hasonló kis országok esetében működik a konszociatív rendszer.
(7) A feltevés voltaképpen formális. Az erdélyi román társadalom belsejében keletkezett törésvonalak sokasága vonhatná kétségbe. Az egyik radikális törést jegyezte fel a Provincia októberi számában Ovidiu Pecican: azt a törést, amely a „a klánok ősi logikájában és rituáléjában mélyen gyökerező” többség és a között a kisebbség között jött létre, amely „keresvén egy másfajta szolidaritás kialakítását (…) felfedezte a polgári individualizmust és a cartéziánus racionalizmust”.
(8) Bakk Miklós: Modellek és alternatívák, Provincia, 2000, 6.
(9) Van egy „erős” értelme ennek az iróniának, amelyet Lijphart A demokrácia modelljei című könyvének 278. oldalán találunk meg: „megtörténhet, hogy a konszenzualista demokrácia nem képes gyökeret verni és kivirágozni, ha nem támogatja egy konszenzualista politika”.
(10) Ez az oka annak, hogy abban a cikkemben, amelyben először fejtettem ki annak fontosságát, hogy a politikai többség megváltozása ellenére az RMDSZ részt vegyen a kormányzásban, nem beszéltem a „konszenzualizmusról”. (Gabriel Andeescu: A helyhatósági választások és egy másik politikai játék meghatározása, Provincia, 2000, 3.)
(11) „Alapító”, nem jogi, hanem metaforikus-szimbolikus értelemben.
(12) Még ha a magyarok olyan európai föderáció kilátásaira gondolnak is, amelynek határai tökéletesen átjárhatók, akkor sem fognak megszabadulni a román államon belüli egyezkedés kényszerétől – mert éppen a föderáció meghatározó logikájából következik, hogy annak alkotóelemei semmi esetre sem vethetők alá egy területi újrarendezés folyamatának, ahogy meg lehet azt tenni a helyi közigazgatás egységeivel. (William H. Riker: European Federalism. The Lessons of Past Experience. In: Joachim Jens Hesse and Vincent Wright: Federalizing Europe? The Costs, Benefits, and Preconditions of Federal Political Systems, Oxford University Press, 1996.)
(13) Salat Levente: A romániai magyarság szellemi helyzete, Provincia, 2000, 6.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban