Traian ŞTEF
Az erdélyiek félelmei
 
Egy csoport értelmiségi, legtöbben a művészetek területéről, ismét a politikusokhoz fordult. Nem először történik ez meg, s az sem utoljára, hogy nem hallgatják meg őket. Röviden, felkérték Stolojan, Isărescu, Roman és Frunda urakat és az általuk képviselt pártokat, hogy jelöljék ki Iliescu úr egyetlen ellenjelöltjét. Jelen pillanatban (2000. november 13-án írom ezt) Ion Iliescu magasan vezet, és a második fordulóba való bejutásért ádáz harc folyik, a felmérések hol Mugur Isărescut, hol Theodor Solojant, hol Vadim Tudort tartják esélyesnek. Tíz évvel a forradalom után Romániában különösen az Iliescu-Vadim-féle variáns rém álomszerű. S bár becsületére válna, mégsem hiszem, hogy a fentebb felsoroltak közül bármelyik is visszalépne. Ennek az évnek politikai eseményei különösen megmutatták, mennyire kívánják az elnökjelölést pártjaink „állandó küldöttei”, „végrehajtó bizottságai”, „politikai bürói”. Egy ilyen jelöltet a párt „mozdonyá”-nak tartanak, de – s erről ritkábban szólnak – ugyanakkor ő a második fordulós tárgyalások legértékesebb darabja is. Másodsorban, a kampányköltségeket már elosztották: plakátok, rádió- és TV-szereplések, szerződések újságokkal, választási ügynökök. Mindez sok pénzbe kerül, s a pénz nagy részét már kiadták. Mindközül leginkább Isărescu úr léphetne vissza, hiszen ő nem jelöltje egyetlen pártnak sem, de az az érzésem, hogy a felhívás aláírói éppen rá építenek. Vagy visszaléphetne Frunda úr is, mert az ő tétje sokkal formálisabb, de kellemes megmutatni a románoknak, hogy elegánsabb vagy, hogy jobban beszélsz románul, mint sokan közülük, hogy pontosan megfogalmazott európai politikai elképzelésed van, hogy akár felmérést is végezhetsz arról, hány román szavaz rád. Az RMDSZ pedig pragmatikus alakulat, és még sok egyezkednivalója van.

És aztán éppen az ez évi megmozdulások mutatták meg, hogy felhívásaink süket fülekre találnak a politikusoknál. Számukra most a szavazatok számítanak. Egy szavazat többet ér, mint egy Pleşu, egy Adameşteanu, egy Cistelecan vagy bárki az aláírók közül. A listákon tehát a pénzes embereket részesítik előnyben a könyvvel vagy könyvekkel rendelkezőkkel szemben (ez minden pártra érvényes, ebben az évben az esélyes helyekkel való kereskedés volt a legnyereségesebb foglalkozás Romániában – a pártvezetők számára).

Ha elolvassuk a felhívást aláírók névsorát, észrevehetjük, hogy csupán két magyar értelmiségi neve szerepel benne. Ez vagy azt jelenti, hogy a kezdeményezők nem voltak túl érdekeltek a magyarok mozgósításában, vagy azt, hogy a magyar értelmiségiek úgy vélték, ez a románok dolga. Bár én az első változatban hiszek, ugyanúgy hiszek a magyarok egyfajta kényelmességében is így, a választások körül: ők tudják, kire kell szavazniuk. A nemzetiségi szavazat haszonélvezője az RMDSZ, és politikailag ki is használja azt. Ugyanakkor könnyebb kisebb felelősséget vállalni, és másra hárítani a hibát. A magyarok a románokra hárítják, mert a magyar liberális nem háríthatja azt a magyar szociáldemokratára vagy fordítva, mert ők nem így ismerik egymást. De átháríthatja a hibát a román liberálisra, pedig annak kisebb a politikai jelentősége, mint neki, a magyarnak. Amennyiben a szavazás politikai és a szavazóknak az axiológiai vagy intellektuális kritériumoktól egészen eltérő kritériumaik vannak (vagy egyáltalán nincsenek), akkor egy Frundához vagy, 1996-ban, egy Manolescuhoz hasonló súlyú személyiségnek semmi reménye nincs. Bár a „kár, hogy magyar” vagy „kár, hogy nem román” kifejezések hallatán Frunda úr okkal lehet büszke, kérdés, több szavazatot kapna-e, ha román lenne – keresztény-demokrata, a P.N.Ţ.C.D. jelöltje, ahogy megvallotta.

Az, hogy a pártok eladták az esélyes helyeket pénzes embereknek leginkább egyszemélyes választáshoz tette hasonlóvá ezt a választási kampányt. De mit számít ez, hiszen elsősorban úgyis a pártfőnökök választanak. Minden jelölt egyénileg korteskedik, a névsor csak a szavazócédulán jelenik meg. A jelölteket csupán a választási jel egyesíti. S mind e közben értelmiségünk – azt hiszem pontosítanunk kell: jobboldali értelmiségünk – az érdekfölöttiségre, a (politikai) hitre, a nemzet iránti felelősségre hivatkozik. Tiszta romantika! Mert az elköltött pénzt valahogy vissza kell szerezni. Egy kis immunitással, egy kis befolyással való üzérkedéssel, a cég mentesítésével az adósság alól, egy kivitel vagy még inkább behozatal versenytárgyalásának megnyerésével. Ugyanezek támogatják az elnökjelölteket is. Inkább a becsületes és szegény jelöltet. Másrészt a pénz, a fizetett kortesek csapatai, a manipuláció háttérben álló szakemberei elérik, hogy a jól mediatizált felhívásnak ne legyen túl nagy hatása a választókra. Mert van neki még egy másik, politikai szerepe is: arra buzdítja a választókat, hogy, a legesélyesebb jelöltre szavazzanak, amennyiben azok nem tudnak megegyezni. A nálunk létező kommunista közönyben, amelyből Iliescu úr is hasznot húzott, akinek jelenlétében halált kiáltottak rá, nem talál meghallgatásra az értelmiség. Nincs szava azért sem, mert nem rendelkezik semmiféle hatalommal, mert nem nyújt semmit, nem termel javakat a gyomor számára. A politikust, még ha korrupcióval vádolják is, jobban tisztelik, mert neki van hatalma.

Az erdélyiek félelmeiben mindig Iliescu úr az, aki torkukra teszi a kést. Erdélyben sem 1992-ben, sem 1996-ban nem szavazták meg, s a felmérések szerint most sem fogják. És mégis továbbra is velünk van, értünk van, mint mondja, a mi érdekünkben van. Mondja, de a tulajdonról vallott nézeteiben alapvetően különbözik tőlünk. Az erdélyi számára a legmagasabb rendű érték a földje, a háza, a temploma. A tudás, a tulajdon és a Nyugattal való (lehet elsősorban vallási) párbeszéd megmentették a történelem során. Mindez az erdélyi középréteg magasabb szintű intellektusát is eredményezte. Amit az erdélyi akar, az nem nagy dolog: jó törvények, amelyek lehetővé teszik, hogy saját erejére támaszkodva fejlődjék, ne terheljék olyan adók, amelyekről nem lehet tudni hova, milyen kezekbe kerülnek, az intézmények megfelelő működése, a megvesztegetés és a befolyással való üzérkedés kiküszöbölése a közéletből – bár így is elég jól feltalálja magát, csak gyakran Bukarestig kell mennie, s ott a márkát dollárrá átváltania. Úgy tűnik, a most körvonalazódó új hatalom nem teszi majd lehetővé ezeknek az óhajoknak a teljesülését. Lehet, annyira mélyen gyökereznek a politika és az intézmények működésében, hogy államreformra lenne szükség. Úgy látom, a mai Románia, és még inkább Erdély, ahhoz az Itakához hasonlít, amelyet a Pénelopé kezéért versengő dorbézoló kérők uraltak. Ki lesz az az Odüsszeusz, aki megtér utazásából és helyreállítja a rendet? Természetesen nem a diktatúra, hanem a demokratikus normalitás rendjét…

Ui. A legutolsó felmérések szerint megtörténhet, hogy a választások második fordulójában Ion Iliescu és Vadim Tudor találkozzék. Mit tegyen akkor az, aki nem akarja sem egyiket, sem másikat? Úgy találom, hogy Erdélyben a választók több mint 60 százaléka érzi ezt az akadályt: annak esélyeit, akire szavaz, a többi tartomány szavazatai megsemmisítik, míg a második fordulóban gyakorlatilag nem is választ már. Ami – az amerikai rendszerre gondolva, bár ott föderáció van – azt a meggyőződést kelti bennem, hogy kellene még dolgozni a választási törvényen.

Végső soron, ha a két említett jelölt közül egyiket sem akarom elnöknek, nem marad más hátra, mint a bojkott. Nem közömbösségből fakadó, hanem nyilvánosan és világosan kifejezett bojkott.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.11.05.

a cikk *.pdf formátumban