ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint választás
 
Dosztojevszkij a Félkegyelműben valami olyasmit mond, ha tőle függött volna, hogy megszülessen-e vagy sem, biztosan nem vállalta volna a létet a neki megadatott világban. Félek, hogy ezzel egyre többen vagyunk így. Sokszor elgondolkoztam azon, ha nem Bukarest választott volna engem, választottam volna-e én őt. A kezdeti dacos és egyértelmű nem után egyre inkább rájövök, hogy – már ilyen az ember természete, néha az vonzza, ami taszítja – ma már számos olyan dolog megtapasztalásáért hálás vagyok a sorsnak, amit megtörténte előtt, ha tehetem, széles ívben elkerülök. Egy-egy ilyen felismerés után aztán arra gondolok, hátha a dosztojevszkiji felvetést is így kellene megközelíteni. S akkor… akkor talán kiderülhet, hogy mégsem teljesen felesleges az egész.

… Sok mindennek elébe vágva: hát nem volt érdemes már Zsirinovszkijért is Bukarestbe jönnöm? Ha nem vagyok itt az évszázad, sőt évezred utolsó forró nyarán, ha nem vagyok a Krónika EBESZ-tudósítója, s végül, ha nem érdekelnének számomra is gyanús megszállottsággal az oroszok – szinte minden velük kapcsolatban, nem csak az irodalmuk, film- és balettművészetük – akkor bizony nagy élményről maradok le. Van valami borzongatóan felemelő abban, amikor az ember hasa az ajtóban (szinte?) súrolja egy ilyen világhírességéét. És most ez történt! Az az ember, akiről annyiszor harsogott a világsajtó, akiről egy budapesti könyvesboltban alig néhány hónapja vettem meg egy leszállított árú könyvet, ez a politikai világsztár most úgy nyomult be a Ceauşescu-palota egyik termének ajtaján, hogy legfeljebb egy könyökre haladt el mellettem. Aztán az a szóözön! Megfigyeltem, a román sajtós kollégák lélegzet-visszafojtva hallgatták, néha még lopva össze is néztek, szinte büszkén, hogy minek a részesei. Zsiri pedig váteszire vette. Igéjében leszámolást hirdetett nagyjából mindennel és mindenkivel, akivel nem végeznek addig a természet vak, de valami módon mégis az igazságtevés szolgálatában álló erői: a kapitalizmussal, a dekadenciával (itt a kólát és a konzumlányokat említette) és a szuverenitás eszméjével. Amikor a jövő nagy háborúja kapcsán arról beszélt, hogy a Föld ivóvízkészletei rövidesen kimerülnek, s az egész emberiség a Bajkál-tóhoz fog (akarni, hehehe) inni menni, riporterlányi szemekben már-már az elragadtatás fénye villódzott. A hangulat akkor hűvösödött el valamelyest, amikor az orosz parlamenti képviselő kilátásba helyezte, hogy amennyiben Románia a NATO tagjává válik, akkor bizony muszáj lesz egy kicsit megbombázni Bukarestet. E lesújtóan felemelő kilátástól szinte mindenki magába roskadt. Vologya még futtában elátkozta az egész globalizálódó világrendet, aztán ugyanazzal a viharossággal, ahogy jött, egyszemélyes kíséretével el is távozott…

„Kreatív próféták” mindig voltak. A baj az, hogy – egy metafizikusnak tetsző, de számomra (éppen ezért?) tökéletesen hihető mechanizmus szerint – ha valaki kellően kitartó hittel és hatásos „rábeszéléssel” egy képzetet, jövőképet beolt a kollektív tudatba, annak valóság-generáló képessége lehet; ilyen értelemben minden jóslat önbeteljesítő (csak persze, szerencsére, nem egyforma mértékben). A régi kreatív próféciák – utópiák és anti utópiák, ötéves tervek és pártprogramok – nyomában nálunk is tobzódik legújabb alakváltozatuk: a közvélemény-kutatás. Ideérve, bevallom, kissé nekem is elkomorul a tekintetem. Itt élek a fővárosban, ha csak tehetem, a legváltozatosabb események kellős közepében, a „vivere pericolosamente” hirdetői hozzám képest nyugdíjas órásmesterek, általában jól kialakult véleményem van a politikai eseményekről – s erre, tessék, soha senki meg nem kérdi tőlem, mit gondolok, mi a nézetem erről vagy arról, kire fogok szavazni az elnökválasztás második fordulójában.

Bizony, sokért nem adnám, ha egyszer én is bekerülnék egy ilyen kérdésbe; hogy például aszongya: „Mit gondol, a Provincia hátsó kijáratának éjjeliőre megbízható-e/jól végzi-e a dolgát/szemmel tartja-e a nemzeti érdeket? (Igen… Nem… Nincs véleményem… Menjenek a fenébe…) Bosszúból, hogy a szociológusok állandóan kihagynak mindenféle reprezentatív mintákból, amitől szerintem azok már nem is olyan reprezentatívak, elmondom véleményemet a választási közvélemény-kutatásokról. (Bár – nem tudom, megfigyelték-e – a „verba volant, scripta manent” teljesen megfordult: sokkal inkább megmarad az, amit a tévében többmillió embernek elmondanak, mint amit egy lap néhány ezer példányban megír.) A közvélemény-kutatások tekintetében teljesen egyetértek Pascal Brucknerrel és Robert Orbennel. Előbbi, francia filozófus esszéíró a megalázás diszciplinájának nevezi a szociológiát, mivel „mindent a többség fényébe von; legbensőbb gesztusainkat puszta statisztikákra redukálja, általa kiszámíthatóvá válunk, mert tetteinket előre megírták; szétfoszlatja a szabadság álmát” – mindez, gondolom elég ahhoz, hogy idegenkedjem az ilyen felmérésektől. Utóbbi, amerikai humorista, egyenesen azt a mély gondolatot veti fel, hogy a választások célja nem más, mint ellenőrizni, helyesek voltak-e a szociológiai felmérések eredményei. Más szóval ezek az izék megelőlegezik az eredményt, a végkifejletet, egyfajta véleményklónozást végeznek. Persze, hogy aztán hol bejön nekik, hol nem.

Nálunk már az elnökválasztás első fordulója előtt, de különösen a két menet között a sajtó volt a közvélemény-kutatások derék szövetségese. És bizonyisten, ezért is érdemes volt Bukarestbe jönnöm. Hogy közelről, belülről, működés, mondhatni ugatás és harapás közben megfigyeljem a „demokrácia házőrző kutyáját”. Csak egy baj van: míg korábban ez a sajtó az első számú közellenségnek kikiáltott második számú jelöltet úgy támadta, hogy azzal bizonyos underground körökben és pszichiátriai közösségekben csak növelte a kedveltségét, utána olyan sportszerűtlen módszerekkel és eszközökkel obstruálta, hogy ténylegesen áldozattá tette. Van tehát egy „kisebbik-rossz-elnökünk”, és van egy paranoiás méltóságában, igaza tudatában megsértett „vértanunk”. A sajtó pedig, a pártatlanka? Ne higgye, hogy egy jó ügy szolgálatában veszítette el az ártatlanságát! Rég elveszítette becsületét, amikor – mellékes, hogy tudatában-e annak, amit tesz, vagy csak nagyobb olvasottságra törekedve, az olvasók „elvárásainak” elébe menve – ugyan azokat a nacionalista, bigott és kollektivista jelszavakat szajkózta, amelyeknek hullámtaraján most az „újfasiszta” vezér nyomorúságos kisszerűségéből világhírre emelkedett.

Bukarestben, akárcsak 1989-ben, meleg a december. És akárcsak 1989-ben, azon gondolkodom, menjek-e, maradjak-e. Félek, hogy nincs több okom maradni, mint tizenegy évvel ezelőtt. Az idei választások – ha mondjuk az akár három hónappal ezelőtti, szociológiai felmérésekből is táplálkozó várakozásaimhoz mérem az eredményüket, s csak a végkifejletet nézem, nem a kis közbeni kalandot – valahogy nem arra ösztökélnek, hogy újabb három évtizedre ehhez a különben szeretetreméltó városhoz kössem a sorsomat.

Ui.: A fenti szövegben említett két politikai kalandor között az a különbség, hogy míg az első azt nem mondhatja, hogy „Ţărişoara mea” („az én kicsi hazácskám”), a második azt nem mondhatja, hogy „e bai calul meu” („az én Bajkálom”, avagy „nem ilyen lovat akartam”).

2000.11.29.

a cikk *.pdf formátumban