HAJDÚ Farkas-Zoltán
Temetés Szebenben
Az erdélyi kérdés 
Ebben az írásban „mostoha” apósomról lesz szó, anyósom második férjéről, arról az emberről, akit ma is nagyon szeretek.

Anyósom lánykori szerelme volt. Akkoriban jó tizenöt évvel idősebb, meglett férfi. A nagyszebeni „török cukrász” háborút megjárt fiaként a város legnevezetesebb cukrászdáit vezette. Apja pristinai albán volt.
(Ezek az albánok az első világháború végének összevisszaságában menekültek Óromániába.)

Az „öreg” Râmnicu Vîlceában talált otthonra, igaz nem sokáig, mert beleszeretett egy enyedi magyar lányba, aki fiúgyermekkel ajándékozta meg, s azt kérte tőle, hogy költözzenek Erdélybe.

Így hát a fiatalok Szebenben ismerkedtek meg. Albán apától, református magyar anyától származó, muzulmán vallású „mostoha” apósom a családjával „telepesként” Bukovinából érkező román, görög-keleti vallású anyósommal.
Szerelmük forró volt, ám plátói – ha hinni lehet erkölcsi intelmekkel megtűzdelt, az erotikát lesütött szemmel kerülő szemérmes meséiknek. És persze reménytelen, hisz a mértéktelen italfogyasztásra hajlamos apa részegen sem adta volna egyetlen lányát, szemefényét egy „pogányhoz”. Még akkor sem, ha az jóval magasabban állt a frissen megalakult kommunista rendszer társadalmi ranglétráján, mint ő.

Maradtak hát a szerelmes levelek, a névtelenül elküldött pompás virágcsokrok és a válogatott édességekkel megtöltött díszdobozok – amelyeknek persze mindenki ismerte a feladóját – s a lemondó sóhajok.

Aztán a fiatalok egyre bensőségesebbé váló kapcsolata megszakadt. Anyósom feleségül ment egy tősgyökeres szebeni szászhoz – „igazi” apósomhoz –, akinek nemcsak német családnevét vette fel, hanem átvette anyósának értékrendjét, életmódját is.
(A második világháború idején, a legtöbb szász fiatalemberhez hasonlóan, apósom apja is a Waffen SS tagja lett. Azok a szász fiúk, akik nem hagyták ott a fogukat Sztálingrádnál, a háború végén elhagyták családjukat, s a kivégzést, fogságot, deportálást elkerülendő Németországban maradtak.)

Fiataljaink vegyes házasságának már első pillanatait az ellentmondások jellemezték. Az ötvenes évek derekán egy román lánynak – karrierje szempontjából – egyáltalában nem volt előnyös feleségül mennie egy olyan „német”-hez, akinek az apját fasiszta hazaárulóként tartották számon.
(Nagyszebenben a civilizációt, a kultúrát, a jó ízlést, egyszóval a polgári értékrendet akkoriban még mindig a szabad prédának nyilvánított, állampolgári jogaiktól megfosztott szászok képviselték, a közéjük való „beházasodás” nagy ugrást jelentett a város „nem hivatalos” társadalmi ranglétráján.)

Apósom viszont elképzelhetetlennek tartotta, hogy felesége és anyósa fokozatosan zsarolássá fajuló bíztatására meghajoljon az „új gazdák”, a Nagyszeben városába berendezkedő, állásokat, elhagyott szász villákat, szász vagyont osztogató, prédáló fél-analfabéta kommunista vezetőség előtt. Feleségem négy éves volt, amikor szülei elváltak. Apósom a fővárosban telepedett le – úgyszólván külföldön –, egy számára teljesen idegen környezetben.
(Bukarestnek azokban az években volt egy óriási előnye: ott jóformán senki sem tudta, hogy „eszik-e vagy isszák” az erdélyi szászokat.)

Ott aztán megtalálta számításait – „s-a aranjat”, ahogy a bukarestiek mondanák –, igaz, hogy a románok számára nehezen kiejthető Güntherből Puiuvá vedlett.
„Mostoha” apósom közben elvett egy ugyancsak pristinából származó, kikapós hajadont, Klausenburg-Cluj-Kolozsvár nagyhírű „török cukrászának” a lányát.
(Ezekben a némi túlzással békebelieknek mondható években Erdély minden nagyobb városának volt egy ilyen „török bácsija”, „török cukrásza” – a gyerekek nagy örömére. Jóformán mindannyiukat ismertem, úgy, hogy nyugodtan állíthatom: egytől-egyig pristinai albánok voltak. És muzulmánok – tartották is szigorúan egymással a kapcsolatot. A könnyen felejtő, s ezért hamar megbocsátó, bölcs erdélyiek valószínűleg vallásuk, s a finom törökméz miatt nevezték kedvesen „török bácsiknak” őket...)


Két gyermekük született, egy fiú és egy lány. Mindkettőjük muzulmán lett, szép török nevet kaptak.

De valahogy ez a házasság sem működött; a fiatal apa szedte sátorfáját és gyerekeivel leköltözött a paradicsomi Ada-Káléba, hogy muzulmán szertartás szerint összeboronálják ottani török mátkájával.

Az új boldogságnak egy hírhedt, román-jugoszláv szerződés vetett véget. A Vaskapunál építendő dunai vízi erőmű nemcsak az „aranyember” szigetét tüntette el a Föld felszínéről; azzal együtt az új család békessége is hamarosan elsüllyedt.
(Az elvesztett-elveszejtett paradicsom lakosságát szigorú választás elé állították: vagy Romániába, vagy Törökországba költöznek. Ada Kálé lakosságának többsége – érthető okokból – az utóbbit választotta.)

Isztambulban „mostoha” apósom nem érezte jól magát; felesége ottani rokonsága semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy befogadja őt, az „európai” mentalítású, nyelvüket nem ismerő idegent. Hamarosan egyedül maradt a két kicsi gyermekkel.

Volt cipőtisztító, fagylaltárus, rikkancs és luxusszállodák előtt hajlongó, nevetséges egyenruhába bújtatott portás.
(Deus ex machina.)

Egyik alkalommal egy óriási gépkocsiból kiszálló vendégek fejedelmi borravalójának úgy megörült, hogy a szokásos török „tesekür ederîm” helyett véletlenül „mulţumesc”-kel köszönte meg a kegyes adományt. A társaság felfigyelt a nyelvbotlásra. Hamarosan kiderült, hogy ők is Romániából származnak; a Banat családnak jólmenő, műanyag fogkeféket fröccsentő gyára volt a gazdag idegeneket mindig nagystílűen befogadó Sztambulban.

A „Banat”-üzemben apósomat emberibb munkahely, tudását és mindenkire kiterjedő szeretetét megbecsülő emberek fogadták. A család életkörülményei lassacskán javulni kezdtek. Új ruhát kaptak a gyerekek, azontúl jobb iskolába jártak. A kis család szép lakást bérelt Sisliben, a város szívében.
(Furcsamód minden emigránsnak – akárhová is vetné Európában a sors – körülbelül három keserű évet kell lehúznia idegenben, míg „labdába rúghat”. A németek ezt az időszakot „Hundejahre”-nak, „kutyanehéz éveknek” nevezik. Ha az illető kibírja ezt az időszakot, s a honvágytól és magánytól és idegenségtől nem lesz alkoholista vagy őrült, előtte is megnyílnak az etnikailag korlátozott lehetőségek kapui. Persze, csakis ami az anyagi felemelkedést illeti (házat, kocsit vehet, utazgathat). Társadalmi helyzete azonban élete végéig változatlan marad, mindvégig az „idegenek pártjához-kasztjá”-hoz fog tartozni. Még akkor is, ha – „európaiságát” bizonyítandó – buzgó versenyre kél a szélsőjobboldaliakkal, ami a színes bőrűek, muzulmánok, zsidók, homoszexuálisok stb. gyűlöletét illeti.)


Végre teljesülhetett „mostoha” apósom régi álma, magához vehette egyetlen fia nélkül magányosan, Nagyenyeden élő édesanyját. Persze ez sem ment könnyen. Az öregedő, büszke asszony ugyanis kikötötte, hogy csak akkor költözik a „hitetlenek” közé, ha azok is folyósítják nyugdíját. Fia minden hó végén az utca túlsó oldalán lévő postáról utalta át a szerény összeget, a postás lelkére kötve, nehogy el árul ja a titkot, mindig „pénz érkezett Romániából”-lal köszöntse a „yaslî hanîm”-ot, az öreg asszonyságot.

A romániai utazások megsokasodtak, nyaranta hazalátogattak Kolozsvárra, Nagyenyedre, Nagyszebenbe.

Egy ilyen látogatáson találkoztak újból össze. „Mostoha” apósom és anyósom. A nagyszebeni állomáson.
(Olvasóm ezen, jól-roszul, ám nagy szeretettel körvonalazott kalandok leírása után hiába kérné, hogy meggyőzően elemezzem, mi is történt eme „végzetes pillanatban” két öregedő szereplőm lelkében. Ez a pszicho-esztétikai(?!) leírás íráskészségem határát súrolná! „Örök kisebbségiként” pedig már a
határ szó említésétől is rosszullét környékez – az összefüggéstől függetlenül. Kérem, előlegezzen annyi bizalmat nekem, hogy elhiszi: igenis, újból szenvedélyesen egymásba szerettek!)

Anyósom kisvártatva bejelentette, hogy Isztambulba költözik. Összepakolt néhány bőröndbe és elment. A távkommunikáció lehetőségeihez mérten – akkortájt született Kinga lányom, a nyolcvanas évek legelején jártunk – a végtelen messzeségbe.
(Ebben a „nihil-korszakban” búcsúztattuk megilletődve Ara Kovácsot, Brédát, és még ki tudja kiket, a nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai vasútállomáson; ideáljainknak minden alkalommal elrebegtük a kötelező, elbocsátó, szép üzenetet, hogy „tivagytokhőseinkésmártírjainkittálltátokasaratmáskéntnemtehettetekmíglehetettdemostmárnemlehetergomáskéntnemtehettekselmentekbudapestre”.)

A frissen egybekelt szerelmesek konstantinápolyi élete kisebb társadalmi földrengéssel kezdődött. A „Banat” agg tulajdonosa megtudván, hogy legjobb munkása „gyaur” nőt vett feleségül, többek jelenlétében kijelentette, „ha egy öreg kakasnak még kukorékolni van kedve, akkor jobb, ha saját szemétdombján néz tyúk után”. Apósomnak ez vagy érthetetlen volt vagy túl sok. (Említettem már, nagyenyedi magyar anyától született.) Azonnal felmondott.

Békességes évek következtek. Az öreg „titokban” (a balkáni titok-fogalomról könyveket lehetne írni) bejárt a „Banat-hoz”, jó pénzért egy-egy elromlott gépsort újraindítandó. Anyósom csodálatos gyorsasággal beilleszkedett a bizánci-balkáni-török világváros forgatagába; a legtekintélyesebb, leggazdagabb sztambuli török, zsidó, görög asszonyságok haját fodrászolta, akiknek imponált a németül csevegő, „európai” hölgy.

’87-ben mi is megérkeztünk – a Mikesénél rövidebb száműzetés-intermezzóra. Néhány hetes „kötelező” yeniköi, Boszporusz-parti sóhajtozás után megkaptuk a kölni befogadót. Hogy az esős, hideg németföldön sóhajtozhassunk tovább.
(Isztambul ekkortájt sok erdélyi menekültnek nyújtott „közbülső” hazát. A törökök szeretik a magyarokat. Kászonból „kifutott” jóbarátom is politikai menedékjogot kapott tőlük. Becsületesen elhelyezték az „Amnesty Internatonal” egyik menekülttáborába, majd a házigazdák ünnepélyesen felolvasták az angol nyelvű szabályzatot, miszerint napi ellátására nemtudomhány dollárt kap az AE-től, de semmi szín alatt sem hagyhatja el a tábor területét. Ezek után a tábor igazgatója barátságosan kijelentette, hogy pénz nincs, viszont nagy az ország, s munka van elég, mehet, ahová akar. De ez már egy másik történet.)


A kilencvenes évek elején Törökországban újfajta választásokra került sor. Legalábbis anyósom számára, akitől a kampány forró hónapjaiban buszon, hajón, utcákon, üzletekben egyre több gyűlölködő fekete szempár kérte számon tengerkék szemét és a nyakában függő keresztet.
(A fundamentalista muszlimok török országi pártja azon a választáson bekerült a kormányba. Egyetlen célja az Ata Türk-i, Törökországot Európához közelítő intézkedések visszavonása volt, tehát iszlám államdiktatúra, a nők elnyomása, a független értelmiségiek üldözése, a cenzúra bevezetése és a kisebbségek erőszakos asszimilálása, ha kell fizikai felszámolása – gondolom ez a fegyvertár erdélyi olvasóim számára sem teljesen ismeretlen.)


Pedig már szép öröklakásuk volt a központi fekvésű Medzsidijeköyben. A tömbházbeli szomszédok ügyes-bajos dolgaikban gyakran kérték apósom tanácsát, az asszonyok minden testi-lelki problémájukkal anyósomhoz futottak. Seker Bajramkor elárasztották őket ajándékokkal és jókívánságokkal. De apósom már jócskán túl volt a hetvenen, belefáradt a harcba. Na meg aztán egyre gyakrabban előjöttek gyermekkorának emlékei, ahogy Rîmnicu Vîlceában lovakat őrzött a hűs nyári harmatban, s a szomszéd árpára érő almáját lopta legkedvesebb barátjával, Bebével.
– Hai să mergem acasă, dragă – kedvesem, menjünk haza – kérlelte jámbor hangon harcias kedvű, egyre komorabb anyósomat.

De hová? Hol van a közös otthonuk? Nagyszebenben, Bukovinában, esetleg Kolozsvárott?

Anyósomat végül meggyőzte a szép aggkori álom; nem imádott Erdélyébe telepedtek vissza, hanem az árpára érő almák, lágy hajnalok, megkapóan határozatlan emberek hazájába, az olténiai Râmnicu Vîlceába. Ahol Bebe már türelmetlenül várta őket.
(Milliónyi emigráns társamhoz hasonlóan, kik évezredek-évszázadok-évtízedek óta hazavágyódnak, tizenhárom éve én is Erdélyről álmodok. Kitelepedésem első pillanatától kezdve. Szívemben, lelkemben már mindent pontosan előkészítettem, már az sem fájna, ha otthon nem fogadnának szívesen – miért is fogadnának? „Was soll’s” – a németek magányosságával el tudok már lenni. Még otthon is.)
*
Az Otopeni-i repülőtéren valószerűtlen forróság fogadott. Alig szálltunk ki a gépből máris mellbecsapott a benzingőzzel telített, milliónyi szürkelégy zümmögésével erősített, elviselhetetlen hőség. Míg csomagjainkra vártunk feleségem a vécére ment, ahonnan hamarosan szemérmes megdöbbenéssel, dolga végezetlenül tért vissza; a férfi vécé ugyanis – az ajtójára kifüggesztett felirat szerint – „defect” volt, „elromlott”, s így magától értetődően mindkét nem a nőit használta.

Az előtérben két nagyon fiatal, rövidre nyírt hajú, fehér inges fiú várt. Merev udvariassággal, majdhogynem türelmetlenül betessékeltek a tágabb környezethez képest zavaróan tiszta, fehér béemvébe, majd szédítő iramban nekivágtunk Bukarest utcáinak. Máig is rejtély számomra, miképpen keveredtünk ki a fővárosból. Száguldás – hirtelen megállás, ideges kérdezősködés – fogak között elsziszegett káromkodások, újabb száguldás. Körülbelül ez volt a ritmus.

Az Olténia felé vezető széles, betonozott út csak azért nem nevezhető autópályának, mert nincs felfestve, s az ellenkező irányba haladó sávok között nincsen kerítés (szélességét két-két sávosra saccoltam). A száguldók szabadságát korlátozó elemek hiánya igazi „román típusú demokráciát” jelent a gépkocsivezetőnek. Vagyis mindenki ott hajt, ahol éppen jónak látja. Tökéletes az összevisszaság, ám ez láthatóan senkit sem zavar, mindenki természetesnek tartja, sőt azt kell mondanom, hogy élvezi a káoszt.

Ülésemhez préselődve éppen azért szurkoltam, hogy feleségem nehogy rosszul legyen a szédítő sebességtől, amikor fiatal „úrvezetőnk” kockázatos előzésre vállalkozott. Jó darabig párhuzamosan haladtuk egy nagy török rendszámú áruszállító monstrummal – a vezető észrevehette, hogy sietünk, mert a „csatát állva” ő is rátaposott a gázpedálra. Éppen egy dombra kapaszkodtunk a nagy kanyart leíró, végtelen úton, amikor ellenkező irányból megjelentek egy óriási tehergépkocsi reflektorai (olcsó amerikai filmekből való látvány volt, amint a domb túlsó oldaláról egyre csak emelkedett-közeledett-ránktornyosult az ellenséges, fekete tömeg, vakító reflektoraival). Túlzás nélkül, életveszélyben voltunk; agyamban mégsem életem „filmje” pergett – ahogy illett lett volna –, hanem az a helyzetünkhöz első pillantásra nem illő kérdés, hogy vajon ki fogja eltemetni „mostoha” apósomat, ha mi most itthagyjuk a fogunkat?!

A két szörnyeteg urai az utolsó pillanatban profik módjára lefékeztek, béemvénknek pedig, menekülő fehér egérként sikerült az előzési manőver. Megmenekültünk.

Feleségem izgalmából felocsúdva, bátortalanul megkérdezte:
– Uram, vannak-e még egyáltalán ebben az országban törvények?
Mire sofőrünk önérzetesen rávágta:
– Hogyne lennének, asszonyom! Nálunk jelenleg a sivatag (tulajdonképpen a dzsungel, de akkor mindegy volt) törvényei uralkodnak!

Râmnicu Vîlceára nehéz volt bejutni, mert a városhatárban vasúti sín keresztezi az utat. A váltóőr az európai focibajnokság román-német mérkőzésének tévéközvetítését nézte, úgy hogy biztos, ami biztos alapon egy félidőnyire leengedte a sorompókat. Hosszú kocsisor várakozott az „átkelésre”. A hazaiak megadóan bekapcsolták kocsirádiójukat vagy kiszálltak az út szélén vizelni. Csak néhány idegen dudált idegesen, természetesen eredménytelenül. Jó húsz perc múlva szabaddá vált az út, hamarosan anyósomék tömbháza elé értünk.
Zavart elfogultsággal kapaszkodtam fel az első emeletre. Nem is annyira anyósom gyásza miatt, inkább azért, mert már jelezték, hogy a halottat ortodox szokás szerint nyitott koporsóban ravatalozták fel.

A lakás bejáratánál fekete ruhás, fehér kötényes asszonyok fogadtak. Megöleltek, suttogva részvételtek, gyöngéden lapogatták hátunkat, majd hellyel kínáltak. A folyósón a koszorúk és virágcsokrok között jó néhány szék volt és egy asztal, pálinkával és süteménnyel megrakva. Koccintottunk a halott lelki nyugodalmára, többen cigarettára gyújtottak. Mintha késleltetni akarták volna halott apósommal való találkozásunkat. Egymás szavába vágva, kedvesen mesélni kezdtek jóságáról, bölcsességéről, megnyugtattak, hogy „ahhoz képest” nem szenvedett túl sokat, és hogy még a pópa is feloldozta halála előtt. Aztán a politikára terelődött a szó, a bukaresti vezetőkre, akik visszaállították a fanarióta uralmat, kiszipolyozzák a népet, és tönkreteszik a drága román hazát. Férjekről csak elvétve esett szó; focimeccs után minden férfi részeg, legyintettek lemondóan.

Kisvártatva az addig az ünnepi estebéddel szorgoskodó anyósom és apósom isztambuli lánya is előkerült. Közösen léptünk be a ravatalhoz, a lakás előszobájába, amely olyan parányi volt, hogy csak oldalazva lehetett közlekedni a koporsó körül. A halott feje fölé ikont akasztottak a falra, alatta vékony, sárga gyertya égett. Felkötött állú, élettelen test feküdt a félhomályban. A tömjénillatú, üres térben csak a sercegő gyertya ide-oda imbolygó lángja jelezte az idő múlását. Kintről behallatszott a folyosón virrasztó asszonyok suttogása. Minden a maga rendjén, a maga helyén volt.

Később egy barnacopfos kislány érkezett az anyjával. Részvételtek, a gyereket felemelték a halott arcához, hogy jobban láthassa, majd süteményt majszolva mindnyájan beültek a virrasztó asszonyok közé. Zsongító trécselésük ringatott álomba.

Másnap reggel Bebe ugrasztott ki az ágyból, azzal, hogy fontos és sürgős beszéde van velem. Meglepetésemre rövid ujjú, átizzadt fehér inget viselt és világos színű nadrágot. Szikár, latinos metszésű arca gondterhelt volt, ritkuló hófehér hajától elütő, dús fekete szemöldökét szigorúan összevonta. Van egy problémánk – mondta –, apósom lánya „hadzsi”-t hozat Bukarestből, hogy muzulmán rítus szerint temessünk. Ezzel még nem is lenne baj, Szebenben úgysem ismer senki, s tőle a hadzsi is énekelhet amit akar. De, hát azt hallotta, hogy ezek anyaszült meztelenre vetkeztetik szegény barátját, majd vastag gumicsövet dugnak a szájába, az alfelébe, és durván kimossák egész belsejét. Ez a barbarizmus azért már túl sok – füstölgött –, ezt mi itt Európában nem engedhetjük meg! Megkért, hogy mint a család egyetlen jelenlevő férfi tagja, beszéljek „azokkal”, hátha kivételesen eltekintenek ettől a kegyetlenségtől. Ha pénzre lenne szükség, ő majd személyesen állja a baksist.

Délelőtt nagy hőségben indultunk útnak, hogy halottunkat apja mellé temessük a nagyszebeni temetőben.

A Vöröstoronyi szoroson csak lépésben kelhettünk át, a hegyóriások között kígyózó keskeny út zsúfolásig tele volt északi irányba haladó teherkocsikkal, lovas szekerekkel, biciklistákkal és gyalogosokkal. Úti célunk, az impozáns, barokk kapus temető a város szélén fekszik, a „Junger Wald” tőszomszédságában és a néhai szászok kedvenc kirándulóhelye. Széles fősétányát valamikor hűvös árnyú hársfák szegélyezhették, de mára már csak néhány korhadó tuskó tanúskodik erről a „régi dicsőségről”. Itt is rekkenő a hőség. A temető csendes. (Mindig ez az érzés, igen, a nemlétezés, a megsemmisülés és a céltalanság érzése fog el, ha belépek egy temetőbe.) A betonlappal lezárt sírok márványtömbjei között olykor felsejlik egy-egy „anyaországából” visszatért, fonnyadt virágcsokrot szorongató öreg szász remegő alakja.

Jó kőhajításnyira a bejárattól egymással szemben két málló vakolatú, klasszicista épület állt. A baloldali valamikor az evangélikus ravatalozó kápolna lehetett. Gyászruhás emberek álldogáltak előtte, mi is arrafelé irányítottuk a koporsónkat hozó teherautót.

Az újabban ortodox kápolnának berendezett épület előterében már négy-öt koporsó sorakozott türelmesen várva a végtisztességre. Lehetetlennek tűnt, hogy aznap ott még egy muzulmánt is előkészítsenek hite szerint az örök nyugalomra.

A temető bejárata melletti irodában repedezett sarkú, állapotos fiatalasszony fogadott, és idegesen, vállát vonogatva kijelentette, nem emlékszik semmilyen előzetes, telefonon kötött megállapodásra. Zavarodottan álldogáltunk a tűző napsütésben. Kopottzöld „halottaskocsink” vezetője türelmetlenül nézegette karóráját, legszívesebben azonnal továbbállott volna. Szétszedhető gyerekágyakat kell rakodnia az egyik privatizált szebeni asztalosműhelyből – magyarázta, – s ha üresen tér haza, főnöke biztosan fejét veszi.
Nemsokára a nyúlánk, banktisztviselő külsejű hadzsi is megérkezett. Parányi, zöldszalagos, fehér turbánt vett elő poros diplomatatáskájából, gondosan a fejére tette, majd komoly arccal megkérdezte, hol moshatja meg a halottat.
Tanácstalan topogásunkra furcsa alak lépett elő a nyakig gombolt gyászruhában olvadozó rokonok, ismerősök háta mögül. Színehagyott buggyos katonanadrágot, szürke izominget, letaposott kérgű tornacipőt viselt. Első pillantásra sírásó segédnek véltem. Azzal mutatkozott be, hogy nyugodjunk meg, tudja, miről van szó, a probléma megoldódik. És rá se rántsunk az irodabeliek hülye dumájára, mert itt ő a főnök, a „séf”. Bizony, minden halott tanúsíthatja, hogy itt ő a „séf”, úgyszólván a kisisten. Egy baj van csak, vakarta meg borostás állát, hogy nagyon különleges probléma a miénk, óriási kockázatot vállal magára, ha segít... Nadrágzsebébe gyúrta a néhány gyűrött tízezer lejest, majd intett, hogy menjünk át a szemközti épületbe. A márványoszlopos előtérben le kellett tennünk a koporsót, mert a korhadt tölgyfaajtó be volt szögezve. A „séf” vasdoronggal felfeszítette és hátraszólt, hogy hozhatjuk a halottat. A folyosón apámmal és öcsémmel törött fakeresztek, meszes zsákok, összetört márványurnák között egyensúlyoztuk végig a tonnányi súlyúra növekedett koporsót.

Furcsa, hodálynyi terembe léptünk. Betört ablakain poros hullámokban ömlött be a kinti hőség. Padlóját réges-régen fűrészporral szórhatták fel. A jóformán üres halottas ház közepén két sötétszürke, kávás szélű cementasztal terpeszkedett. Ez itt valamikor a zsidóké volt – magyarázta kísérőnk –, de ők már rég meghaltak, nem fognak reklamálni. Azzal búcsúzott, hogy rögvest kezdjünk neki a „dolognak”, mert azért soha sem lehet tudni...

Titokban reménykedtem, hogy az aranykeretes szemüvegű, fővárosi hadzsi tiltakozni fog a furcsa, enyhén szólva idegen környezet ellen, de tévedtem. Turbánját és fekete talárját egy falból kiálló kampóra akasztotta, fehér ingét, nadrágszárát gyakorlott mozdulatokkal feltűrte, majd friss vízért küldött, az előre beszerzett vederrel. Azon sem botránkozott meg, hogy egyetlen muzulmán vallású férfi sincs közöttünk. Megkérdezte, hajlandó vagyok-e segíteni neki, majd a többieket kiküldte az előtérben álldogáló nők közé.

Összeszorult szívvel vártam az utasításait.

Arab nyelvű imát mormolva látott munkájához. A lemeztelenített tetemre fehér lenvászon ágyékkötőt helyezett, majd egy alaposan beszappanozott szivaccsal gyengéd, de határozott mozdulatokkal mosni kezdte a testet. Nekem a vizet kellett kezeire öntenem arra vigyázva, hogy a testről lecsurgó cseppek nehogy visszafolyjanak a megtisztított testrészekre.

Utasításai rövidek és pontosak voltak. Néha higgadt hangon elmagyarázta, mit miért tesz; hamarosan úgy éreztem, fontos és rendjén való dolgot cselekszünk. Az idegen rítus egyre természetesebbnek tűnt, kezdeti feszültségem feloldódott.
Hadzsim díszes kis cédulát helyezett a halott mellére a Koránból vett idézettel, majd elővette a hat méter hosszúságú halotti leplet. Ebbe csavartuk be „mostoha” apósom örök nyugalomra előkészített földi maradványait. Mielőtt fejét betakartuk volna, mesterem megsimogatta a halvány arcot, s kedvesen megkérdezte, látom-e, hogy most már megnyugodott. Mosolyog.

Emlékezetemben apósom eme utolsó, lecsukott szemű, mosolygó arcát őrzöm.
Az előtérben a földre helyezett halott fejénél a hadzsi arab nyelvű imát mondott, majd románul, hogy mindenikünk értse, bocsánatot kért a megboldogult nevében mindenkitől, akit netán megbántott volna földi életében. A nők hangosan felzokogtak, a férfiak nagyokat nyelve, földre szegezett szemüket törölgették.

A félmeztelen, barnára sült sírások kényelmesen ásójuk nyelére támaszkodva várakoztak a gödörnél. Néha elröhintették magukat a furcsa, elnyújtott hangú éneklést hallva, egyikük belépett a közeli bokrok közé és zajosan vizelt. Imígyen tört meg a halál közelségének varázsa mind annyiunkban, akik részt vettünk azon a szebeni temetésen...
*
A temető kapujában apámra pillantottam. Arca zavart volt és elégedetlen. Hozzá léptem, megkérdeztem, mi bántja? – Hol marad a tor, fiam? – nézett rám felelősségre vonó tekintettel – apósod, apatársam csak megérdemli a végső tiszteletet!

Így aztán a szebeni temetés a gyászolók többsége számára ismeretlen, de csak első pillantásra idegen katolikus torral ért véget, a „Junger Wald” éttermében, ahol csorbák és bécsi szeletek jóízű társaságában a halott lelki üdvösségére ürítettük jófajta küküllői rizlinggel teli poharainkat.

Heidelberg, 2000. november 29.

2000.11.29.

a cikk *.pdf formátumban