ÁGOSTON Vilmos
Összefogás Romániáért!
Választások 
Most, amikor ismét a szonantil szemlélet szélsőséges formája, a faji előítélet és gyűlölet járja diadalmenetét Romániában, amikor egy kézfogásnyira tőlünk, embertársaink úgy próbálnak menekülni saját nyomorúságuk, politikai kiábrándultságuk, összeomlott mítoszaik és alternatíva nélküliségük elől, hogy más nemzetek, etnikumok kiközösítésével, a diszkrimináció bűnével növelik vészterhes éveik súlyát, azt remélik, hogy a kizárólagosság, társadalmi irigység és más népek elleni uszítás meghozza nekik a szociális igazságot, nemzeti gazdagságot és gyermeki boldogságot, igen fontos, hogy ezekben a szomorú években a szomszédos országok és a távoliak egyaránt felkészüljenek a jövőre:

Ne bojkottálják Romániát!
Bár a 2000. november 26-i romániai választások eredménye alapvetően Nyugat-ellenes, a többség megunta az ígérgetést, halogatást, fellázadt a rákényszerített másodrangú európaiság tudata és a növekvő elszegényedés ellen, és ehhez képest az elnökválasztás második fordulója sem adott új alternatívát a szavazóknak, mégsem lenne üdvös, ha a világ jobb érzésű emberei elfordulnának Romániától.

Nem azt mondom, hogy a 17 millió szavazati jogú állampolgárból 4 milliónál többen nem ugyanazt az Iliescut választották elnöküknek, akit a marosvásárhelyi pogrommal, Bukarest kétszeri szétveretésével gyanúsítottak. Az elmúlt években úgy tartották számon, mint aki a nyugati integráció helyett a keleti tömbhöz való csatlakozás híve, akadályozta a gazdasági átalakulást, halogatta az elkobzott tulajdon visszaadását, továbbra is fenntartotta a vállalatokon belüli munkanélküliséget, mindezzel növelte az államháztartási hiányt, lefékezte a privatizációt, egyszóval az 1990-96-ig tartó, a jövő évtizedekre kiható román integrációs lemaradás egyik fő okozója volt. A keleti tömbhöz húzó szemléletének tetszett a nyugati vízumkényszer, nem siettette a NATO-hoz való csatlakozást, és Románia egyre távolodott az Európai Unió célkitűzéseitől. Ráadásul közismert mind az ő, mind az Adrian Năstase magyar- és más kisebbségek ellen folytatott évtizedes, populista retorikája.

Nem azt mondom, hogy a több mint 3 millió szavazó nem az idegengyűlölet, a zsidók nélküli antiszemitizmus, a neofasizmus, a karóba húzó, a Dracula és Ţepeş-féle rendcsináló, halállal büntető híveként állt volna a „megboldogult” udvari költője, C. V. Tudor mellé.

Nem azt mondom, hogy több mint 5 millió szavazó nem ült otthon és rágta a tökmagot, miközben nézte a milliárdáros lehetsz játékot a tévében. És annyira beleélte magát a milliók utáni vágyakozásba, hogy nem ment el szavazni. – Ugyan, kérem, hatalmi porhintés a szavazás, meg minden! Csakis arra jó – gondolták –, hogy egyeseknek „odafönt” ismét legyen állása, kenyere, néhány milliós autója. Aztán újból kell szavazni és jön a következő, mert annak is kell a jó állás, a jó kenyér, a jó autó. Illetve, egy idő óta mindig ugyanazoknak kell. Hagyjanak minket békén – gondolták –, hiszen nekünk úgyis csak a tökmag jut, a Bingó és a latin-amerikai szappanopera. Posztmodern tökmagrágók lettünk egy premodern Romániában. Az új polit.-gazd. maffiát úgysem tudjuk megállítani, a törvényhozás, büntetés, végrehajtás, mind az ő kezében van, akkor minek szavazni? Mit tehetünk, uram, ha nincs, akire szavazni? Itt mindenkit lejárattak. – Mondják, és arra gondolnak, a tévé előtt legalább demokratikus álmok nyílnak: bárki lehet milliárdos. Hogy ez is csak egy újabb szemfényvesztés? Reklámfogás, nézettségi mutató és újabb bevétel, egyeseknek? Lehet, de legalább kellemes. Jó tudni, hogy van a világon valami, amihez nem eleve hátrányos helyzetből fognak hozzá, hiszen mindenki egyenlő eséllyel bingózhat. Hát nem mentek el szavazni.

Úgy vélem, Mircea Boarinak van igaza, aki az erdélyi román-magyar Provinciában az elnökválasztás első fordulója után elmondta, feltehetően nem lehet eldönteni, létezik-e egyáltalán „kisebbik rossz”, olyan akire feltétlenül szavazni kell a második fordulóban.

Nem mondom azt, hogy az elkövetkező évek romániai parlamenti diskurzusa (ebből a szempontból mindegy, hogy Iliescu vagy Tudor került-e az elnöki székbe) nem lesz káros hatással a magyarországi parlamenti és választási vitákra, és nem nyújt majd mentőövet a magyar szonantil híveinek, hogy a vér, a faj, az ősi földről szóló szövegekkel próbálják növelni szavazó táborukat. A „visszacsatolásról” szónoklóknak jusson majd eszükbe: vajon, mihez kezdenénk a netán „visszacsatolt területek” több milliós, zsidót és magyart gyűlölő voksával a magyar parlamentben?!

Nem azt mondom, hogy a romániai magyarok érdekképviselete és az ottani liberális románok vagy jobbközép pártok nem hibásak abban, hogy félreismerték a veszélyt és nem állítottak közös jelöltet, sőt pezsgővel ünnepelték a választások első fordulóját: ami még torhoz sem illik. Ügyes aláírásgyűjtők járták a „magyar” lelkek vásárát, hogy Gogol mintájára bebizonyítsák, nekik is van birtokuk, szavazótáboruk, nekik is jár egy darab kenyér, pecsenye, jó autó, és a romániai magyar választókban azt a látszatot keltették, mintha csakis rajtuk múlna, akárcsak a Bingó vagy egy aláírás, hogy Magyarország befogadja őket vagy sem. Cserébe mindössze annyit kértek tőlük, hogy – a németországi és izraeli gyakorlattal szemben – írják ugyan alá, de ne települjenek át Magyarországra és ne tartózkodjanak itt huzamosabb ideig. Amikor mindez egyértelművé válik, esetleg elkezdődnek Romániában az etnikai pogromok, na meg az is nyilvánvalóvá lesz, hogy az új romániai kormány sem óhajtja megoldani az ottaniak oktatási és nyelvhasználati kérdését, hatálytalanítja a korábban hozott, erre vonatkozó kormányhatározatokat, akkor felkészülhetünk a jövőre: az újabb magyar reményvesztés, menekülés időszakára.

Én azt sem mondom, hogy a jövőben az ország biztonságos lesz a befektetők, az odautazó magyarországi, izraeli vagy bárhonnan származó turisták számára, és hogy gördülékenyen haladnak majd a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal, illetve más nemzetközi intézményekkel való tárgyalások, sőt azt sem, hogy az ígérgetők egyáltalán megtartják ígéreteiket.

Persze, nem azt mondom, hogy ölelje Nyugat keblére a demagóg szonantil híveit, az antiszemitákat, és tegyen úgy, mintha nem lenne semmi gondja velük. Nem azt mondom, hogy tapsoljunk az elkövetkező bármely rossz opciónak, és nemzetközi szinten elhiggyük majd az „építjük a kapitalizmus”-szerű újtípusú képmutatást. Nem azt mondom, hogy a szokásos siker-diplomáciai beiktató körutakon, amikor majd mindent megígér az új hatalom, hogy szabadkezet kaphasson a belső tökmagrágáshoz és a polit.-gazd. maffia átszínezéséhez, a tényfeltáró riportok helyett nyilatkozatokra építő média és a nyugati politikusok tábora elhitesse-elhiggye azt, amit mindenki szívesen hall.

Mindössze azt mondom, hogy máris sürgető segélykiáltást hallunk a szomszédból: segíteni menjünk oda, ne rombolni. Elsősorban a civil és a parlamenten kívüli szervezeteket, a magán szociális intézményeket, a népkonyhák felállítását kell támogatni. Rájuk sokkal nagyobb súly nehezedik majd a jövőben, mint gondolnánk. A legfontosabb: a segítséget nem szabad faji-, vallási- vagy etnikai alapon nyújtani.

A magyar szavazó polgárok ne támogassák semmilyen megszorító vámintézkedés bevezetését, hanem segítsék a több mint 2500 magyar-román vegyes vállalatot határon átívelő működésében, mert e kisvállalkozók jövő-építő tevékenysége, a kényszer nélküli többnyelvűség, az előítélet-mentes kapcsolatrendszer a spontán multikulturalizmus záloga.

Tartsuk tiszteletben az ártatlanság vélelmét, a maffia-keresést ne a határon folytassuk, hanem forduljunk bizalommal az idelátogató romániai turisták, üzletemberek felé. A maffia úgysem a határon ácsorog, hanem a budapesti Dunakorzón.

Lássuk be, hogy a XX. század két nagy társadalom-rendező elmélete, a kommunizmus és a nemzeti szocializmus, de annak minden neo-, illetve szonantil változata is az emberiség ellen elkövetett bűnökhözhöz vezetett. A XXI. században új utat, új megoldást kell keresni az alapvető gondok megoldására Európának ebben a térségében. Ennek egyik lehetősége, a különböző etnikai bezárkózással szembeforduló új, transzetnikus, európai regionalitásra épülő szervezetek létrehozása és támogatása.

Románia esetleges bojkottja nem hogy gyengítené, inkább növelné a diktatúra esélyeit. Sem Hitlert, sem Sztálint, de még Ceauşescu, Husszein, vagy Milosevic híveit sem tántorította el a bojkott attól a meggyőződésüktől hogy ők nem a szenvedést osztó, hanem az igazságtalan kizárást elszenvedő felek. Ne okozzunk nagyobb nyomorúságot a kiszolgáltatottaknak azzal, hogy lezárjuk a határt, felfüggesztjük a kapcsolatokat, bojkottáljuk a gazdaságot, kimerítjük élelmiszer- és energia-tartalékait. Az ottaniak biztosan emlékeznek még a páros- és páratlan rendszámú benzinhiányos vasárnapokra, a téli fagyos reggelekre, amikor hosszú sorokban ácsorogtak az aranykorszak üzletei előtt “Adidas-csirkeláb”-ra várva.

Segítsük Romániát, hogy a román nép visszataláljon a gyanakvástól, idegenfélelemtől mentes, együtt érző, akadály-leküzdő, kiemelkedő értelmiségi színvonalú világba és szeretetre méltó lényéhez. Segítsük a román népet, hogy elviselje az önmaga fölé választott hatalmi önkényt, elviselje saját, a koldusok, az elszaporodott kóbor kutyák, az állásnélküli férfiak és nők, a kilátástalan, jövőképtől megfosztott, kivándorlásra készülő fiatalok országát.

Gondoljuk meg: mindössze négy évről van szó. Vagy még annál is kevesebbről.

Segítsünk, hogy legyen még demokratikus választás Romániában!

Budapest, 2000. december 4.

2000.11.29.

a cikk *.pdf formátumban