Caius DOBRESCU
Miért nem szabad értelmeznünk a legutóbbi választások eredményeit?
Választások 
Nem hiszem, hogy teljesen releváns következtetéseket vonhatnánk le a választási eredmények biztos adataiból, illetve azokból a becslésekből, amelyeket a szavazati arányokról a közvélemény-kutatások rendelkezésünkre bocsátottak. Kétségtelenül, a neofasiszta vezér Vadim Tudor, valamint az általa vezetett – szintén neofasiszta – párt előretörése annak a jele, hogy Románia híres „stabilitása” – mely fő ütőkártyája volt minden eddigi tárgyaláson – sokkal, de sokkal törékenyebb, mint ahogy hinni szeretnénk.

Következésképpen, az „egyensúlyi helyzettől távol levő” társadalmi és politikai rendszerben élünk, amelynek kockázatai is nagyobbak. Ebben a helyzetben a legveszélyesebb dolgok egyike az, ha meg vagyunk győződve arról, hogy pontosan értjük, mi történik. Minden eddigi diagnózis – például: „az ifjúság”, „a középfokú képzettséggel rendelkező fiatalok”, „a társadalmi nyomor és bizonytalanság”, „a politikai osztály”, „a nacionalizmus és az erdélyi románok komplexusai”, a két világháború közötti időszak „irracionalista kultuszait felélesztő értelmiségiek” vagy „az oktatási rendszer látszatreformja” a hibás –, bár tartalmazhatja az igazság néhány elemét, mégis inkább az egyes elemzők intuíciójára alapoz, annak politikai prioritásait vagy ideológiai meggyőződéseit tükrözi. Az egyszerű, világos és pontos magyarázatok valószínűleg elkerülhetetlenek a politikai nyilvánosságban és a tömegtájékoztatásban, mivel e területek sajátossága megköveteli, hogy a szereplők e magyarázó sémák anesztéziás ismételgetésével mind a közönségben, a szavazópolgárokban, mind pedig önmagukban a helyzet ellenőrzésének érzését keltsék. Viszont a mi sajátos, focus group- illetve független think tank-helyzetünkben – úgy gondolom – megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne mímeljük: értjük, mi történik.

Persze, nem kívánok általánosítani. Könnyen meglehet, hogy a csoport egyes tagjai úgy érzik, meg tudják magyarázni a neofasizmus előretörésének jelenségét, és számomra lehetségesnek tűnik, hogy magyarázataik eredeti, az elérhető adatokból levont, de elfogadható konklúziók legyenek, esetleg munkahipotézisek, a jelenség leírását szolgáló, termékeny elméleti kiindulópontok. De fontosnak találom, hogy éljek szabadságommal, és ne vonjak le következtetéseket, csupán a figyelmet hívjam fel arra, hogy bár a megpezsdülésnek abban az állapotában vagyunk, amelyben – mondjuk így – a következő „ötéves tervidőszak” reprezentációinak sémái születnek, hasznos lenne, ha képzelőerőnket és szenvedélyeinket leválasztanánk a koherens, módszeres és analitikus végiggondolást lehetővé tevő eljárásokról. A választások eredményeit e szkeptikus nézőpontból kívánom áttekinteni, megjelölvén előbb három olyan kérdést, amely az eszmék romániai keletkezésének és nyilvános vitáinak általánosságára tartoznak, majd további kettőt, amelyek a Provincia vitáinak sajátos kontextusával kapcsolatosak.

Nézzük meg előbb a három általános kérdést:

A „fiatalok szavazatai” kapcsán kialakult vitának – melyet kezdettől fogva az empirikus adatok és értelmezések közti ellentét jellemzett (lásd az „egyetemisták” szélsőségességre való hajlandósága miatti aggódást, miközben a statisztikusok elsősorban a középiskolai végzettséggel rendelkező fiatalok nagyromániás szavazatairól beszéltek) – megvolt az a haszna, hogy rá irányította a figyelmet egy – amennyire „nyilvánvaló”, a nyilvános vitákban annyira elhallgatott – kérdésre: a fiatalság problémájára. E kérdés eddig sohasem haladta meg az eseti megnyilatkozások szintjét, nem ment túl a brain-drain miatt érzett lírai sirámokon (amelyekre például Emil Constantinescu specializálódott). Viszont amikor filozófus barátom, Cătălin Avramescu egy cikkében bebizonyította, hogy a románok „nyugdíjas”- pszichológiája a társadalombiztosítás számára biztosít órási erőforrásokat, és ezzel elsősorban a fiatalokat akadályozza meg brutálisan abban, hogy esélyeikkel a szabad és becsületes verseny társadalmában éljenek, akkor egy felháborodott idősebb olvasó válaszában szükségesnek tartotta, hogy barátom (véleményem szerint józan) érveit a nyugdíjasok fizikai kiirtásának intencióival vádolja meg!!! Most meghaladhatjuk a román társadalom e lényeges problémájának primitív tárgyalási szintjét. Úgy gondolom, komoly lehetőségek nyílnak a mentalitás, a szocializációs módok és szintek, a munkaerőpiac dinamikája, a politikai kultúra, az „ifjúság” identitása alakulásának kutatására – olyan kutatásokra, amelyek nélkülözhetetlenek a hosszabb távra végiggondolt, „eurokonform” eszméket és attitűdöket gerjesztő, megalapozott politikákhoz. Ha most gyorsan levonnánk a következtetéseket arról, hogy milyenek a „fiatalok”, akkor elvesztenénk minden esélyünket arra, hogy megértsük: 1. valójában nem sokat tudunk róluk, és 2. nem szükségszerű az a spontán társítás, amely a politikai közösség legújabb tagjai és a közbeszédben feltűnő legújabb eszmék (a diszkrimináció összes formáinak elutasítása, az egyéni, valamint más jellegű – helyi és regionális – autonómiák garanciáinak biztosítása) közt kialakult. Véleményem szerint meg kell szabadulnunk a „haladó ifjúság” mítoszától, mert csak így biztosíthatunk esélyt a romániai fiataloknak arra, hogy alkalmazkodjanak a modern világhoz.

A neofasizmus előretörésének drámája – s erre, feltételezésünk szerint, az erdélyi fiatalok támogatásával került sor – egy másikkal egészül ki: nincs lehetőség párbeszédre azokkal, akik politikailag ezt az opciót képviselik. A „társadalmi dialógus” eszméjét egyes csoportok saját érdekükben fetisizálták, „kisajátították” és „privatizálták” – így történt a forradalom szimbolikus tőkéjével és az állami iparral is –, és ezért nem eredményezett valódi kommunikációt.

Ennek folytán a román fiatalok hajlanak arra, hogy a hatvanas évek nyugati „ellenkultúra”-modellje szerint kialakítsák a maguk párhuzamos világát, a maga mítoszaival, nyelvezetével, kódjaival és – nem utolsósorban – „kommunikálhatatlan” képzeletvilágával. A probléma az, hogy bár e a történelmi „ellenkultúra” nagyhatású művészi alkotásokat, sőt, filozófiai eszméket is kitermelt, ugyanakkor egy agresszív, radikális, ellenőrizhetetlen és mindenféle túlzásra (nem utolsósorban: terrorizmusra) hajló szellemiséget is megteremtett. Ezen kívül, ha a Flower Power-nemzedék üzenete – legalábbis elméletileg – az erőszak- és rasszizmusellenesség, az antinacionalizmus volt, a Romániában most, 2000-ben kibontakozó pop-kultúra (nem tudnám megmondani, mennyire átfogó, „globális” jelenségről van szó) meglehetősen fogékony az előbbiekkel ellentétes üzenetek megfogalmazására is. Ahogy a nyugati társadalmak nyitottá váltak, s a párbeszédet megfelelő módon tematizálták és intézményesítették – átalakítván a viták megoldásának folyamatos gyakorlatává és az egész – óvodával kezdődő – oktatási rendszer céljává, a történelmi ellenkultúra perverz, anómikus hatásai rögtön eltűntek. Ezért tűnik számomra fontosnak, hogy észrevegyük, társadalmunkban nincs meg a racionális párbeszéd tere, és hogy elgondolkozzunk azon, miként tudnánk e hiányt pótolni, mert azok a fiatalok, akiket a csoportos viták (is) szocializálnak, nem könnyen dőlnek be a neofasizmus választási kampányának.

Amellett, hogy az értelmiségi csoportoknak ideológiai értelmezésektől mentesen, a mitikus perspektívák mellőzésével kell megérteniük e jelenségek dinamikáját, még egy dolgot tehetnek: követelhetik az intézmények alapító elveik szerinti működését. A választási eredmények többé-kevésbé árnyalt, kézenfekvő értelmezésein túl az tény, hogy a Nagyrománia Párt nyilvánvalóan alkotmányellenes, megszegi azt az előírást, amely szerint Romániában nem működhetnek olyan pártok, amelyek etnikai gyűlöletet szítanak. Ezért számomra nyilvánvaló, hogy a PRM elleni küzdelmet jogi eszközökkel kell megvívni.

Erkölcsi kötelességünk nyilvánosan támogatni a pert, amelyet a parlamentbe bejutott neofasiszták törvényen kívül helyezése érdekében indítottak, s ennek számottevő európai visszhangja is lenne. Természetesen nincs erre precedens, illetve ha van, nem éppen bátorító: lásd a német NPD jogi szankcionálásának állandó huzavonáját. De véleményem szerint arra kell gondolnunk, hogy európai szinten is számottevő hozzájárulásunk lenne a demokrácia megerősödéshez, ha a PRM-t bírói ítélettel alkotmányellenes pártnak nyilvánítanák. Úgy vélem, a nyugati világnak is támogatnia kellene egy ilyen kezdeményezést, mivel van némi felelőssége a Vadim-jelenség kialakulásában. Ha a demokrácia nevében eltűröd a neofasiszta huligánokat (és az Európai Unió legtöbb országában ezt teszik), akkor az azt jelenti, hogy – elvben – elfogadod, akár kormányra is kerülhetnek. Ami azt jelenti, hogy Románia (akárcsak Ausztria korábban) az európai demokráciák – a demokrácia ellenségeivel szembeni – engedékenységének következményeit viseli. Persze, Vadim Tudor csausiszta típusú termék, de nem szegődött-e Jean-Marie Le Pen mellé?

Ez lett volna a három „általános” kérdés, amelyet fel kívántam vetni. Most következzen az a kettő, amely a Provincia fejlődése szempontjából releváns:
Az elnökválasztás két fordulója között csoportunk tagjai közt olyan nézeteltérések támadtak, amelyek – paradox módon – a transzetnikus párt megalakításához szolgáltatnak újabb érvet. Hogy pontosan elmagyarázzam olvasóinknak: még a november 26-i eredmények ismertté válása előtt a Provincia elektronikus levelezési listával összekapcsolt tagjai között élénk vita bontakozott ki arról, hogy mi a teendő egy esetleges Iliescu–Vadim Tudor második forduló esetén. Kezdeményezés született olyan közös dokumentum megfogalmazására, amely nyilvánosan elutasította volna a minden szempontból elfogadhatatlan alternatívákat, és szóba került a „választások bojkottálása”. Ezzel szemben fogalmazódott meg a „kisebbik rossz” elmélete (amelyet jómagam is támogattam). A vita, véleményem szerint, optimizmusra ad okot: a két „tábor” nem életkori vagy – ami még fontosabb – etnikai kritérium alapján alakult ki. Spontán és természetes módon, magyarok és románok egyaránt kerültek a „barikád” mindkét oldalára, ami azt bizonyítja, hogy lehetséges a transzetnikus értelmiségi és politikai kommunikáció!

Vadim Tudor meglepő erdélyi és bánsági eredményeit nem szabad okoskodó magyarázatokkal körítenünk, odáig elmenően, hogy még ezek az eredmények is a középeurópai típusú politikai kultúra felsőbbrendűségét bizonyítják. De azt sem kellene hagynunk, hogy a decentralizáció és a regionalizmus nagyszerű eszméit aknázzák alá velük. Véleményem szerint ezeknek az eredményeknek arra kell késztetniük bennünket, hogy újragondoljuk elveinket és attitűdjeinket. Nagy hiba lenne, ha a „transzszilvanizmus”-t túlbecsülnénk, és a közigazgatási decentralizáció egyetlen érvévé tennénk. A regionális autonómia mellett most az a veszély is szól, amelyet minden józan polgárnak érzékelnie kell, éspedig: sorsa egy felelőtlenül tekintélyelvű vezető kezébe kerülhet, aki – elvben – egy egész hipercentralizált államhatalom eszköztárát is felhasználhatja ellene. Egy ilyen veszély előtt a helyi és regionális hatóságok erős középszintjének megteremtése jelentheti a személyi szabadság és biztonság nagyon is szükséges garanciáit.

Másrészt azonban ezekből az eredményekből azt is ki kell olvasnunk, hogy az „omerta” típusú klánok (hogy Ovidiu Pecican találó kifejezését idézzem) törvényeinek kultúrájába zárt erdélyi románok sohasem lesznek a mi oldalunkon, miközben mindazok, akik a Kárpátokon túli tartományokban egy liberális típusú politikai kultúrát képviselnek (és nincsenek kevesen), a mi természetes szövetségeseink. Úgy vélem, a Provinciának „...deprovincializálódnia” kellene, vagyis a decentralizációról kialakult dialógust ki kellene terjesztenie az egész országra. Olyan vitafórummá kellene válnia, amelyben minden – e terv iránt fogékony – értelmiségi részt vehetne, és arra kellene összpontosítania, hogy bebizonyítsa: a devolúció eszméje nemcsak Erdély, hanem egész Románia számára hasznos.

Forditotta: BAKK Miklós
2000.11.29.

a cikk *.pdf formátumban