Marius COSMEANU
Rolex sed lex
Választások 
A román demokrácia elvetélése az elnöki választás második fordulójában, még egyszer bebizonyította, milyen messze állunk attól, hogy végre-valahára kigyógyuljunk durva kommunista mentalitásunkból. Az Állatfarm, az 1984 vagy A színész és a vadak – mint láttuk – még mindig időszerű filmek, és a hazai kiadású homo sovieticus éppen olyan elevenen él, mint tíz évvel ezelőtt. Pontosan: nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, hogy e fent említettek közé oda kell sorolnunk a fiatalokat is. Nem hiszem, hogy az „egy 2 és három 0” év „tökös gyermekei” (bengos) – ahogy ezt egy sikeres sláger címe hirdeti (b.u.g. maffia) –, akiket annyira ócsárolt és csepült a sajtó, ilyen könnyen vádolhatók, mi több, áldozattá tehetők lennének. (Utóvégre jó részük Theodor Stolojanra adta voksát.) Inkább hiszem, hogy logikus, ha egy társadalomban, amelyben – a hiteles erkölcsi támpontok hiányában – egyre nagyobb azoknak a száma, akik megelégelték a politikai színpad visszásságait és végső soron ennek a mindennapi élet területén megmutatkozó „eredményeit”, a fiatalok legyenek a legtürelmetlenebbek.

Azt hiszem, ez magyarázza néhányuk jobb híján- szavazatát is. Különben a mai fiatal generáció szabadságérzése, az életkorra jellemző anarchista hangsúlyokat is beleértve, fejlettebb, mint azoké a generációké, akik a legapróbb részleteiben megtapasztalták a tapsolás műveletét, a táplálkozás racionalizálását és a pártvonalon történő „rinocéruszosodást”. Legyünk megértők: a hip-hop és más, mai irányadó zenei áramlatok nem román találmányok; azok a szubkultúrák és ellenkultúrák, amelyeket ezek létrehoznak, a többi volt kommunista országban is megtalálhatók (hogy a nyugatiakról ne is beszéljünk). Mindezzel együtt sehol Európában – Ausztria kivételével – nem olyan széles a xenofób mezőny, mint minálunk a nagyromániás. A fasisztoid magatartásmód támogatói sehol nem alkotják a választópolgárok negyed részét!

Azt gondolom tehát, hogy az igazi problémát nem annyira a mostanság megjelent román együttesek okozzák és azok, akik az ilyenfajta zenéért élnek-halnak, hanem az egyéb szocializációs tényezők, beleértve a média egy részét és azokat az intézményeket, amelyekben a románok leginkább megbíznak. Egy olyan társadalom, amelynek lakossága ezelőtt öt-hat évtizeddel 75%-ban falun élt, s amelyet a kommunista időkben, fejetetejére állítva a társadalmi piramist, szintén „néhány paraszt” vezetett – sajátos, természetesen szovjet modell alapján kialakított értékrenddel és viselkedési normával –, nem tudja megfogalmazni egy konszolidált polgári társadalom iránti igényét. Az a modernizálódás, amely a Ceauşescu-rendszer idején történt, mint ismeretes, nem volt természetes, szerves folyamat. A lumpenizálódás következményei (ami különben az utolsó évtized politikai elitjére is jellemző) ezt a tényt igazolják.
Ha azonban ezeknek a politika iránt közömbös fiataloknak (ami különben nyugatiasodásuk jele is), meg van minden esélyük arra, hogy felnőtté váljanak, (elég például a két jeles személyiségre – Javier Solanára és Bill Clintonra –gondolunk, akik fiatalon keményen harcoltak az Észak-Atlanti Szövetség, illetve a vietnámi háború ellen), a „felnőtt” generációk számára, amelyek továbbra is uniformizálódásra, vaskézre vagy diktatúrára áhítoznak – olyan társadalmi formák ezek, amelyek felmentik őket a felelősségvállalás alól – a megoldások, ha léteznek is, nagyon nehezen fellelhetőek. Elsősorban azokra gondolok, akik időszakonként, akár bombázás után a tífusz, megjelennek, minden olyan alkalomkor, amikor zavarossá válnak a politika vizei, meglobogtatják az „igazság” képzeletbeli zászlaját úgy, ahogy az többek között a moszkvai puccs, az 1999-es bányászjárás vagy a mostani választások esetében is történt.

Másfelől a „tagadás tagadása” – Ion Iliescu támogatása a demokratikus erők által december 10-én – széleskörű Piteşti-i „átnevelés”-re hívja fel a figyelmet. Hogyan is nevezhetnénk másnak, mint „agymosásnak” olyan valaki támogatását – kényszerhelyzetben –, aki egy évtizeden keresztül a demokrácia első számú közellensége volt?

Arra, hogy Romániában ezek után semmi sem lesz úgy, ahogyan eddig volt – hogy a România Mare lapnak a Deutschlandfunk szerkesztői által „átértelmezett” mottóját használjam, bizony, jaj, mi is rádöbbenntünk: az egyetem erkélyén elhangzott ama bizonyos Miatyánkkal elkezdődött Constantinescu-rendszer négy évének lezárulása a december 10-i szavazással, és az elnök megalázása egy beteges ízlésű állampolgár által, két szomorú és jelképes eleme a helyzetképnek, amely most elénk tárul. A román politika perspektívái azonban csak ezután lesznek láthatóak.

Mivel a román társadalomnak annyi év posztkommunizmus után sem sikerült megsemmisítenie (nem gépfegyverrel!) a kommunista struktúrákat, nincs miért csodálkoznia azon, hogy nem találja a kiutat abból a nyomorból, amiben van. Az exorcizmus ebben az esetben, tetszik, nem tetszik, a bennünk lakozó rossz alóli felszabadulás feltétele. Attól tartok azonban, hogy a biológia ebben az esetben is legyőzi a történelmet, és arra kényszerít bennünket, hogy a mamutoknak a jelenből való kivonulására várakozzunk…

Ha a most lezajlott választások politikai opcióinak magyarázata a telítettségen alapuló ellenszavazás, akkor a következő évek helyzetét megmentő egyik megoldás a decentralizáció. Pontosabban, a regionalizálás. Mert az eddigi hagyományok alapján nem látom, hogyan válna annyira engedékennyé a felelősséggel/jogokkal túlterhelt központ, hogy átruházza ezeket a perifériára/provinciára. Mi több, hogy Szőcs Gézának a napokban egy televíziós beszélgetés alkalmával elhangzott kijelentését idézzem, hogyha egy magyar sem lenne Romániában, erre a decentralizációra akkor sem kerülne sor. A magyarok ebben az esetben (is) ürügyként szolgálnak. És itt nem egyszerűen Paul Philippi „szent tehené”-ről van szó – az egységes nemzetállamról –, hanem ugyanannyira gazdasági és pénzügyi érdekekről (ennek bizonyítékai a Bukarestben egészen „tűrhetően” élő erdélyiek, akik hallani sem akarnak a transzszilvanizmusról). Hogy a gazdasági szféra kezd előtérbe kerülni, azt a PDSR szigorú elhatárolódása mutatja, eddig legalábbis, a PRM-től, és Ion Iliescu „nyugatpárti” beszéde a választások második fordulójának estéjén – amely pápább volt a pápánál.

Nem „megnyugtatni” akarok, amikor azt mondom, hogy a működőképes regionalizálás az ország valamennyi történelmi övezetének/régiójának érdeke. Ez nyilvánvalóan így van. Mint ahogy ugyanilyen nyilvánvaló, hogy nem mindenik közösség tudatosította magában a regionalizmus előnyeit vagy szükségességét (vegyék úgy, ahogy akarják). Mondhatnánk azonban, hogy ez az ő dolguk, az illető közösség tagjaié, hogy „közvetlenül” és „személyesen” érinti őket, de nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb megközelítési mód. Akárhogy is, akik tudatában vannak egy ilyen jellegű politikai projekt szükségességének, nem tehetnek egyebet, mint hogy támogassák. A civil társadalmon és a Romániában létező törvényeken keresztül. Egy transzetnikus regionális pártot is beleértve (Erdély és a Bánság esetében). Végeredményben mind a PNTCD (Erdélyben és a Bánságban), mind a PDSR (regáti jelenlétével, ahogyan ezt Bakk Miklós helyesen megállapítja az ebben a számban megjelent cikkében) regionális párt. Csakhogy a szubszidiaritás elvének regionális szintű alkalmazását sem a PNTCD, sem a PDSR nem tűzte ki célul magának.

Másrészt egy erdélyi és bánsági regionális pártnak el kellene „lopnia” a két párttól a nemzeti nyitottságot, egyfajta, ha úgy tetszik; „frundálódás”-t kellene megvalósítania, egy regionális alapokra épülő nemzeti konstrukciót.
Jelen pillanatban, véleményem szerint, van értelme egy regionális pártnak. Azt a politikai űrt, amelyet a román politika színpadán a jobboldal hozott létre azáltal, hogy a PNTCD már nem jutott be a parlamentbe, valószínűleg új pártok megjelenése fogja betölteni. A veszély azonban a balos mezőny kiszélesedése. Ha továbbra is megengedjük, hogy a választópolgárok a rossz különböző változatai közül válasszanak, nem teszünk mást, mint meghosszabbítjuk a mostani hamleti helyzetet, és a jövőben is, Eugen Ionescu szavait idézve, választhatunk az „egyszarvúak” és a „kétszarvúak” között…

Egy regionális politikai projekt megvalósítása (párt, szövetség, liga stb.) ugyanazoknak az alapvető feltételeknek teljesülését tételezi fel, mint bármely más politikai egységé: doktrína, program, anyagi források, tagság, jelentős és hozzáértő személyiségek stb. A mai román társadalom nagy problémája azonban az, hogy a minőségi emberek, a szakemberek alig vesznek részt a politikai életben. Mert nem bíznak a politikai osztályban és a rendszer stabilitásában (ismerek olyan esetet, amikor egy házaspárnak csak egyik tagja iratkozott be egy pártba, hogy ha visszafordul a „történelem kereke”, a másik fél vigyázhasson a gyermekekre…). Azt is láthatjuk, hogy a demokrácia, ha nem törődnek vele, törékennyé válik, megmutatja reverzibilitását. Ilyen körülmények között feltehető, hogy a bizalmatlanságon alapuló részt nem vétel hangsúlyosabbá válik. Úgy vélem, ez a legfőbb akadálya annak, hogy egy regionális politikai projekt megvalósuljon. Meglátjuk, van-e elég energia és szolidaritás egy ilyesfajta lépés megtételére.

Forditotta: B. O.
2001.00.09.

a cikk *.pdf formátumban