Traian ŞTEF
A diverzió és a baloldal radikalizálódása között
Választások 
A Provincia múlt hónapi számában megjelent írásomban úgy vélekedtem, hogy Erdélyben több mint 60%-os jobbközép választói erő van. Tévedtem, de nem nagyon: a PDSR-nek és a PRM-nek Erdélyben összesen 45%-a van, míg az ország többi történelmi tartományában ez az arány majdnem eléri a 70%-ot. Azt sem hittem volna, hogy Vadim Tudor körülbelül 8%-kal megelőzze Erdélyben Ion Iliescut. Különösen ez utóbbi jelenségre kerestem magyarázatot. Az első, legegyszerűbb magyarázat, amely azonban közvetlen megfigyelésen alapszik, az volt, hogy egyes vidékek pedeszerés polgármesterei azt tanácsolták következetes, hűséges választóiknak, hogy Vadim Tudorra szavazzanak, mint elnökre. Ezt tették a PSM és az ApR polgármesterei is. A PRM magas funkcióit betöltő egykori szekuritátés tisztek pedig inkognitóban bejárták az erdélyi megyéket, megszervezve az általuk jól ismert struktúrákat Vadim Tudor döntő áttörése érdekében. Ezzel egy időben a SRI, a csendőrség és a hadsereg aktív alkalmazottai ugyanerre az oldalra álltak. Ezek az információk mindenki keze ügyében voltak. Nem hittem azonban, hogy az eredmény a már ismert lesz.

Szintén a fenti információk késztettek arra, hogy a választás bojkottálását javasoljam a második fordulóban. Biztos voltam abban, hogy Ion Iliescu az én szavazatom nélkül is nyer, biztos voltam abban, hogy Ion Iliescu szervezte meg a diverziót Erdély ellen, és haragudtam érte. Vagyis elképzeltem, ahogy azt mondja: „Ha nem akartok engem, majd én elintézem, hogy Corneliu Vadim Tudorra szavazzatok, elintézem, hogy a második fordulóban úgy térjetek vissza hozzám, mint megmentőhöz”. Tudtam azt is, hogy a PDSR és a fegyveres erők között 1996-tól errefele is folyamatos volt a párbeszéd. A PDSR megfelelő módon képviseltette magát a helyi hatalom szintjén (a megyei tanácsok elnökei által), s így még a titkosszolgálatoktól is kapott információt. Amikor Ion Iliescu a bihari Belényes városban járt, a szomszédos községek csendőrei civilben részt vettek választási nagygyűlésén. Akárhogy is, mondtam magamban, kezében tartja a helyzetet.

A Bihar megyei községek választási eredményeinek elemzésekor megállapítottam, hogy azokban a helységekben, ahol a polgármester a PDSR, a PRM vagy a PSM tagja, a legtöbb szavazatot Vadim Tudor kapta. Belényes egyik szavazókörzetében az arány 226/518 volt az ő javára. Másrészt olyan helységben, mint például Kiskereki, ahol magyarok és románok vegyesen laknak, és ahol a szavazatok nagy részét Frunda György kapta, az egyik szavazókörzetben az arány 85/2 volt a Ion Iliescu javára. A románok tehát nem szavaztak Vadim Tudorra. Ennek egyik magyarázata nagyon kézenfekvő: az itteni románoknak van tapasztalatuk a nemzetiségek közti együtt élésben, és nem tűrik el a xenofób nacionalizmust, a másik magyarázat az lenne, hogy Vadim kiszolgálói képtelenek voltak betörni ebbe a környezetbe. És mégis, Iliescu csak 3%-kal kapott kevesebb szavazatot, mint a PDSR a szenátusban és a képviselőházban, lévén hogy a szavazatok száma ott egyenlő. Ez azt jelenti, hogy lényegében más magyarázatot kell keresni. Miért szavazott például a megye legélénkebb vidéke, ahol gyakorlatilag nincs munkanélküliség, Vadim Tudorra? Sarkítva a kérdést: Erdély miért? Ami engem illet, nem mondok le egy nagy diverzió gondolatáról. A diverzió legnyilvánvalóbb jele a fertőzés. És ez a fertőzés létezett. Láttam jó anyagi körülmények között élő parasztokat, traktorral és autóval az udvaron, városi lakással a gyerekeknek, akik arról a nagy nyomorról beszéltek, amelybe „a parasztpártiak juttatták Romániát”. A diverzió, véleményem szerint, a nyomor valóságos pszichózisának kialakításával kezdődött. Nyomor, maffia, korrupció – ezek voltak a kulcsszavak. Ezek hatottak.

Nem volt nehéz megjegyezni őket, és a sajtó elég érvvel szolgált mellettük. A hatalom megcáfolhatta volna őket, de Emil Constantinescu nem volt saját rendszerének vezéralakja, még a Konvencióé sem. Talán azt hitte, hogy hatalomra kerülésével trónra emeli az országban a törvény iránti jóhiszeműséget és tiszteletet, hogy a Konvenció pártjai csupán rátermett és becsületes embereket neveznek majd ki a tisztségekre. A sajtó azonban az újonnan megválasztottak sötét üzelmeiről dörgött. Hogyan válasszanak meg a tanárok egy tanfelügyelőt, akinek az irodai fiókjából ellopnak 3000 DM-et? – holott, ha jól tudjuk, lejben kapja fizetését. Hogyan szavazzanak szekus besúgókra a kommunizmus perét kívánó parasztpárti és liberális választók?

Következésképpen a fertőzés ezekkel a premisszákkal kezdődött: az országban nyomor van, korrupció, maffia. Adva lévén ezek a premisszák, a nekik megfelelő Vadim Tudor-féle beszédek és a kép, amelyet a diverzió szakemberei jól bevált pszichológiai módszerekkel róla kialakítottak, már nem lep meg a szavazás eredménye. Először kialakították a várakozás légkörét, azután megmutatták a „gondviselésküldte megmentőt”. Láttam mintegy révületben szavazó embereket, és láttam olyanokat, akik a szavazás napján mint egy jelszót karikázták be a „Vadim” szót. Mit vettem még akkor észre? Az ellenséges érzés legyőzését.

Mindenki kitalált valamilyen okot. Egy pedeszerés alpolgármester megmagyarázta, hogy azért szavaz rá, mert felvett egy összeget a banktól és túl nagy a kamat. Az egyenruhás emberekkel való beszélgetésből megállapítottam, hogy ők nem szeretik a demokráciát. Azt a hatalmat akarják vissza, amely valamikor nekik adta az egyenruhát. A csendőr azt akarja, hogy az állampolgár megint reszkessen előtte, a szereis, hogy kihallgathassa őt, a Nemzetvédelmi Minisztérium katonáinak nem tetszik, hogy csökkentik létszámukat, sem egy professzionális hadsereg kilátása, sem az, hogy társadalmi szempontból a másik kettőnél alacsonyabb rendűekké váljanak. Az történik ezekkel az intézményekkel is, mint a megalómániás kombinátokkal. Mennél inkább késik a reform, annál nehezebben megvalósítható, s annál inkább megjelenik az erőszakig vitt ellenállás, annál inkább erősödik bennük a nélkülözhetetlenség érzése.

A diverzióra vonatkozó elméletem, talán elemző és spekulatív túlbuzgóságból, még tovább megy. Ennek megfelelően az erdélyiek Vadim Tudorra leadott szavazatával széttörik a demokratikus, liberális, európai, etnikai harmóniában élő erdélyi mítosza. Néha kételkedem abban, hogy Ion Iliescu az erdélyiekkel szembeni ilyen cinikus ellenérzésig jutott volna, de még ebben a választási kampányban sem felejtett el arra emlékeztetni bennünket, hogy nem akartuk őt, hát most lássuk, mi történik velünk. Lehet, azt akarta, hogy egyeseknek még Erdélyből is „elegük” legyen? (Mivel leírtam a rosszízű szót, szeretném leszögezni, hogy nem vagyok Sabin Gherman híve, nem tartom őt erdélyi vezetőnek, és nem tetszik, milyen kezekbe került Budapesten.) A PDSR másik nyeresége a demokratikus ellenzék megsemmisítése lenne. A román politika egyik pólusa akkor a hatalmon levő PDSR lenne, vagyis a jók, élükön a románok és magyarok által Vadimtól való félelmükben megválasztott Ion Iliescuval, a másik az ellenzékben lévő PRM, vagyis a rosszak, akik megrémítik Nyugatot és diktatúrát akarnak. Együtt kormányozni most a PDSR-vel a jobboldal hosszú ideig tartó felszámolását jelentené a román politikában. Remélem, Valeriu Stoica nem feledkezik meg erről, és nem hallgat azokra, akiknek még van egy kis lépes méz az ujjukon, és akarják a hatalom mézes bödönét is. Ellenkező esetben egyetlen alternatíva, a PRM felé lökné a románokat, mert nehezen hihető, hogy a PNTCD, a parlamenten kívül, gyorsan alternatívává válhatna. Az alkotmány és a választási törvény bizonyos módosításainak kezdeményezése kapóra jött, és lehetséges új, esélyes pártok megjelenése.

Az előző számban megjelent cikkemben a jobboldali értelmiségiek és az ugyanezen az oldalon álló politikusok közti szakadékra utaltam. Ezeknek a mostani választásoknak az alapján meg kellett állapítanom, hogy még ennél is nagyobb a távolság az értelmiségi elit és az értelmiségiek nagy tömege (tanárok, papok, hivatalnokok, technikusok) között. Ez utóbbiak konzervativizmusa nyilvánvaló. Ők a kommunizmus leghűségesebb kreatúrái, és kétségbeesetten utasítják vissza az alternatíva útját, a reformot, az újat. Ők szavazzák meg reménykedve Ion Iliescut, és kétségbeesetten Vadim Tudort. Legtöbb esetben, különösen falusi környezetben, ők a fertőzés terjesztői.

És végül, az erdélyi szavazásra vonatkozó magyarázatom nemcsak a diverzió gondolatát nem hagyja figyelmen kívül, hanem a baloldalnak az elégedetlenségből fakadó valós radikalizálódását sem. De nem mondhatok le az előbbiről, mert arra kell gondolnom, hogy a PRM listáin volt szekuritátés tisztek nevei szerepelnek (nem ellenőriztem mindet, de meggyőződésem, hogy volt valamilyen rendszer) és hogy a pedeszerés polgármesterek (lehet nem Ion Iliescu biztatására, hanem fertőzöttségük következtében) különböző felekezetű papok (elsősorban az ortodoxok és a neoprotestánsok) a PRM-re bíztattak, üldözték a CDR-s besúgókat anélkül, hogy saját szemükben meglátták volna a gerendát. És a Securitate volt informátorai? A rendőrségé? Az RKP-é? Tudták, hogy az RKP-nak is voltak informátorai? Ahogy Molnár Gusztáv is megírta cikkében: Erdély vonatkozásában a baloldalra le adott szavazatok száma nem változott meg nagyon, de megváltozott megoszlásuk Vadim Tudor javára. A baloldal számottevő megerősödése a többi történelmi tartományban következett be, amelyek körülbelül ugyanolyan arányban szavaztak Vadim Tudorra, mint az erdélyiek (igaz itt a százalékarányt a magyarok csökkentették egy kicsit). Ezeken a választásokon Vadim Tudornak sikerült a maga oldalára vonnia a PDSR szélsőbalosait, Funar nacionalistáit, Teodor Meleşcanu lecsúszottjait. De azok a pedeszerések, akik akkor megszavazták, végül Ion Iliescu mellett maradtak. Az érdek beszél. Ismerek ebben a pártban meglehetősen liberális gondolkodású embereket és olyan üzletembereket, akik támogatják őket. Meglátjuk, mennyit számítanak majd ők a kormányzás szövevényében, mennyit számít majd Alexandru Athanasiu vagy Adrian Severin és a mérsékelt baloldali értelmiség.

Ui. Mivel felhívták figyelmemet arra, hogy „transzszilvanista” nézeteimet monitorizálják, tisztázni akarom a dolgokat, nehogy valaki kénytelen legyen még egyszer feltevésekbe és értelmezésekbe bocsátkozni. Azt szeretném, hogy ha nem akad egy (lehetőleg liberális) párt, amely a regionalizmusra is építsen, jelenjék meg politikai életünk palettáján a Regionális Szövetség Pártja (így nevezném), egy transzetnikus párt, amely nemcsak az erdélyieké lenne, amelynek programja hasonlatos lenne Frunda György választási programjához, amely a közigazgatási reformért harcolna (egyelőre még kollektivista elvek alapján vagyunk felosztva, és a megyék és községek közigazgatása tartalmilag és formailag megegyezik az 1989 előttiével), a regionális önkormányzatokért (ezeknek nem kellene feltétlenül fedniük a történelmi tartományokat, hanem, esetleg, az azonos fejlettségi szinten állókat vagy a régi tartományokat), a szubszidiaritásért, pontosan meghatározva a központ és a provincia hatásköreit.

Nincs semmilyen koherens tervem, nem vagyok ennek az ügynek harcosa, de azt hiszem, így jobb lenne, mert hiszen lám a pénzek, amiket én, a nagyváradi – díjakban, adókban, benzinpénzekben – az utakra adtam, a kormányhoz kerültek, és onnan még nem fordították vissza a törvény által megállapított százalékban azokhoz, akik azokat az utakat felügyelik, amelyeken én nap mint nap járok, mint ahogy az egészségügyre adott pénzek is mindenféle kerülő utakra jutnak – nálunk pedig bezárnak a kórházak, pedig megfelelő módon megfizettük az egészségügyi szolgáltatást.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.11.29.

a cikk *.pdf formátumban