ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
A harmadik évezred első órájában egy fekete kabátos, ősz hajú, a Konrad Lorenzéhez, Emil Constantinescuéhoz és Vágó Istvánéhoz hasonló bajuszt és kecskeszakállt viselő férfi sétált Budapesten, a sugárzó Rákóczi úton. Úgy érezte, ezzel az éjjelórai megmártózással tartozik magának. Ezért Prinz Eugén sapkáját tette föl (közvetlenebbnek találta, mint az amúgy igen kedvelt „kosztolányis”, cseh gyártmányú kalapját), és kezét a kisebbik fiának karácsonyra vett elegáns kesztyűbe bújtatta. Álmatag léptekkel haladt az Erzsébet híd irányába. Enyhe idő volt, hónak nyoma sem, a széles járdákon vidám sereg hemzsegett.

Az emlékezet a legfurcsább dolgok egyike: a sétálónak hirtelen eszébe jutott, hogy most biztosan Bukarestben is rengeteg ember ünnepel az utcán. Úgy érezte, ilyen alkalmakkor („olyan ez a többes szám, mintha a század- meg ezredforduló valami gyakori dolog lenne az ember életében” – kajánkodott a tudatalattijában egy hang), amikor emberek ezrei-milliói özönlenek az utcákra és terekre a földgolyóbis nagyobb városaiban, mintha egyetlen nagy tömeg hullámzana a csillagok alatt, nos, ilyenkor az ünnepélyesség is globalizálódik, az egész emberi nemet átitatja a jóságnak és a reménynek… Idáig jutott emberünk a nemes gondolatok buzogtatásában, amikor egy vicces idős házaspár akkorát tülkölt a fülébe, hogy ahhoz képest a jerikói decibellum falevelek közt neszező fuvallatnak, szerelmes sóhajnak tetszett volna. Ettől a magas, testes férfinak, miután végzett az összerezzenéssel, az a gondolata támadt, hogy bizonyára Bukarestben is trombitálnak az emberek, de még inkább petárdáznak; s talán azért jobb itt (ott) megsiketülni, mint ott (itt) melléje meg is vakulni.

A férfi fel is idézte magában Bukarestet. Szinte látta a Magheru sugárúton a Római tér felé tartó vidám csoportokat, hancúros lányokkal, úgyhogy amikor az Erzsébet híd pesti hídfőjénél román hangokat hallott, meg sem lepődött, noha persze azt éppen nem hitte, hogy valamilyen varázs Bukarestbe transzportálta volna. Legnagyobb meglepetésére nem a külvilágból, hanem belülről szólalt meg egy hang: „Ai puţintică răbdare!” („Kicsinyke türelmed lenne!”) Hát nem „bejött”: Caragiale!? Ez másként nem történhetett. A mendegélő azon vette észre magát, hogy a következő témán töpreng: mit is művelt a zseniális ploieşti-i az akkor még oly sima lefolyásúnak hitt huszadik saeculum fordulóján. Rövid emlékezetbeli kutakodással – ekkor már a Váci utcában haladt, kivilágított kirakatok, mintha párhuzamos tükrök között – kiderítette, hogy Caragiale éppen az új század első évének gondolt 1900 első napjaiban írta meg Mitică alakját: a nyegle, közhelyeket szajkózó, vidékiesen bizalmaskodó kispolgárét. Mitică az az ember, aki az élet minden eseményére talál egy szellemes – persze voltaképpen semmitmondó – szót, mondást. „Teljesen elfelejtettelek, hisz egy évszázada nem láttalak!” – mondja például hamiskásan a szerzőnek január elsején a Gambrinusban. Egy másik kedves mondása: „Ha az élet álom, a halál ébredés.”

A disztingváltan korosodó úriember – ekkor már a Duna-partra vezető utcák egyikében lépdelt – arra gondolt, hogy magyarul is milyen remekül hangzik az üdvözlet (hisz hallotta is, nem egészen félórája, az Astoria előtt), hogy: „Ezer éve nem láttalak!” Igen, valószínű, hogy a harmadik évezredben is lesznek mindenütt, tehát itt is, ott is különcködő, szólamokban beszélő, fontoskodva előkelősködő emberek. Mint a monarchiabeli küsasszony, aki mikor tánc közben a lábára lépnek, szendén azt mondja: „Nem tesz semmit, a lélek a fontos – a többi le van szarva!”

Ekkor („mikor ekkor?” – kérdezte gonoszul a Narráció Ördöge) az éjféli csellengő elé, nem látta, honnan, piros arcú, csillagszemű lány pattant, és azt kérdezte: – Uram, megcsókolhatom? – Meg – mondta. Odatartotta arcát, majd a helyzet valószerűtlenségén felbátorodva ő is megkérdezte: – És én megcsókolhatlak? A lány igent mondott, odatartotta arcát, majd szökellve utolérte a kíséretében levő fiatalembert, és így szólt hozzá („ezt ki fogja neked elhinni?”): – Ó, te Géza, ne légy olyan morcos!

Ha már itt tartunk, gondolta hősünk, miután egy ad hoc utcai kimérőnél („kiméránál”) bedobott egy stampedli unicumot (mérsékelten méltányolva a „báros” nagyvonalúságát, hogy az ötszázasból nem adott vissza), most azt kéne vizsgálat alá vetni, hogy ki is lehetett/lehetne az ellenállhatatlan Caragiale magyar „megfelelője”, a századforduló legismertebb búpesti humoros írója. („Mintha az írók geometriai alakzatok lennének, s lehetne köztük megfeleltetés!” – szigorított be a hang.) Mikszáth Kálmán? Legyen inkább Rákosi Viktor, alias Sipulusz! Igen, ő megfelel. 1860-ban született, tehát Caragialénál nyolc évvel fiatalabb, újságíró volt ő is, meg regényíró (Elnémult harangok), darabokat is írt, persze korántsem olyan jelentőseket, mint román kortársa; humoreszkjei viszont zseniálisak. Sipulusz ismeretében jobban meg lehet érteni Heltai Jenőt, Karinthy Frigyest is. Caragialénak nem volt szerencséje ilyen utódokhoz.

A férfi elhatározta, hogy megnézi, írt-e valamit Rákosi Viktor Bukarestről. Az eredmény az volt, amit ma a leginkább a „Bingó!” felkiáltással lehetne kifejezni.

Bukaresti dolgok
Nem tudom, kitől maradtak rám Rákosi Viktor munkái. Sok könyvtár felszámolásának voltam Bukarestben érdekelt tanúja. Olyanokénak, akik elköltöztek Magyarországra, Izraelbe vagy még messzibb ismeretlen világokba. Egyik-másik kötetben – ex librisen vagy kézzel beírva – ott van egykori tulajdonosának a neve. A többi kötet névtelenül menekít át valamit első forgatója szelleméből – talán. Ezt már csak azért is jó hinni, mert emberöltőhöz mérve kis idő múlva a magunk könyvei is hasonló sorsra jutnak.

Rákosi műveiből még életében, 1903-ban megjelent egy tizenkét kötetes gyűjtemény. A hatodik kötet címe: Kóborlások itthon meg idegen földön. Az itthon jószerint Erdélyt jelenti, az idegen föld: Krakkót, Boszniát, Szicíliát, Turint (azaz Torinót) és Párizst (ahol R.V. hosszabb ideig lakott is), Amszterdamot és Stockholmot. A Bukaresti dolgok – a kötetben az utolsó előtti darab – „Károly román király budapesti látogatása alkalmából iratott”. Kimásolok néhány szemelvényt a „sajtódokumentumból” – sine ira et studio. Ha bármi következtetés levonandó az alábbi részletekből, román barátainkkal és provi(de)nciális eszmetársainkkal közösen kell azt levonnunk. (Megőriztem az eredeti helyesírást a Révai testvérek kiadásában megjelent könyvből.)

A bukaresti lapokban nagyon nyájas dolgokat olvasunk Budapestről. A mennyire csak lehet, kicsinyitik fővárosunkat; a Duna nekik hitvány viz, a házak csúnyák, az emberek gorombák, a világitás rossz – szóval letesznek bennünket a sárga földig. Vigasztalhat bennünket az a körülmény, hogy a saját királyukról épp ilyen komisz hangon irtak. A mit nem csudálok. Nem őseiktől szállt rájuk örökségképp a királyság, nem is szentelik meg egy ezredév nagy hagyományai, hanem ugy kapták ajándékba az európai hatalmaktól. Nem tekintenek fel rá tisztelettel s ennek nyíltan kifejezést is adnak.

Mert Romániában korlátlan sajtószabadság uralkodik. Ki lehet ott irni mindenkiről mindent, de leginkább a királyt lehet büntetlenül bántalmazni. Van egy pár antidinasztikus és köztársasági lap, mely I. Károlyt folyton mint idegent tárgyalja, a ki teljesen alaptalanul nevezi magát Románia királyának. (…)

A napokban egy rettenetes ember látogatott meg. Kicsi, görbe és fekete volt. (…) Bemutatta magát, hogy ő egy bukaresti lap munkatársa s engem ismer tavalyról, mikor ott jártam. Persze, nagyon szivesen fogadtam s meghivtam az ujságirók lakomájára. – Nem mehetek el, – felelte sötéten, de láttam, hogy szeretne ott lenni, mert enni végre is jó dolog, még annak is, a ki republikánus. – Ugyan ne okoskodjék. Miért ne jöhetne el? – Mert nem mehetek el semmi olyan ünnepségre, melyet Károly király tiszteletére rendeznek. – És miért? – Mert az én lapom antidinasztikus és republikánus.
Csodálkozva néztem végig a kis emberen és magamban felsóhajtottam, hogy ha valaha dinasztiát alapitanék, vajha ilyen ellenségeim lennének, mint a milyen a tisztelt előttem ülő. (…) Mint jó barátok váltunk el, de ő oly rosszakaratú dolgokat irt Budapestről, hogy jónak látom leleplezni.


Épp ma egy éve tömegesen volt szerencsém Bukarestben ezekhez az urakhoz. Bukarest a mi királyunkat várta, s én már két nappal előbb lementem. Mikorra elértem, a Rabagasok teljes müködésben voltak. A mozgalmat meginditotta az, hogy a diadalkapukon magyar zászlók voltak. Összesen az egész városban valami harminc. S a magyar zsarnokság ellen az erdélyi kérdés kicsiny tőkéjéből élők táborában megindult az izgatás. Az utcán árulni kezdték Lukács és Rácz máig is friss egészségnek és jó étvágynak örvendő magyar királyi vértanuk arcképét. Ezek voltak az elsőrendü vértanuk, ezeknek egész lap jutott. A másodrendü vértanuknak, vagyis azoknak, a kik államfogházainkból meghizva bár, de törve nem távoztak, már meg kellett elégedniök azzal, hogy öten-hatan jutottak egy lapra. Megtörtént, hogy az elárusitó együtt árulja a mi királyunk, a román király és a vértanuk arcképét. Azután jöttek a kolozsvári memorandum-pör alkalmával fölvett fotografiák. Minő különös hatást tettek rám ezek a képek, rám, a ki ott voltam Kolozsvárott, mikor ezek a képek készültek. Rám, a ki tudtam, hogy Lukács ur a törvényszék elnökétől kierőszakolta, hogy fegyverek közt kisérjék a tárgyalásról a fogadóba, mert élete nem biztos. Holott az utcán csak román parasztok voltak. (…) Rám, a ki láttam, hogy Lukács, az utcába bekanyarodva, megállitotta a fegyőröket és odakiáltott a fényképezőnek: „Most!” Itt hallottam először, hogy egy fotografus igy szóljon a klienséhez: „Kissé barátságtalanabb arcot tessék vágni!” (…)

A király megérkezése előtt való napon népgyűlés volt a Hotel Daciában, épp a hol laktam. Legnagyobb részt tanulók voltak jelen. Tárgy: A magyar zászlók eltávolitása. A népgyülés át akart alakulni tüntető körmenetté, de a rendőrség szétoszlatta. Sturdza pedig megigérte nekik, hogy közéjük lövet, ha zavarognak. Nem is pisszent senki. S alig huzta ki a király a lábát Bukarestből, öt perc mulva a magyar zászlók már le voltak szedve, hivatalosan. Mire a diákoknak eszükbe jutott letépni, már egyet se találtak.
Nálunk, Budapesten még ma este, a román király távozása után huszonnégy órával is vigan lobogtak a román zászlók a kivilágitott városban. Egy-egy óriási román lobogó szinte surolja az utcákon hemzsegő rengeteg tömeg fejét. Egy rántással lent volna. De senkinek eszébe sem jut. Nagyon helyesen.(…)”


*


A fekete kabátos férfinak, aki a huszonegyedik század első éjszakáján Budapest utcáin sétált, és közben gondolatai Bukarestbe szálltak, eszébe jutott, hogy provinciális írásai miatt milyen sorsot jósolt neki egyik őszintén méltányolt szerzőtársa. Mélabúsan elmosolyodott.

1944, Szászmedgyes (Szeben megye); Krónika, Kolozsvár, vezető szerkesztő, A Hét, Bukarest, főmunkatárs, Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban