PAPP Sándor Zsigmond
A provincia lehelete
Visszhang 
Szégyen erdélyi írónak lenni, sőt mi több, félelmet gerjesztő állapot – vonja le a következtetéseket Al. Cistelecan a Provincia októberi számában. A szöveg több szempontból is árulkodó: egyrészt bizonytalan eredetű sértettséget sugall, másrész a napnál is világosabbá teszi a „magyar” és „román” válaszok, a „magyar” és „román” olvasatok párhuzamosságát, a metszéspontok hiányát. De vegyük sorra.

Al. Cistelecan ankétindító szövege (Provincia, 2000. augusztus), mely felfedi a körkérdés indítékait, jóval izgalmasabb és pontosabb problémafelvetés, mint a magyar kérdésváltozatok, hiszen egyértelműen kiderül: a szerkesztőt az erdélyi irodalom hordozta mítoszok, felfogások, vagyis az önismeret érdekli. Milyen ítéletekről és előítéletekről árulkodik az erdélyi magyar/román/német irodalom, kérdezi, s Cistelecan összefoglaló és értékelő szövegében alig tudja leplezni csalódottságát, hogy a magyar részről érkezett válaszok bizony alig beszélnek erről, inkább megkerülik, lerázzák a problémát. Sőt, mintha azt állítanák, hogy nincs erdélyi irodalom, esetleg van, de akkor az az összmagyar irodalomhoz tartozik, s ez még rosszabb. Traian Ştef (Provincia, 2000. október) szerint a válaszok „kitérő módja” elégedetlenséget jelent (a szegény rokon státusa), másrészt a magyaroknál a hovatartozás hiúsági kérdés. És ami a legfájóbb: a szövegek nem nyilatkozzák ki az erdélyi kultúrához/szellemhez való hovatartozásukat, s különben is a magyar írók nem iratkoznak be a Román Írószövetségbe, nem vesznek részt a különféle tevékenységekben.

A magyar válaszok valóban tükröznek bizonyos érdektelenséget a van-e erdélyi irodalom kérdése iránt. Sőt mintha burkolt unalom is elő-előszivárogna a sorok mögül. S ez természetes, mert hogy finoman fogalmazzak, a problémának már „hagyománya” van az erdélyi „kulturális életben”: irodalmi összeröffenések, folyóiratok, spontán baráti beszélgetések foglalkoztak – cirka kétévenként – a kérdéssel. Ezek közül talán legkomolyabban a Látó ’98. októberi száma, mely egyenesen a romániai magyar irodalom megírásának gondjait firtatta. Így hát a válaszolók többsége jogosan érezheti, hogy már mindent elmondott a témában, sőt annál is többet. Nem lehet egy kérdést többször egymás után halál komolyan feltenni, s ha lehet is, egészen biztos, hogy a válaszok egy idő után (épp az ismétlés miatt) veszítenek komolyságukból, s akkor lép be a képbe teljes fegyverzetében az irónia. A tényt, hogy egynémely magyar irodalmár mégis újfent nekiveselkedett, a körkérdésnek helyet adó fórum milyensége magyarázza. Érdekes lehet összeolvasni majd egy térben, egy ernyő alatt a román, magyar, német válaszokat. Ebből talán még kisülhet valami, járhatott a magyar felelgetők fejében. (Ez egyébként ki is derült a kolozsvári Baldóver Irodalmi Körön, ahová az ankét magyar résztvevőit hívták meg egy kis beszélgetésre.) Így talán van tétje a „párbeszédnek”. Csakhogy az ankét legárulkodóbb jellegzetessége épp az, hogy nincs párbeszéd, és ami talán fájdalmasabb: úgy tűnik, egy ideig nem is lesz.

Az érdektelenséget más is indokolja. De ez már személyes. Amikor írok, fikarcnyit sem érdekel, hogy milyen irodalmat írok, legyen az határon inneni vagy túli, szigorúan erdélyi vagy megengedően romániai magyar, multikulturális vagy fellengzősen monogám. Kis gonoszkodással: még az sem biztos, hogy irodalmat írok. Hiszen ki tudja, a mai hermeneuta világban melyik kánon fogadja el vagy taszítja odébb a kész irományt, hogy egyáltalán lesz-e ilyen kánon. Mert egyértelmű: amit nem olvasnak, az nem irodalom, legfeljebb valamilyen múzeumi kövület, komoly lexikonokban sűrűn szedett lábjegyzet. A besorolás – szerencsére – nem az író dolga. Bíbelődjenek ezzel kritikusok, esztéták, nemzetféltők vagy pszichológusok. Sosem fogok egyetlen betűt sem megváltoztatni annak érdekében, hogy „regionális” vagy inkább „egyetemes” besorolás alá essék a szöveg. Ha egy mű izgalmas, eredeti, akkor úgyis megtalálja a maga helyét, ha nem, besegít az irodalomtörténet. Vagy a jótékony felejtés.

Az erdélyiség ellen való tiltakozás, félelem is egészen más gyökerű, és semmi köze a hiúsághoz. Csupán mint önértéket, felmentő momentumot szeretnénk már egyszer s mindenkorra lerázni. Magyarországon a diktatúra éveiben honosodott meg az a szemlélet, hogy az itteni irodalmat külön kell „kezelni”, merthogy „más” (értsd: sanyarú) körülmények között jön létre. Erről többet Cs. Gyímesi Éva kötetében olvashatunk (Colloquium Transsylvanicum, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998). A kilencvenes évek elején is egészen jó dolgokat lehetett még kizsírozni az így felfogott erdélyiségből. A fiatalabb generáció ezt a siralomtörténetet és a vele járó előnyöket elégelte meg, illetve szeretné, ha az itt születő műveket egyetlen mércével mérnék (mint ahogy teszik az anyaországiak esetében), felnőttnek tekintenék, és nem betegeskedő gyermeknek. Ha valami rossz, az erdélyiként is rossz, és fordítva – mindössze ennyit kellene kimondani. Az irónia (főként az önirónia) pedig a szemléletváltás első jele. Nem félelemről tanúskodik, hanem igazságos elbírálást követel, az összesírt előnyök törlését, a sérelmekkel való házalás száműzését. Hogy a művek természetes helykeresését ne akadályozza semmi. Tehát: helykeresésről és nem helyezkedésről szól a történet. Méltóságról, illetve ennek rehabilitálásáról. Minden más politika és dörgölődzés.

Le kellene tehát választani a születés helyét a csatolt értékítéletről. Az előbbi különben is kuriózum, adalék, a hely „szelleme” amúgy is a szöveg(ek)ben lakozik, kényelmesen vagy kényelmetlenül. Ha ezt valóban megtennénk, kiderülne: Budapesten írják a legjobb erdélyi regényeket (bizonyos Bodor Ádám), vagy Stockholmban. A mondatok leszoknának bizonyos kényelemről, mely kényelmet az erdélyiség puszta ténye kínál még ma is. S ha már mondatokról beszélünk, még az is kiderülhet, hogy a legjobb „erdélyi” tanítómester épp Marquez vagy Hrabal (vö. Demény Péter: Lolita Sinistrában, Krónika, november 14., 9. oldal).

A vonatkozó ideológiák állandó szajkózása mellett vagy között újfent bebizonyosodott: érintőlegesen sem ismerik egymást a román és magyar irodalmárok, nem ismeri egymást a két „irodalom”, ha mégis, az csak véletlen lehet. Érdeklődés talán még lenne, de azontúl semmi. A románok nem beszélnek magyarul (ez természetes), a magyarok nem beszélnek elég jól románul (ez Pruteanu után szintén természetes). A magyarok még a rendezvényekre sem járnak el. Merthogy az többnyire egynyelvű. Egy nyelven multikulturális. Persze ez nem baj, csak már unalmas. A Román Írószövetséget én például egy pillanatig sem éreztem a magaménak, nem szólít meg, baráti gesztusai pusztán formai gesztusok, díjkiosztáson illik megjelenni, különben jó nevű sóhivatal. Mindezeket nem lehet szóvá tenni, mert udvariatlanság, és sérti a román érzékenységet. Az elviselése viszont növeli és cukkolja a magyar érzékenységet. Az ember tehát kivándorol, vagy mégse, de akkor megtanulja az illemet, a szertartás rendjét. Így aztán marad a mosolygós (és néma) kávézgatás.

Az „erdélyi közösségi ideológia” mára kiürült, elvesztette korábbi fényét. És báját is. A kilencvenes évek politikai zűrzavara (ne feledjük: ebben cseperedett fel egy teljes írógeneráció) megmutatta: a kultúrában sincs olyan sziget, amelyet ne itatott volna át a politika és a vele menetrendszerűen érkező sértettség, sértett emberek pedig csak a legritkább esetben értenek szót egymással. Így nem csoda, ha ismét a bezárkózás lett a menő, saját lakályos bunkerek kialakítása, mert ott semmi sem függ a „többségi” engedékenységtől vagy a „kisebbségi” konokságtól, mindenki mondhatja a magáét. Időnként azért elszégyelljük magunkat, elkerítünk egy helyet, kitűzzük a kék lobogót a csillagokkal, és elzavarjuk a radikálisokat. Élvezzük a szavak ízét, a tér egyszeri tágasságát. A mi kis provinciánk felmentő és megbocsátó leheletét.

1972; Rădăuţi (Suceava megye); Krónika, Kolozsvár, rovatvezető; Ahonnan a város, Marosvásárhely, 1998.


2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban