KRISTÓ Gyula
Nem szükséges transzetnikus megközelítés
A Provincia körkérdése 
Erdély történetéről írni – szakmai feladat. Roppant sajnálatos ugyanakkor, hogy a múltban szinte állandóan érzelmi és politikai kérdésnek tekintették ezt (hol a hazafiúi buzgalom és elkötelezettség gyakorló terepe volt, hol pedig politikai bizottsági határozatok rendelkeztek róla, megszabva, hogy miről lehet és miről nem lehet írni, és amiről lehet, azt miként lehet megírni). Az érzelem és a politika domináns szerepe eleve kizárja az elfogulatlan vizsgálódást és értékítéletet, mert hiszen a tudomány ott kezdődik, ahol az érzelem véget ér, és ahol a politikának már nincs befolyása. Ennélfogva annak, aki nem tudja levetkezni érzelmeit, vagy nem tud függetlenedni saját maga vagy mások politikai szempontjaitól, nem szabad tudománnyal foglalkoznia, így Erdély történetével sem. Ha viszont az erdélyi história – bármelyik korszakában – szakmai feladat, akkor műveléséhez szakmai kritériumok szükségesek. Ezek sorában kettőt kell megemlítenem: a forrásanyagot és a felkészültséget.

Nem lehet a történelemtudományban semmiről sem írni kútfők híján. Ami konkrét forrásanyag nélkül születik meg, az lehet tárgyát a múltból merítő irodalmi mű, de nem lehet szaktudományos alkotás. Ahhoz tehát, hogy egyáltalán valamit kutatni lehessen, fel kell tárni a téma forrásanyagát. Feltárni, és nem elrejteni. E rövid mondat főleg az erdélyi régészeti, de bizonyos értelemben levéltári kútfőkre is vonatkozik. Erdély földjéről fajlagosan nagyon kevés régészeti leletet ismerünk, főleg csak olyanokat, amelyek „megfelelnek” bizonyos elvárásoknak. (Az általam kutatott korszakban, a középkor korábbi szakaszában, a dákoromán kontinuitáselmélet mindenáron való erőltetése teljességgel megbéklyózta a tárgyszerű kutatást.) Mindazt, ami nem fért bele ebbe a politikailag támogatott dogmába, azt elrejtették, betemették, múzeumok raktárainak mélyére süllyesztették, kutathatatlannak minősítették, egyáltalán: nem létezővé tették. Ami e természetellenes szelekció után nyilvánosságot kaphatott, az persze nem a valóságot, hanem annak csak picinyke – nemritkán már eleve tendenciózusan magyarázott, valójában legtöbbször félremagyarázott – szeletét képviselte. Ebből nem a múltra lehetett következtetni, hanem a szelekciót elvégzők szándékaira. A történész azonban az előbbire és nem az utóbbira kíváncsi. Súlyos gondok forrása továbbá, ha a levéltári források a belügyhöz tartoznak, oda, ahol az óvatosság, a nyíltság hiánya a belügyi szakmával együtt járó attitűd. Ha bárki elvégzi a források előzetes szelekcióját, a „kegyként” rendelkezésre bocsátott töredékes anyagból reális végeredmény már eleve nem jöhet ki. Erdély valós történetének megírása érdekében tehát nagy számban kell feltárni és közzétenni a forrásokat. Ne az érzelem és ne a politika döntse el, hogy mi kerüljön a kutatók kezébe, hanem a kutatók maguk döntsék el a teljes – már persze a lehető teljes – anyag ismeretében, hogy mi a fontos, és mi a kevésbé lényeges abból az ő számukra. A kutatás demokráciája a forrásokhoz való szabad hozzáférést és az elért eredmények cenzúra nélküli közzétételét jelenti. A történetkutatókat tehát felnőtteknek kell tekinteni, objektív és hiteles végeredményt csak a kutatás demokráciája biztosítása után lehet várni tőlük. Egyébként udvari történetírók lesznek, olyan kegyencek, akik csak díszleteikben különböznek az udvari bolondoktól. Persze, a történészek is többet tehetnének annál, amit általában megtettek a múltban. Csak hát gyötrelmesebb dolog oklevelek, iratok ezreit elolvasni, közzétenni, mint néhány ismert tényből elsietett következtetésre jutni. Így pl. Erdély középkoráról és kora újkoráról akkor lehet majd a jelenleginél sokkal többet tudni, amikor minden régészeti ásatás anyaga hozzáférhetővé válik (ha nem is kivétel nélkül publikációkban, de legalább a múzeumban), ha a Jakó Zsigmond elindította erdélyi okmánytár vagy a Demény Lajos által folytatott székely oklevéltár újabb és újabb kötetei jelennek majd meg. A hivatalosságnak engednie kell felszínre kerülni a forrásokat, a történészeknek pedig – tisztelet a kivételnek – az elméletek rabságából kitörve vissza kell találniuk a forrásokhoz. Nem árt emlékeztetni: dogmák nem csupán a középkor kutatóira raktak béklyót, hanem az új- és legújabb kort vizsgálókra is. A historikusok rá fognak jönni, az elméletek által gúzsba kötött szűk kényszerpálya helyett a források, a való élet gazdagságának sokszínűségét, szinte korlátlan mozgásterét kínálják és biztosítják számukra.

A másik fontos követelmény a szakmai igényesség. A történelem művelése – éppen úgy, mint a kémikusnak a laboratóriumi munka – szakmai erudíciót tételez fel, olyan ismeretek halmazát, amelyet meg kell tanulnia, és egy életen keresztül fejlesztenie kell. Amikor román történészek – és éppen azok, akik a maguk idején vezető történészek voltak – összekeverik a kelet-magyarországi Oláhfalut a Kárpát-medence nyugati felén levő Olfaluval (Alfaluval), az erdélyi Doboka megyét a Száva-vidéki Dubica megyével vagy a nyugat-felvidéki Nagyszombatot (középkori „latin” nevén: Tyrna) az erdélyi Küküllővárral (amelynek ugyan Cetatea de Baltă a román neve, de a mellette folyó Küküllő pataké Tîrnava), lehet felkészületlenségükre, forráskritikai képzetlenségükre hivatkozni. De amikor szemrebbenés nélkül szólnak arról, hogy 1209-ben Benedek vajda említésével egy román vajda legrégibb említése történik, akkor már többre is gondolhatunk, mint képzésbeli hiányokra. Bármelyik kézikönyvből kiderül ugyanis, hogy e Benedek a magyar király erdélyi vajdája volt, és nem lehetett román vajda. Még ennél is leleplezőbb, hogy az egyik román történész a latin forrás azon kitételét, miszerint a tatárok 1241-ben Kolozsvárott magyarok végtelen sokaságát (infinita multitudo Ungarorum) ölték meg, olyan fordításban adja közre románul: a tatárok „emberek sokaságát” (mare mulţime de oameni) mészárolták le. Itt világossá válik, hogy a képzetlenség mellett az érzelem (és a politika) is munkált: nem illett (illetve nem volt szabad) elismerni 1971-ben, hogy Kolozsvárnak – amelyet néhány év múlva Cluj-Napocára kereszteltek át – 730 évvel azt megelőzően (a szászok mellett) sok-sok magyar lakosa volt.

Nem gondolnám, hogy Erdély történetének feldolgozása transzetnikus vagy szupranacionális megközelítést igényelne. „Mindössze” források kellenek hozzá, és elfogulatlan, a kútfőket felszínre hozó, azokat elolvasni tudó és megértő (nem pedig félreértelmező) szakemberek.

1939, Orosháza (Magyarország); Szegedi Tudományegyetem, professzor; Histoire de la Hongrie médievale. Tome I. Le temps des Arpades. Rennes, 2000; Az Árpádok. Fejedelmek és királyok (Makk Ferenccel), Szeged, 2000.


2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban