Sorin MITU
A képzeletbeli hazák „északi ” és „déli” része
A Provincia körkérdése 
Fegyelmezetlenül egy tömbben fogok válaszolni a három kérdésre, tulajdonképpen át is alakítom őket, véleményemnek megfelelően.

Az első kérdés nyilván szónoki, megfogalmazásával sugallja a választ. Hozzátenném, hogy egyetlen megkérdezett sem fog – „nemzetiségétől függetlenül” – másképp válaszolni, mint igennel, mi több, mindegyikük hévvel fogja hangoztatni egy ilyen rég várt történelem szükségességét. A többi válaszokat elolvasva, a Provincia olvasói ellenőrizhetik fenti állításomat. Ám ha így van, felmerül a kérdés, hogy miért hiányzik – legalábbis a román történetírásból – az ilyen „transzetnikus” tárgyalásmód, amely e tartomány sajátosságait, igazi változatosságát tükrözné. A válasz azonban erre a kérdésre terjedelmével meghaladná egy időszakos kiadvány kereteit. Amúgy egészen szép könyvet lehetne írni az erdélyi tér és múlt etnicizálódásáról, a historiográfiai nacionalizmus céljairól, Erdély szerepéről a román történettudományi kultúra alakulásában a romantikusoktól a nemzeti kommunistákig.

Félretéve azonban a jelenség történelmi természetű magyarázatait, megfogalmaznám néhány olyan észrevételemet, amely közvetlenebbül kapcsolódik az Erdélyről szóló történetíráshoz. Azzal kezdeném, hogy bármely történetírás megengedett, s ennélfogva kívánatos annak, aki vonzalmat érez iránta. A szakemberek megírják „történelmeiket”, az olvasók elolvassák, s ha mindenki elégedett ezzel a kétoldalú kapcsolattal, a választott tárgy és annak megközelítési módja már teljesen mellékessé válik. Így hát nagyon jól megírható – senki sem tiltja – külön a románok története, vagy csak a szászoké, vagy csak az erdélyi magyar szombatosoké, ahogyan kedve tartja a történésznek, a kiadónak, a közönségnek, bárkinek, akit a kérdés egyik vagy másik vetülete érdekel. Nyilvánvaló az is, hogy ugyanilyen jogos a közös erdélyi történelem igénye, amelyben a történész egyformán figyelemben részesíti az itt élő „népeket” (vagy akár szándékosan mellőzi őket, ha mondjuk az erdélyi zene vagy lovaglás történetéről van szó).

A gond ott kezdődik, amikor észrevesszük, hogy egy egész történetírást, amilyen például a román, szinte kizárólag a múltnak egyetlen arca érdekli, csak azt műveli, és nem is termel ki egyebet, mint „az erdélyi románok történelmét”. Még egyszer mondom, nincsen ebben semmi jogtalan; a baj (ha csupán a tudományos érdeket tartjuk szem előtt) abból ered, hogy ily módon ismereteink nem teljesek, egyoldalúak, következésképpen hamisak lesznek. Ha pedig a szakmaiság szféráján kívülről tekintjük a dolgokat, hozzátehetjük, hogy egy ilyenfajta részleges történelem csonka emlékezetet idéz elő a széles közönség tudatában. A rajta nevelkedett olvasók nem hajlandók a múltat egészében sajátjuknak tekinteni, érzelmileg pedig militáns, önigazoló történelmek híveivé és hirdetőivé válnak, amelyeknek végső célja a mi „igazságunk” védelme és a mások „igaztalanságának” hangoztatása. Hogy a mai politikai cselekvés szempontjából mennyire káros az ilyen viszonyulás, gyanítom, mindenki tudja, aki pedig nem, az látogasson el Koszovóba, és biztosan megtudja.

Még egyszer mondom, nem akarom én elmarasztalni külön ezt vagy azt a történészt, amiért valamelyik témát előnyben részesíti. Különben is, nem teszek egyebet, mint „kötélről beszélek akasztott ember házában”, hisz magam is szorgalmasan termeltem a könyveket és tanulmányokat „az erdélyi románok történelméről”. Ezt voltam képes tenni, így tanítottak, ezekre a kérdésekre volt szemem történészként, amióta csak ebbe a mesterségbe belefogtam, ez a helyzet. Meg tudom hát érteni bármelyik kollégámat, aki ugyanígy van vele, még akkor is, ha nem hiszem, hogy a rögeszmés ragaszkodás valamilyen tárgykörhöz mint általános törekvés helyes és célravezető tudományos szempontból.

Ugyanakkor, bármennyire mentegetnénk is magunkat, a nemzeti történelmet előnyben részesíteni se nem ártatlan, se nem esetleges tett. Hanem olyan, ma is tetten érhető törekvés, amely akár személyek vagy intézmények szándékos akcióját jelenti, akár olyan nem akaratlagos, diszkurzív önreprodukáló mechanizmusokat, aminőket bármely „beszély”, narrációs szerkezet magában rejt. Nem könnyű megmondani, felelős emberekként, akiknek magunkat tartjuk, hogyan kellene viselkednünk az ilyen szándékos akciókkal vagy szerkezeti automatizmusokkal szemben. Nem hiszem, hogy egy bizonyos törekvés „támogatása” vagy „meghiúsítási kísérlete”, egy hagyomány „kiagyalása” vagy „lebontása” olyan művelet lenne, amelyet a tudomány emberének hatáskörébe kellene utalni, akár az „erkölcsi kötelezettségek” tekintetében is. Hogy vannak intézmények és történészek, akik felvállalnak ilyen szerepet, alárendelve a történelmet a nemzeti ideológiának (ama nézet jegyében, hogy az én nemzetemnek mindig igaza van, tehát egyidejűleg lehetek nacionalista és az igazság védelmezője), valóságos – és kifejezetten veszélyes – tény. De ez a megállapítás még nem igazolhatja sem valamiféle gondolatellenőrző hatóság, sem egy amolyan jóérzés-tervező intézet létrehozását. Persze bármikor felkiálthatunk: „Szégyelljék magukat!”, olykor csakugyan szükségét is érezzük, hogy ezt tegyük, hisz emberek vagyunk, és mindannyiunknak megvannak a magunk frusztrációi és a megvívandó személyes harcai. Nyilvánvaló azonban, hogy egy ilyen megoldás legfeljebb egy újságban képzelhető el, nem pedig egy fegyelmezett tudományos közlemény lapjain. Fontosnak azt tartom, hogy vizsgáljuk a jelenséget, hogy kritikusan ízekre szedjük, s hogy megmagyarázzuk. Talán így sikerül megfosztanunk a legitimitásától is, egyszerűen azáltal, hogy a tudományos kutatás reflektorfényébe helyeztük. Ám a történész, saját korlátai között, ennél többet nem tehet.

Visszatérve az okokhoz, amelyek miatt Erdély történelme etnikai-nemzeti kritériumok szerint feldarabolódik, megemlítenék egy „földhözragadt”, egyenesen kicsinyes szempontot. Egyébként a „magas”, látszólag emelkedett elvekre alapozó ideológiai magyarázatok is bármikor felhasználhatók igen szűk érdekek érvényesítésére. A nyugati doktorandusok nagy része, akik azért jönnek Romániába, hogy Erdély történelmét tanulmányozzák, s az utóbbi években nincsenek is kevesen, az itt beszélt mindhárom nyelvet megtanulja, bármilyen témával kapcsolatban elolvassa a román, a magyar és a német könyvészetet, s igyekszik, hogy ne hagyja magát befolyásolni a különböző szempontok önmagyarázó verzióitól. Ezért ők általában „Erdély-történelmeket” írnak – jobbakat vagy gyengébbeket, lehetőségeik szerint –, semmiképpen nem részleges történeteket, amelyek például az X utcában lakó románokkal foglalkoznak, ha már a tanulmányuk tárgya „az X utcában lakók egy napja”. Őszintén be kell vallanunk, hogy sok történészünk azért hajlamos „az erdélyi románok történelmére”, mert ez a kényelmes; éppen elegen vannak, akik „Erdély történelmével” foglalkoznak, de nem ismerik a magyar meg a német nyelvet. Ebből a tényből kiindulva készülnek aztán kutatási tervek, tantervek, tanulmányok és összefoglalók, amelyek – mintegy ördögi körben – fenntartják a részleges történelem iránti preferenciát.

A fenti észrevétel persze nem csökkenti az ideológiai indítékok szerepét. Vannak történészek, akik Erdély valamennyi nyelvét ismerik, de – amint mondani szokták – mindhiába, mivel képtelenek megszabadulni az etnocentrikus és nacionalista szemlélettől, amelybe szellemileg beleszülettek. Egyébként sohasem kapott kellő hangsúlyt az, hogy mennyire fontosak a szokások-készségek és az automatizmusok, amelyeket a történészekbe iskoláik, az elolvasott könyvek, az őket irányító mesterek ültetnek. Egyetlen példát említek, amely, gondolom, sokatmondó ankétunk szempontjából. Bármelyik szakember vagy akár egyszerű megfigyelő, aki kívülről nézi a román és magyar történészek véleményét egy olyan kérdésről, mint a románok kontinuitása Erdélyben (egy olyan témáról tehát, amelyről a történelmi források keveset mondanak, s ez óhatatlanul tudományos vitákhoz vezet) – csak hüledezhet. Tudomásom szerint ma nincs egyetlen román szaktekintély sem, aki ne azt mondaná, hogy „a románok itt voltak Erdélyben”, s ugyanakkor egyetlen magyar szaktekintély sem, aki ne lenne meggyőződve, hogy valamelyik sötét évszázadban „a románok nem voltak Erdélyben”; mintha a történeti érvelés szabályait etnikai jegyek határoznák meg.

Lámpással keresve sem találni egyetlen „eltévelyedettet”, egyetlen „tévesen gondolkodót” sem, egy, a maga módján akár illetéktelen történészt, aki román létére úgy vélje, a kilencedik században az ősei elég gyéren fordultak elő a Kárpátok erdőségeiben; vagy magyar létére hagyja magát meggyőzni román kollégáinak mégiscsak bizonyítékokkal és érvekkel teli köteteitől. Bármennyire „hiányosan felkészült” és bármennyire „fogyatékos agyú” lenne is (minden normális emberhez hasonlóan) történészünk, ezt a megbocsáthatatlan hibát sohasem követné el. Vajon miért? Csupán a nacionalista ideológia nyomására, vagy talán mert attól fél, hogy társai „árulónak” fogják tartani, esetleg abbéli hite miatt, hogy a határokat még mindig veszély fenyegeti, netán a könyvekben található történelmi érvek erejével meg lehetne őket változtatni? Ma már mindez nem állja meg a helyét. A román és magyar történészek többsége „normális” szakember, akit tudományos érdeke és érdeklődése ösztönöz, fegyelmezetten igazodik szakmája sajátos szigorához. Ilyen körülmények között ragaszkodásuk a tizenkilencedik századi militáns történetírás hadállásaihoz csakis a „nemzeti” historiográfia hagyományainak fentebb említett rendkívüli tehetetlenségével magyarázható. „A könyvek könyvekké lesznek”, ahogy mondani szokás, s a tanítványok nehezen szabadulnak iskolát teremtő mestereik – olykor ragyogóan felépített – érveinek hálójából.

Amikor majd fellépnek, mondjuk, kevésbé képzett román történészek, akik őseiket balkáni tájakon keresik, s nemkülönben – ugyanolyan naiv és nem kellően informált – magyar történészek, akik ellentmondanak nekik, akkor lesz majd itt nálunk is, nemcsak a németeknél vagy az amerikaiaknál, közös Erdély-történelem. Addig azonban még sok víznek kell lefolynia a Dunán, amely megfellebbezhetetlenül szétválasztja e két furcsa törzs bölcseit, egyik részüket az „északi”, másik részüket a „déli” vidékeire száműzve imaginárius hazájuknak.

1965, Arad; BBTE, Történelem-Filozófia Kar, előadótanár; Românii văzuţi de maghiari, Kolozsvár, 1998 (Melinda Mituval együtt).


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban