Harald ROTH
Az erdélyi történetírás utópiájáról, avagy állásfoglalás az egyes és többes szám első személlyel szemben
Elemzések 
Végéhez közeledő évi konferenciánk (1) során historiográfiai kérdésekkel foglalkoztunk, különös tekintettel az Erdélyről szóló historiográfia történetének tudományos vonatkozására. A konferencia címében feltett kérdés – hogy tudniillik mennyiben tekintik és művelik az „erdélyi történetírást” politikai feladat teljesítéseként avagy tudományos kihívásként – mintha nyitva maradt volna. Így hát továbbra is fennáll a kérdés: létezik-e egyáltalán „erdélyi történetírás”, vagy ez ma nem sokkal inkább a modern historiográfia elméleti posztulátuma-e, tulajdonképpen nem utópia-e?

Természetesen több tucat „Erdély története” látott napvilágot az utóbbi mintegy másfél évszázad során. Ezek vagy annak az igénynek próbáltak megfelelni, amelyet a tudományos megismerés „termékei” és szintézisei iránt támasztanak, vagy éppenséggel egyértelműen politikai célok eszközéül szegődtek. Ezenközben egyfajta hatalmas „jelzálog” nehezedett minden olyan vállalkozásra, amelynek során átfogó történelmet akartak írni Erdélyről: jelesül a történészek megosztottsága három, jól elhatárolható külső hatókörrel rendelkező historiográfiai csoport szerint, amelyek jó esetben is csak részben találnak egymásra, de mindig saját útjukat járják. A román nyelvű, a magyar nyelvű és a német nyelvű történészcsoportok egészen különböző, saját jellegű iskolákhoz tartoznak, többnyire saját, ám „eredetinek” látott témaválasztás szerint dolgoznak, jószerével saját (nyelvileg hozzáférhető) forrásokra és irodalomra támaszkodnak; röviden: csoport-történetírást művelnek.

A történelemről, történetírásról, identitásról, etnicitásról, nemzetről folytatott nemzetközi elméleti diskurzus az elmúlt jó két évtizedben jelentős eredményeket ért el. Azt hihetnők, hogy hatására próbálkozások történtek a szűk korlátok közé préselt csoportszemlélet legyőzésére és a scientific community aktuális standardjaihoz való felzárkózásra.
A történelemelmélet, a társadalomkutatás és a történeti antropológia felismerései felé orientálódó történettudomány feltételezi azoknak az örökölt kategóriáknak a kifejezett és radikális meghaladását, amelyek azelőtt egyenesen a történelemkutatás megalapozását szolgálhatták. A történeti kutatást és a történetírást így kizárólag a történelmi megismerés végett, bizonyos mértékig minden konkrét céltól mentesen kell művelni.

Önértelmezésükben mindenképpen radikálisan el kell határolódniuk mindenféle politikai célkitűzéstől, hogy megfelelhessenek a kortárs tudományos eszmecsere kívánalmainak, és a nemzetközi színtéren komolyan vegyék őket.

Önök unottan azt gondolhatják: aligha kellene most ócska közhelyeken rágódnom. Mindez természetesen valóban közhely – ám ha így van, akkor vajon miért esik oly nehezére annyi történésznemzedéknek e közhelyek megvalósítása? Az erdélyi történetírások vajon miért nem szívlelték meg a mai napig ezeket a régi igazságokat?
Engedjék meg, hogy most felsoroljak néhány ilyen régi igazságot.

Ezek egyike az egyes és többes szám első személy használatától való egyértelmű elhatárolódás szükségessége: a történetíró nem beszélhet „történelmünkről” vagy „őseimről”, mint ahogy nem eshet szó „népünk történelméről” (bármi legyen is az) vagy annak az államnak a múltjáról, amelyben mi élünk. Éppilyen kevéssé voltunk a történelem eszmei alakítói vagy cselekvő alanyai. Mindazok, akik a történelmet meghatározták, akikről a történészek műveiket megalkotják, mások voltak, s egyáltalán nem bír jelentőséggel, milyen személyes vagy csoportviszonyban állunk velük – ma. A történetírás tárgya egy múltbeli, bizonyos perspektívában szemlélendő absztraktum, amely nem áll közvetlen kapcsolatban a jelen idő első személyével. Vajon hány „Erdély története” kell még ahhoz, hogy ez a közhely – amelyet elsőéves történészhallgatókba belesulykolnak – valóra váljék?

Egy másik – ma minden vita fölött álló – aspektus az a kortárs felismerés, hogy a „nemzetek” és „népek” csupán imagined community-k, vagyis hogy nem többek, mint elképzelt közösségek, következőleg valóságosan nem is léteznek. Ezen a ponton természetesen számolni kell a különböző etnikumú erdélyiek ellenvéleményével, akik joggal hivatkoznak arra, hogy például az angolokban vagy a németekben kétely merülhet fel a maguk nemzeti vagy etnikai alkatával kapcsolatban – amennyiben ez túl heterogén, kollektív identitás nélküli; másfelől azonban épp az erdélyi csoportok szolgálnának példaként az etnikai közösségek hosszú távú történelmi létezésére. Milyen mélyen gyökerezhet ez a tévedés? És milyen kevéssé hajlandók a történészek a nemzeti és etnikai kollektivitásnak ezen konstruktumaitól megválni, amelyeket a 19. században dolgoztak ki, propagáltak és szilárdítottak meg a köztudatban?

A Nyugati-Kárpátok román hegyi parasztjaival, a mócokkal például fáradságos munka árán kellett elfogadtatni, hogy a Kárpátoktól keletre és délre élő csoportokkal a felekezeten és a nyelven túl még további közös elemek is összekapcsolhatják őket. A székelyek vagy a csíki csángók éppoly kevéssé érezhették magukat együvé tartozónak a puszta lótenyésztőivel, mint a barcasági szász parasztok vagy kézművesek egy poroszországi, bajor – vagy egyéb német vidéki – várossal. Ezt az összetartozás-érzetet vadidegenekkel, messze vidékeken élő és határokon túli emberekkel csakis a nacionalista propaganda teremthette meg, és gyakran puszta véletlenszerűségek döntik el, mely csoportba kerültek egyesek – elég csak bármely erdélyi ember családtörténetét szemügyre vennünk. A lokális és regionális identitást, amelyen belül természetesen szociális, jogi, felekezeti és nyelvi elhatárolódások adódtak, mintegy másfél évszázadot felölelő – vagy körülbelül ötnemzedéknyi – folyamat során egy konstruált, átfogó nemzeti identitás szorította ki és helyettesítette. Egy olyan időszak alatt játszódott ez le, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy a kortársakkal elhitessék: mindig is így volt; mert – és a tudomány ezt ma már biztosan tudja – három-négy nemzedéknél messzebbre nem „ér el” megbízhatóan a kollektív emlékezet.

Könnyű belátni, hogy a történészek is szükségszerűen olyan társadalomhoz tartoznak, amelynek kollektív identitásából önmagukat sem tudják kivonni minden további nélkül. Tekintettel az identitások koncepciójával, propagálásával, ápolásával, fenntartásával kapcsolatos felelősségükre, el lehet és el is kell várni tőlük a saját és csoportidentitásukra vonatkozó reflexiókat. Csak akkor válik lehetségessé ez esetben is az „első személy”-szemlélet legyőzése, ezen az áron kerülheti el a történelmi megismerésre törekvő ember azt a kísértést, hogy saját azonosságát a történelemben cselekvő-ható emberre ruházza át.

Vajon milyen mértékben fedezhető fel ma az erdélyi történészcéhben ez a képesség?

Végül még egy harmadik „közhelyet” is meg kell említenünk. A történetíró munkájában nem játszhat meghatározó szerepet felekezeti vagy vallási háttere. De hát valóban igaz-e ez? Vajon nem alapvetően felekezettörténet-írással van-e dolgunk a legtöbb erdélyi téma tárgyalásakor? A történészek vajon nem zárkóznak-e fel még a nem egyházi, nem vallási témák kutatásakor is szinte kizárólag egyetlen felekezeti csoporthoz (legtöbbször a sajátjukhoz), és nem juttatják-e egyszersmind a vallásuknak megfelelő egyházat kiemelt helyhez? S még inkább érvényes ez olyan egyháztörténeti témákra, amelyekben akár csak két felekezeti közösség megszólaltatása is kivételes eset, jóllehet Erdélyben számos felekezet létezik. Vajon megszületett-e már az a nemzedék, amely meg tud szabadulni az első személytől, hogy egy átfogó, a megrögzött sémákon túllépő, ismeretorientált képet alkothasson, és valóban megírhassa „Erdély egyháztörténetét”?

Vegyük szemügyre példának okáért az Erdéllyel foglalkozó aktuális történetírás néhány tendenciáját, egy pár vitatott pontját. Rögtön feltevődik a kérdés – hogy kronologikusan járjunk el –, miért kezdődik szükségszerűen csaknem az összes román nyelvű publikáció vagy a dák–római kontinuitáselmélet megerősítésével, vagy éppenséggel a románok magyarok fölötti – öregségi vagy demográfiai – fölényéről tett alapvető kijelentésekkel? Csak ez a kifejezett „hitvallás” legitimálja-e az Erdély-kutatást és Erdély-történetírást?

És rögtön felmerül az a további kérdés is, vajon miért szükségszerűen a dák–római folytonosság kétségbe vonása az introductio a legtöbb e régióról szóló magyar művekben – még egy újabb, a romániai katolikus egyház 20. századi történetét bemutató munka bevezetőjében is. Ugyan miért nem engedik át ezt a témát egyszerűen az ókorkutatóknak, hogy az utóbbi ezer év erdélyi történelmét vizsgáló szakemberek valóban a maguk voltaképpeni kutatási tárgyára összpontosíthassanak?

És tovább kérdeznék: miért olyan nehéz a történésznek lemondania arról, hogy Erdélyországot a maga múltjában etnikai síkon konnotálja, akár az úgynevezett „három román fejedelemség” egyikeként, akár „ősi magyar föld”-ként? De a szász történetírás se mentes e tendenciától, amikor témáit olyannyira etnocentrikusan tárgyalja, hogy a német nyelvterület olvasói gyakran hiszik azt, hogy Erdély – Kelet-Poroszországhoz hasonlóan – szinte teljesen német, illetve bizonyos mértékben „német föld” volt.

És hol lép be a képbe az a konokság, amellyel az egykori sajátos tévedéseket rögzítették a köztudatban – legyen szó akár a nemesek és a magyarok egy részének úgynevezett „szabadságharcairól” vagy Románia 400 évvel ezelőtti első úgynevezett „egyesítéséről” vagy éppen a szászok állítólag ősi népegyházáról és „legrégibb” iskolarendszeréről?
Ebben az összefüggésben azt az etnonimát, amelyet csak a 19. század során definiáltak és gyökereztettek meg messzemenően a mai értelemben – érvényes ez a románokra, magyarokra és „erdélyi szászokra” egyaránt –, igen megbízhatatlan módon vetítették vissza távoli történelmi időszakokra is, s ez kétségkívül tévedésekhez vezetett.

Néhány tényállást kétségkívül kihegyezetten, provokatív módon kellett megfogalmaznom, hogy kidomboríthassam az uralkodó tendenciákat. És persze a szerzők némelyike örvendetes módon megpróbál túlhaladni az első személyen és bekapcsolódni a nemzetközi szakmai párbeszédbe – konferenciánk alkalmával üdvözölhettünk is olyan referenseket és résztvevőket, akik e tekintetben meggyőző teljesítményt mutattak fel. Másfelől azonban e próbálkozások és szerzőik gyakran önkörükön belül is a megbélyegzés veszélyének vannak kitéve, gyakorta diszkreditálják, peremre szorítják őket – mégpedig az „első személy” reprezentánsainak javára. Ennek az áldatlan „első személynek” a védelmezői – amely szemlélet lényegében a 19. század romjain épült fel – nem csupán saját csoportjuknak tesznek rossz szolgálatot, hanem az erdélyi regionális történelmi kutatások egészének is, amelyet ezáltal a „szomszédos” diszciplínák, a potenciális érdeklődők, a felelősségük tudatában levő, e szakterületen kívül álló tudósok egyszerűen nem vesznek komolyan.

E kritika hatóköréből semmiképpen sem szeretném kivonni azokat, akiknek az oldalán állok. Az Erdélyben élő szász származású szerzők – akárcsak a németországiak – éppoly kevéssé védték, védik ki az egydimenziójúság, az első személy veszélyét. Mindenesetre azoknak, akik Németországban, Ausztriában vagy – Románián kívül – bárhol másutt tevékenykednek, egyféle többletesélyük van arra, hogy felülemelkedjenek a köldöknézésen. Hiszen munkájuk révén szoros összeköttetésbe, közvetlen versenyhelyzetbe kerülnek az elismert nemzetközi tudományossággal, amellyel lépést kell tartaniuk, ha azt akarják, hogy egyáltalán tudomásul vegyék őket. Ehhez jön továbbá az a kifejezett törekvés, hogy olyan szakemberek is érdeklődjenek Erdély iránt, kutassák ennek történelmét, akik származási szinten semmilyen módon nem kötődnek e régióhoz – ehhez a sokarcú történelem és a bőséges forrásanyag a legjobb feltételrendszert kínálja. Vállalkozásuk természetesen csak akkor járhat sikerrel, ha ezt az elvi irányt semmiképp sem szűk szász nézőpontból kiindulva követik, hanem az önnön csoportjuk iránti önkritikus hozzáállással, majd alapvetően összerdélyi és végül európai léptékű összehasonlító keretben. E feltételek teljesülése révén válik lehetővé, hogy a szakmai világ komolyan vegye munkájukat, és az európai regionális kutatásban – amely a történeti anyagon túllépve egyre inkább interdiszciplináris módszerű – számba vétessenek.

Mert Erdély története – az itt jelenlevők igazán tudják ezt – sokat kínálhat, és szorongás nélkül állhat bármely más európai történelmi régió mellé. De az erdélyi csoport-történetírás meghaladott, a 19. század öröksége – sőt eredetének bizonyos elemei még a kora újkorba nyúlnak vissza – olyan örökség, amelyet a 20. század során nem vetettek el. Ám a 21. században semmi keresnivalója. Az első személynek – röviden kifejezve – vége.

Mindazonáltal kérdés, hogy van-e ok a derűlátásra? További követőkre talál-e azon kis közösség, amely a megrögzött mítoszokon felül akar emelkedni? Vagy mindent folytatunk úgy, ahogy eddig volt? A történészi szemlélet átalakulása nem törvényi szabályozások vagy biológiai változások eredménye, hanem vélhetően a társadalom egészének az átalakulásával jár együtt. A történészek mindenesetre a társadalom éllovasaivá válhatnak, miként a 18. század végén és a 19. században az „első személy”, a nemzeti identitás és mítoszok modern kori megkonstruálásakor voltak. Az Erdélyről szóló jelenkori történetírásnak tehát elsősorban destruktívnak kellene lennie, bizonyos értelemben premodernné válnia, hogy újra előtérbe állítsa a vidéket és történelmét mint egészet – szemben az egyes csoportok résztörténeteivel.

Nem valódi tudományos kihívás-e egy ekképp felfogott erdélyi történetírás? És vajon tényleg utópia marad-e majd?

(1) A 2000. szeptember 16-án Kolozsváron, az Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde konferencián elhangzott előadás.

1965, Segesvár (Maros megye); Gundelsheim/Neckar-i Siebenbürgen-Institut, igazgató, Heidelbergi Egyetem, adjunktus; Kleine Geschichte Siebenbürgens, 1996, Kis Erdély-történet, Budapest, 1999; Studienhandbuch Östliches Europa, szerk., Bd. 1: Geschichte Ostmittel- und Südosteuropas, Heidelberg, 1999.


Forditotta: JAKABFFY Tamás
2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban