SZOKOLY Elek
Provinciális polémiák és pszeudo-polémiák. Post scriptum
Fórum 
Elégedettséggel tölthetnének el a rám való sorozatos hivatkozások (több mint tíz alkalommal egy kétoldalas szövegben) (1). Ugyanakkor a szerény személyem iránti érdeklődés, amely a tárgyalt cikkben kifejtett véleményem iránti érdeklődésnél hangsúlyozottabb, bármilyen választ fölöslegessé tenne. A terítékre került gondolatok némelyike tisztázásának, elmélyítésének és árnyalásának szükségessége azonban arra késztet, hogy pontosításokkal éljek.

Hogy az olvasót segítsem a tájékozódásban, felidézem, hogy pszeudo-polémikus cikkem (2) (a szöveg csak mellékesen foglalkozott az Ovidiu Pecican(3) által tárgyalt problémákkal, aki a cikk egyes megállapításait „tisztességtelen” módon sajátította ki) a jelenlegi vita szempontjából két, a mélyben voltaképpen összefonódó kérdésre vonatkozott: egyrészt egy regionális (erdélyi) transzetnikus párt legitimitásának/szükségességének megkérdőjelezésére, másrészt egy ilyen párt (mozgalom) tárgyának szétrobbantására a szubregionális változatosság túlzott hangsúlyozása által (amely valóságos változatosságot én magam is megjegyeztem). Így az előbbi próbálkozást legitimáló legkisebb közös többszörös szenvedett csorbát.

A pszeudo-fogalmat az is indokolttá teszi, hogy sajnálattal tölt el vitatársam valószínűleg figyelmetlen olvasata, amely hiábavaló, mellékes támadásokra késztette. Nagy részüket nem vettem figyelembe. Ha Ovidiu Pecican figyelmesebb, észrevehette volna, hogy az én cikkem tulajdonképpen nem magának a regionális pártnak a kérdését elemezte, hanem a témára vonatkozó „bizonyos szövegek idézésének/értelmezésének egyfajta rugalmasságát”, illetve egyes személyiségek sokatmondó reakcióját egy regionális párt ötletére. Ami mégiscsak más. Meglehet, pszeudo-polémiánk ironikus jellege pontosan annak tulajdonítható, hogy véletlenül (vagy mégsem?) sokkal inkább a civil mozgalmak „megátalkodott” híveként állok vitapartnerem mellett, mintsem valamely párt aktív tagjaként, legyen az akár regionális vagy transzetnikus. Ódzkodom ugyan egyes mozgalmak, például a Polgári Szövetség (és vezetői) „apológiájától”; én magam is sok energiát és reményt fektettem bele romantikus időszakában, ám csakhamar rá kellett döbbennem a mozgalom demokratikus korlátaira és álságos irányváltásaira. Mint ahogyan (az előttem megnyilatkozó által nem túl elegánsan hangsúlyozott) elszánt civizmusom ellenére tudatosítanom kellett azt is, hogy egy parlamentáris demokráciában, mint bárhol a konszolidált demokrácia világában, nem lehet kézzelfogható eredményeket elérni másként, mint szó szerint vett politikai tevékenységgel, vagyis párttevékenységgel. Bármennyire tiszteletre- és dicséretreméltó, a polgári aktivizmus önmagában nem elegendő, s nem egyéb, mint hasznos és szükséges szövetséges. Ezért aggályok nélkül fogok támogatni minden ilyen jellegű, őszinte és becsületes kezdeményezést, még ha – lehet, irracionális iszonyodásból, ki tudja? – tartózkodom is a közvetlen részvételtől. Fenntartás nélkül csatlakozom tehát a Polgári Szövetség egyik alapító személyiségéhez, aki ő maga is politikailag elkötelezett volt egy Európa-barát illúziókkal teli időszakban: „Lehet, eljött a pillanat, hogy együtt gondolkodjunk a civil társadalombeli kollégáinkkal arról, jó volt-e, s ha igen, milyen mértékben, hogy a társadalom legreformpártibb erői önként hagyták magukat kizárni a döntési mechanizmusokból, abban a reményben, hogy a civil társadalom elegendő nyomást gyakorol majd a politikai társadalomra. Egyelőre világos, hogy túl hosszú távú stratégiát választottunk. Lehet, eljött az ideje, hogy elgondolkozzunk e stratégia árnyaltabbá tételének lehetőségeiről, és hogy politikai tevékenységgel nyomatékosítsuk. Nem igaz, hogy a hatalmat hatalom nélkül meg lehet változtatni.”(4)

Ami a másik ellentmondásos kérdést illeti (vagyis születési helyünk, provinciánk elméleti atomizálásának kísérletét), a felszínes érvelésen túl (mint amilyen különböző erdélyi városok helyhatósági választási eredményeinek felidézése!), amelynek elemzésébe most nem akarok belemenni, Ovidiu Pecican olyan kijelentést tesz, amellyel kénytelen vagyok teljes mértékben egyetérteni: „Világos azonban, hogy mindenki téved, aki egy monolit és egyszínű Erdélyt lát, mint az is, aki valamilyen atomizálás nevében megszünteti Erdély történelmi identitását.”(5) (Kiemelés tőlem – Sz. E.) Ez az, amit tulajdonképpen bizonyítani akartam a szóban forgó cikkben (még ha – amiért bocsánatot kérek – több érzelmet kavartam is fel, mint amennyi érvet kiprovokáltam). Ha vitapartnerem előző cikkének üzenete a fentihez hasonló lett volna, polémiánk tárgytalan lenne. Saját magának kell feloldania azt a dilemmát, amelyet az előbbi kijelentés és a cikknek azzal mindenképpen ellentétes üzenete okozott. Számomra nem marad egyéb, mint hogy a szóban forgó írások olvasását/újraolvasását javasoljam, és rábízzam magam az olvasó tárgyilagosságára, kritikai szellemére.

A figyelmetlen olvasás és a pontatlan idézés teljes mértékben megbosszulja magát, ami a „haza” és az „állam” kategóriáinak a fenti elmélkedés megfogalmazója általi összetévesztését (?) illeti... Vajon nem tudja, mi a különbség a két fogalom között? Az általam idézett és az Ovidiu Pecican által szentnek tartott egységes nemzetállam ugyanaz lenne, mint az ország, amelyben majdnem egy évezrede él/élünk, függetlenül attól, hogy miként is nevezték az idők folyamán? Nem kétlem, hogy tisztában van a különbséggel, mint ahogyan pontosan ismeri az idézőjelek szerepét is egy szövegben, bár hibásan használja őket még a általam elkövetett „szentségtörés igazolásakor” is. És ha azt a plasztikus metaforát („szent tehén”), amely egyesekből a besúgáshoz hasonló hazafias felhördülést váltott ki, elismerem, nem én találtam is ki (mint ahogyan a hozzá fűzött „gúnyosság” sem sajátom), mégis – az esetleges inkvizitori fenyegetések ellenére – felvállalom.(6)

Mindenfajta szakralizálásnak meglehet a maga értelme, különösen azokon a területeken, ahova nem hatol be a ráció. Mégis kétlem, hogy a Provinciának ilyenszerű politikai misztika szentélyének kellene lennie. A „félvallásos lelkesedés” nem csupán főként világi területre alászállt misztikus-mitikus érzés. Sajnálatos módon „a polgári individualizmus és a kartéziánus racionalizmus” által képviselt modernitással összeegyeztethetetlen rurális modellek és mentalitások megváltoztatásának fékezőjeként is megnyilvánul. Talán ideje volna, hogy legalább a XXI. században tudatosan átlépjük ezeket az intellektuális kétértelműségeket. A deszakralizálás keltette szemrehányások (hogy ne mondjak megbélyegzést) viszont megerősítik azt a többségi törzsi logikát, amelyet Ovidiu Pecican maga is világosan jelez.(7) „Félvallásos” késztetéseire nem tudok találóbb választ adni Antonela Capelle-Pogăcean véleményénél, aki a Provincia ugyanazon számában sebészi pontossággal állapítja meg: a nemzeti múlt iránti kritikai tevékenységünk elégtelensége „általánosabb jelenséghez vezet: a romantikus nemzeti hagyományok, különösen az egységes nemzetállam hagyományai deszakralizálásával szembeni ellenálláshoz. Ma, bizonyos értelemben, paradoxális helyzetben vagyunk. A nyilvánosság szintjén az egységes nemzetállam hagyományával szembeni hűség uralkodik, e hagyomány revíziójának kísérletét többé-kevésbé rejtett, az ország érdekeivel ellentétes érdekek kiszolgálásával gyanúsítják. Ugyanakkor ennek a hűségnek a rituális ismételgetése olyan társadalomban történik, amelyben az integráció, a társadalmi kohézió, a tagok szolidaritási szintje nagyon alacsony. A hagyomány szentesítése ebben az esetben a tehetetlenségből és a politikai közösség létrehozásának képtelenségéből fakad.”(8) Azt hiszem, fölösleges bármit is hozzáfűznöm.

Provinciális jellegzetességeink élesebb megvilágítása érdekében mégis hasznosaknak érzem a Provinciális polémiák finomításait. Ugyanakkor reménykedve kapaszkodom a közös tér kifejezésbe, amellyel vitapartnerem válaszát zárja. Ha ez a tér mégis ugyanaz, mint amit mi egyezményesen Erdélynek nevezünk, vagyis a tabumentes beszélgetések tere, örömmel lemondok e testvéri pengeváltás folytatásáról.

Jegyzetek
(1) Ovidiu Pecican: Provinciális polémiák, Provincia, 2000, 8.
(2) Szokoly Elek: Eppur si muove, Védőbeszéd a „nem létező” provinciáért, Provincia, 2000, 7.
(3) Ovidiu Pecican: Transzetnikus párt vagy polgári fórum? Provincia, 2000, 6.
(4) Smaranda Enache: Nu e adevărat... Részlet a Pro Europa Liga Közgyűléséhez intézett beszédből, Pro Europa, 1999, 2.
(5) Ovidiu Pecican: Provinciális polémiák, Provincia, 2000, 8.
(6) Annál inkább megtehetem, mert szabad ember lévén semmi nem kényszerít arra, hogy cenzúrázzam gondolataimat, és méricskéljem szavaimat valamilyen fajta karrier elvesztése miatti félelmemben.
(7) Ovidiu Pecican: Transzetnikus párt vagy polgári fórum? Provincia, 2000, 6.
(8) Antonela Capelle-Pogăcean: Megjegyzések egy regionális párt létrehozásának kérdéséről, Provincia, 2000, 8.

Forditotta: ROSTÁS István
2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban