MOLNÁR Gusztáv
Mi, erdélyiek...
 
A második évfolyamába lépő és a továbbiakban önálló kiadványként megjelenő Provincia teljesítette a tavaly áprilisi Programcikkünkben meghirdetett legfontosabb célt: bebizonyította, hogy az erdélyi és bánsági nyilvánosságban meg lehet teremteni egy olyan közös fórumot, amelyben az erdélyiséget identitásuk fontos, de nem kizárólagos elemének tekintő román, magyar és német értelmiségiek otthon érzik magukat, és hasonlóképpen értelmezve a legfontosabb fogalmakat és kategóriákat, értelmes és hasznos eszmecserét tudnak folytatni egymással.

Mit akar és merre tart a Provincia?
Erdélyt bizonyos értelemben sikerült centrummá tenni: a nyilvánosságnak és a közéleti vitáknak azzá a keretévé, amelyben a nemzeti dimenziót nemcsak valamiféle elvont egyetemességgel mérjük össze, hanem a mellettünk élő „másik” felé fordulva próbáljuk meg értelmezni, és ha kell, meghaladni. Ez az erdélyi plusz, vagy ha úgy tetszik, az erdélyi kivételesség. Nemzeti identitása mindenkinek van, az egyetemességgel valamilyen formában minden ember kénytelen szembesülni. De ahol szomszédod a „másik”, ahol – mint Eginald Schlattner írta az erdélyi irodalomról szóló, a Provinciában megjelent esszéjében – „az idegen: felebarát”, ott kezdődik Erdély.

A Provincia merészsége, „destruktív” és „premodern” jellege abban áll, hogy ezt az erdélyi különösséget nem „a hely szellemé”-vel, nem valamiféle regionális misztikával próbálja meg kifejezni vagy megmagyarázni, hanem a posztnacionális diskurzus európai nyelvezetét a regionális kommunikáció természetes eszközeként alkalmazva.
Amikor a Heidelbergben tevékenykedő, de erdélyi származású Harald Roth itt, Kolozsváron megtartotta Az erdélyi történetírás utópiájáról szóló előadását – amelyet az erdélyi történelemről szóló összeállításunk bevezetőjéül választottunk –, még nem tudott, nem tudhatott a Provinciáról. Gondolkodásmódja, az etnikai és nemzeti „értékrendet” megkérdőjelező összerdélyi és európai nézőpontja mégis a lehető legteljesebb mértékben „provinciális”. Ez mindenképpen arról tanúskodik, hogy van itt valami, amit nem kell túldimenzionálni, ám nem alapozni rá hiba lenne.

Miközben Roth – teljesen jogosan – elutasítja a többes szám első személy használatát a történelemről szóló diskurzusban („mi magyarok”, „mi románok”, „mi németek” nem voltunk itt sem ezer, sem száz évvel ezelőtt), paradox módon pontosan azt juttatja kifejezésre, ahogyan „mi erdélyiek” ma gondolkodunk.

Ennek a jelenben megkapaszkodó és a jövőre irányuló erdélyiségnek a fóruma a Provincia. Aki figyelemmel kísérte eddigi számainkat, megállapíthatta, hogy ez alatt a nem egészen egy év alatt a „provinciálisok” közötti különbségek jellege alapvető változáson ment keresztül. Marius Cosmeanunak tavaly szeptemberben még kétségtelenül igaza volt, amikor a Provincia kapcsán különbséget tett magyar és román transzszilvanizmus, az erdélyi kérdést politológiai fogalmakban (is) tárgyaló „magyarok” és a kérdés tárgyalásakor inkább csak célozgatásokba bocsátkozó „románok” között. Ma már a helyzet megváltozott: a különbségek megmaradtak, de a választóvonalak nem etnikai jellegűek.

Utóbbi számainkban több munkatársunk is kifejtette véleményét az erdélyi, transzetnikus alapon megszerveződő regionális párt létjogosultsága körül forgó eszmecserében. Abban nincs vita köztünk, hogy ezzel a novemberi választások utáni politikai helyzetben igencsak akuttá váló kérdéssel feltétlenül foglalkozni kell – ez a Provincia Egyesület december 16-i vitájából is látható, amelynek szövege e számunkban olvasható –, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a Provincia a kérdésről szóló vitának és nem egy ilyen – potenciális – politikai pártnak a fóruma. Az igazán figyelemreméltó azonban nem a pró és kontra érvek mibenléte, hanem az a tény, hogy az Erdély és a Bánság regionális identitását és másságát politikailag is hasznosítani akaró „alternatív politikai konstrukció” (Daniel Vighi) kezdeményezését nemcsak Bakk Miklós, Kolumbán Gábor vagy e sorok írója tartja legitimnek, hanem Traian Ştef, Daniel Vighi, Caius Dobrescu, Marius Cosmeanu és Antonela Capelle-Pogăcean is. Az említettek nem „harcosai” az „ügynek”, mint Traian Ştef nagyon helyesen rámutatott a Provincia decemberi számában, és valamiféle erdélyi kizárólagosság sem jellemző rájuk. („A devolúció eszméje – írja Caius Dobrescu ugyanabban a számban – nemcsak Erdély, hanem egész Románia számára hasznos.”) Egyszerűen úgy vélik, hogy eljött az ideje egy ilyen párt és az általa képviselt decentralizációs stratégia politikai célszerűségéről való nyilvános gondolkodásnak.

Természetesen nem mindenki gondolja azt a Provincia háza táján, hogy szükség van egy új, transzetnikus alapokon álló regionális pártra. Ovidiu Pecican szerint például egy ilyen párt az „érdekpolitizálás és a klikk-szellem” által uralt romániai politikai életben „az első öt percben kompromittálódna”. (Transzetnikus párt vagy polgári fórum? – Provincia, 2000. október) Helyesebb tehát megmaradni a civil társadalom, „egy multikulturális vitafórum” keretei között, amely a politikától világosan elhatárolódó polgári kezdeményezésekkel lép a tettek mezejére.

Pecican másik érve történeti-szociológiai jellegű: ő úgy véli, hogy a román közösség nagy többségének társadalmi élete „a klánok ősi logikájában és rituáléjában gyökerezik”, mely jelenség „a Balkánon is megtalálható”. A „mélyrétegeiben annyira egységesnek mutatkozó” Románia olyan alapvető adottság, hogy ezzel szemben a „nyugati románság” bizonyos „történelmi körülmények” által elősegített közép- és nyugat-európai kapcsolatai „a hosszú időtartamú folyamatok szemszögéből nézve kérészéletűnek tűnnek”. Következésképpen nincs értelme valamiféle külön Erdély-stratégiáról elmélkedni: ha nem akarjuk, hogy a múlt elnyelje a jövőt, arra kell törekednünk, hogy a „liberális és demokrata individualizmus szelleme” egész Romániában megerősödjék a közélet színterein.

A múlt terhe
Nem értek egyet ezzel a mély történelmi és politikai pesszimizmussal, amely a regáti politikának kiszolgáltatott Erdély miatt kesergő Traian Vuiától a megálmodott erdélyi kulturális szerep félresikerülését emlékezetes esszéjében konstatáló Al. Cistelecanig annyira jellemző az erdélyi román értelmiségiekre. Egyesek persze arra gondolhatnak, hogy ez éppen olyan, mintha azt mondanám: „nem értek egyet ezzel a heggyel”. Mégis, kérdezem, miért van, hogy az erdélyi románok különös módon éppen leghőbb nemzeti vágyuk, az egyesülés teljesülése után váltak ennyire melankolikussá? Az Osztrák–Magyar Monarchiában nagyon is aktívak voltak, és ha Budapest ostoba és arrogáns módon viselkedett velük szemben, ők annál nagyobb lendülettel vetették bele magukat a nemzeti jogaikért folytatott küzdelembe.

De hát hogyan is harcolhattak volna nemzeti jogaikért az „egységes és oszthatatlan román nemzetállamban”, Nagy-Romániában? A baj nem Bukarest értetlenségével és rámenősségével volt. Az 1918 előtti Magyarország is értetlen és érzéketlen volt, de ez mégsem szegte az erdélyi románok kedvét, mert a centralista Magyarország mögött ott volt a fejlettebb és hajlékonyabb jogrendszerrel rendelkező Ausztria, amelyre lehetett alapozni, és a románok – mint ezt Cioran Fejtő Ferenccel folytatott figyelemre méltó beszélgetésében megállapította – egészen a világháború előestéjéig reménykedtek is ebben az alternatívában.

Minden okuk megvolt erre, hiszen 1863–64-ben a nagyszebeni diétán legalább egy történelmi pillanat erejéig alkalmuk volt megtapasztalni, hogy a megreformált Habsburg Birodalom igenis képes arra, amire a kiegyezés utáni magyar pszeudobirodalom nem volt, nem lehetett képes: hogy ti. az erdélyi románokat a többi erdélyi nemzettel egyenrangú, polgári nemzetként beemelje az erdélyi polgárok közösségébe. Ausztria 1860 és 1867 között megtette az első alkotmányos lépéseket abba az irányba, hogy a közjogi autonómiák és a szubszidiaritás premodern (tartományi) kereteit a polgári jogrendnek megfelelően a birodalom egész területén, tehát a történelmi Magyarországon is átalakítsa. Ez a kísérlet, akárcsak II. József korábbi reformprogramja, most is Magyarország ellenállásán bukott meg.

A magyar történettudomány és közvélemény ezt a kemény obstrukciót és annak sikerét általában a „nemzeti ellenállás” erejének tulajdonítja. Holott nem erről, pontosabban nem csak erről volt szó, hanem mindenekelőtt a Lajtán inneni magyar (tipológiai értelemben perem-európai) és a Lajtán túli osztrák (történeti és tipológiai értelemben a karoling Európához tartozó) területek strukturális különbségeiről. Az összeegyeztethetetlenség azonban nem volt teljes: a Szent István koronájához tartozó országok (Horvátország, Erdély és a szűkebben vett Magyarország) közül ugyanis csak az utóbbi közjoga állt radikálisan szemben az osztrák közjoggal. Horvátország és Erdély közjogi autonómiával bírt, és az csak természetes, hogy lakóik nem magyar többsége az erősödő magyar nemzeti centralizmussal szemben szívesen élt a Bécsből irányított birodalmi reform kínálta lehetőségekkel.

A középkori Magyarország a maga nem nyugati típusú egységes közhatalmi szerkezetét „vitte be” Európába, és éppen ezért a 19. században napirendre kerülő „jogharmonizáció” idején csak a mai „közigazgatási decentralizáció” premodern előképének tekinthető megyerendszerét modernizálhatta. Mint állam azonban nem a karoling térségre jellemző „vármegye-agglomerációk”-ból és területi fejedelemségekből (Marc Bloch) kifejlődő „land”-okból vagy tartományokból épült fel, mint a szűkebben vett Ausztria és Cseh-Morvaország.

Nemcsak a magyar politika szűklátókörűségével és arroganciájával, hanem elsősorban ezzel a strukturális különbséggel magyarázható, hogy miközben az osztrák birodalom autonóm entitásának tekintett Erdélyben 1863-ban a román nemzet és a román nyelv teljes egyenjogúságát iktatták törvénybe, Magyarországon még 1917-ben is oláhoztak és a magyar szupremácia sérthetetlenségéről beszéltek a magyar politikusok. Még azok egy része is, akik egy független, demokratikus Magyarországért küzdöttek a „korhadt” Monarchiával szemben. A Vázsonyi Vilmost, az általános választójogért folytatott küzdelem élharcosát képviselő Vertán Endre például egy kolozsvári népgyűlésen azzal verte vissza az országot az „oláh veszedelem”-től féltő konzervatívok érveit, hogy „ha jönne egy törvényjavaslat, amely veszélyeztetné a magyarság szupremáciáját”, ő lenne az első, aki azzal szembeszállna. Különben is, tette hozzá magabiztosan, „Erdély sorsát a magyar országgyűlés intézi, s így az a néhány bejutó oláh képviselő Erdély sorsát nem dönti el”. (Újság – Kolozsvár, 1917. okt. 1.)

Hasonló kettősség figyelhető meg a Magyarországon szocializálódott erdélyi román politikai elit 1918 utáni magatartásában, mint erre Ágoston Vilmos Az erdélyi kettőstudat című, a Provincia első számában megjelent fontos esszéjében más összefüggésben már rámutatott. Ezek a politikusok vakon bíztak abban, hogy az általános választójog alapján megtartott első választásokat követően „a területileg kiegészült Románia első alkotmányozó nemzetgyűlése le fogja zárni a több mint ötven éve tartó keleti jellegű politikai életet, és megnyitja annak új, nyugati parlamentarizmuson alapuló fejezetét”. (O nouă eră – Patria, 1919. nov. 12.)

Sajnos ezt az új politikai berendezkedést az erdélyi románok nagyon is „magyar”, nem pedig nyugati módon képzelték el. Haladóak voltak, persze, hiszen azt akarták, hogy ne a parlament függjön a mindenkori kormányoktól, hanem fordítva, a kormányok a mindenkori parlamenttől. De azt egészen természetesnek tekintették, hogy „az államhatalomnak a maga teljességében a román érzés és gondolat szolgálatában kell állnia”. A román szupremácia elvét – akárcsak pár évvel korábban a „haladó” magyar politikusok esetében láttuk – logikus módon egészítette ki a „teljes, minden tartományi partikularizmustól mentes egység” elve. „Mi örökké tartó és teljes egységet akarunk a Regáttal – mondta Iuliu Maniu »Erdély felszabadításának« egyéves évfordulóján tartott nagy beszédében. – Mi bizonyíthatná jobban, hogy Gyulafehérváron ezt akartuk, mint az a tény, hogy nem tartottunk meg semmiféle parlamentet, nem ragaszkodtunk semmiféle törvényhozási joghoz, hanem azt kértük, hogy a bukaresti Alkotmányozó Nemzetgyűlés határozzon az ország alkotmányáról.” (Patria, 1919. nov. 5.)

Mint ismeretes, az alkotmányt végül is nem a Maniuék által joggal igényelt Alkotmányozó Nemzetgyűlés, hanem a Liberális Párt hegemóniája alatti parlament fogadta el. De nem ez volt a hagyományos román politikai rendszer radikális reformját megvalósítani akaró Erdélyi Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt egyetlen csalódása. Amikor a végre hatalomra került párt besszarábiai szárnyát képviselő Constantin Stere – Maniuval teljes egyetértésben – 1929 februárjában kidolgozta az ország közigazgatási átszervezéséről szóló törvénytervezetet, amely a központ túlzott hatalmának ellensúlyozására új közigazgatási egység, a provincia bevezetését javasolta, a liberálisok által vezetett ellenzék azonnal az ország nemzeti egységének aláaknázásával és a „föderalizálás” aljas szándékával vádolta meg a törvénytervezet kidolgozóját. (A „föderalizálás” mint jól körülhatárolható politikai érdekek szolgálatában álló szitokszó nem új keletű Romániában.) Az ellenzék által megfenyegetett koronatanács, teljesen alkotmányellenesen, azonnal közbeavatkozott, és még mielőtt a törvény egyáltalán a parlament elé került volna, rövid úton kiherélte azt.

Látva, hogy a nemzeti és állami egység jelszavával manipuláló bukaresti oligarchiával szemben az adott alkotmányos berendezkedés keretei között maradva nincs esélye, Maniu kidolgozta a „király és a nemzet” kettősségén alapuló parlamentáris monarchia koncepcióját, amely azonban II. Károly visszatérésével teljesen esélytelenné vált. Nae Ionescu magabiztosan jegyezte meg, hogy „a király és a nemzet nem egymással szemben álló elemek, hanem egy és ugyanazon valóság hiposztázisai. A király a nemzet!” (Cuvîntul, 1931. febr. 1.) Amikor pedig saját kormánya, amelyre sajnálatos módon a tehetetlenség, az improvizálás és a klientelizmus volt jellemző (mennyire emlékeztet ez egy másik kormányzatra!), megbukott, már nem volt hitele, sem ereje a még mindig nagy tekintélyű politikus figyelmeztetésének: „A készülődő politikai rendszerrel szemben a nemzet épp olyan határozottan fog állni, mint akkor, ott, Gyulafehérváron!” (Itt hirtelen eszébe jutott az ő igazi, szűkebb „nemzete”.)

Nem volt már hitele, sem ereje ennek a fenyegetésnek, mégsem bocsátották meg neki. Jellemző az örökifjú bukaresti sajtó stílusára, hogyan lehetett 1931-ben Maniuról írni: „Nyilvánvaló, hogy ezekre az elmeszüleményekre egy román »purc!«-cal lehetne válaszolni.” (N. Davidescu. D. Maniu întinereşte la Cluj! – Cuvîntul, 1931. május 12.)

A „kelet-európai kis államok nyomorúsága” (Bibó István), mely meghatározta és a mai napig meghatározza mind Magyarország, mind Románia egész modern kori történelmét, nagyon fontos és főként hasznosítható tanulsággal szolgál. Európába, a karoling korszak óta egységes történelmi organizmusként viselkedő európai intézményrendszerbe való aktív bekapcsolódás nélkül nem tudunk megszabadulni saját múltunktól, amely iszonyatos teherként nehezedik ránk.

Pánik és kényelem
Magyarország valószínűleg a 2004-ben sorra kerülő európai parlamenti választások előtt, Románia nem lehet tudni, mikor kerül be az Európai Unióba. A két ország közötti, mélyülni látszó geopolitikai szakadék okozta pánik eleinte a legkülönfélébb, Erdéllyel kapcsolatos diverziós szcenáriumok felröppentésére késztette a PDSR legélesebb eszű politikusait. Amikor ezek a politikusok (mindenekelőtt Adrian Năstase, Ioan Mircea Paşcu és tanácsadóik) megértették, hogy a Nyugat legfontosabb döntéshozóit, a magyarországi közvéleményt és végül, de nem utolsósorban magát az erdélyi lakosságot hidegen hagyják ezek a vészjósló előrejelzések, Magyarország pedig egyre csak távolodik, úgy döntöttek, hogy komolyan veszik az európai jogharmonizációt, és azt a leglátványosabb, a legkevesebb pénzbe kerülő és politikailag legkifizetődőbb területekkel kezdik.

Ez a magyarázata az államosított ingatlanokra és a helyi közigazgatásra vonatkozó törvények villámgyors elfogadásának. A PDSR nemcsak a Nyugatnak és Magyarországnak üzent, mégpedig félreérthetetlenül, hanem az RMDSZ hosszú távú partnerségét is biztosította magának. Erre a későbbiekben várható belpolitikai válságok idején igencsak nagy szüksége lesz, hiszen bármelyik pillanatban előállhat az a sajátos helyzet, hogy különböző megfontolásokból ugyan, de egyaránt és főként egyszerre fordul szembe vele mind a PRM, mind a PD és a PNL.

A magyarországi politikai pártokra nem a geopolitikai pánik, hanem a geopolitikai kényelmesség a jellemző. Mivel mindenki biztos abban, hogy Magyarország a NATO után hamarosan az Európai Uniónak, majd 1-2 évvel a formális tagságot követően az eurózónának is tagja lesz, a politikai elit és a közvélemény számára az is magától értetődőnek tűnik, hogy az ország alkotmányos berendezkedésén és intézményrendszerén nem kell változtatni. A jobb- és a baloldal például egyaránt meg van győződve arról, hogy a régiók arra valók, hogy minél több pénzt lehessen Brüsszelből felmarkolni, anélkül hogy az idejétmúlt megyék helyébe lépő politikai középszint (meso-government) törvényhozási jogosítványokkal is rendelkező egységeivé változtatnák őket.

A nemzetállami konzervativizmus – függetlenül attól, hogy hivatkozási alapja a határokon átnyúló történelmi nemzet vagy az állampolgárság által körülhatárolt politikai nemzet – nem tartható fenn sokáig az egyesült Európában. Magyarországnak most történetesen szerencséje van, mert erre már csak az Európai Unión belül fog ráébredni. De ha ragaszkodik centralista hagyományaihoz, egészen biztos, hogy ugyanolyan periferikus helyzetben találja majd magát az Európai Unió föderális magjához viszonyítva, mint a katolikus Occidens tagjaként a posztkaroling Európához, a Habsburg Birodalom részeként pedig Ausztriához viszonyítva volt. A zsörtölődők és vonakodók klubjában persze ott lesznek a csehek és a lengyelek is, mint ahogy ott vannak máris az észak-európai peremországok. Úgy tűnik, az a bizonyos „ezer év”, amióta az ún. szélső Európa (Hajnal István) csatlakozott Nyugat-Európához, nem volt elég az Európa mag-övezetétől őket elválasztó strukturális különbségek megszüntetéséhez.

Románia helyzete jóval bonyolultabb. Itt nem az a kérdés, hogy Románia milyen helyet foglal majd el az Európai Unióban, hanem az, hogy egyáltalán bekerül-e belátható időn belül. Éppen ezért amikor majd a PDSR-kormány lendületes nekiiramodását az ország belső teherbíró-képessége és a NATO- és EU-tagság felajánlásával, a nagyarányú tőkebefektetésekkel nem siető Nyugat tartózkodó magatartása elkerülhetetlenül lefékezi, egyszerűen nem lehet tudni, milyen irányt vesznek a dolgok. Egyáltalán nem biztos, hogy beigazolódik Adrian Severin jóslata, és 2001-ben a PDSR és a PSDR egyesüléséből „egy teljesen új, az EU szociáldemokrata pártjainak modelljét követő” párt fog létrejönni, bár a Năstase-féle vezetés kétségtelenül megtette az első lépéseket ebbe az irányba. Minél tartósabbnak és hatékonyabbnak bizonyul azonban ez a szándék, annál nagyobb az esélye annak, hogy a politikai paletta ellentétes oldalán kialakuljon a Nyugattal szemben bizalmatlan vagy egyenesen ellenséges erők tömörülése.

Európai szerep
Miközben Budapest láthatóan nincs tudatában annak, hogy az új európai birodalomban még egyszer nem játszhatja el a Monarchiában jól begyakorolt, a föderalizmus irányába mutató reformokat belülről megtorpedózó szerepét, Bukarest pedig azt nem látja (valójában még nincs is honnan látnia), hogy a mai, még nem igazán föderális alapokon álló Európai Unió által megszabott feltételek teljesítése (ami, összes következményeivel együtt, még hátravan) csak arra lesz elegendő, hogy eljusson a tulajdonképpeni Unió küszöbére, Erdély számára egy egészen sajátos európai szerep adódik. Ha tud élni vele.

Erdély Románia egyik nagyrégiója. Nyilvánvaló, hogy politikai és jogi értelemben vett integrációja nem előzheti meg Románia európai csatlakozását, bár Magyarország néhány éven belül várható EU-tagsága kétségtelenül új helyzetet teremt számára. De ami politikailag ma még távolinak tűnik, szellemi platformként, az erdélyi politikai kultúra radikális reformját szem előtt tartó célkitűzésként megfogalmazható és vállalható: Erdélynek megvan rá az esélye, hogy – ha kell, egyszerre két nemzetállami hagyománnyal is szembefordulva – legalább a kulturális és a közéleti diskurzus szintjén belépjen a föderális Európába! Ez az évekig tartó felkészülési és tanulási időszak nem fog azonnali, látványos következményekkel járni, de arra mindenképpen kínál egy esélyt, hogy ez a tartomány a régi-új európai keretek között újból kitalálja önmagát.

A hosszú időtartamú folyamatok kutatói szerint kétszáz év az a minimális időszak, amely tipológiai értelemben meghatározhatja egy térség hovatartozását. Ha Jacques Lévy francia földrajztudósnak igaza van, amikor azt állítja, hogy a több mint kétszáz éves tatár, orosz és/vagy török uralom elegendő volt ahhoz, hogy kiölje az érintett térségekből a teremtő mutációkra (mutations génératrices) való képességet, akkor a tétel fordítva is igaz: kétszáz éves nyugati (karoling) típusú birodalmi hagyomány alkalmassá kell, hogy tegyen olyan intézmények megteremtésére, amelyek kompatibilisek „a birodalom” mai állapotával.

A Habsburg-fennhatóság alatti Erdély több mint két évszázadon keresztül egy olyan birodalom része volt, amely a maga avítt, premodern felépítésével bizonyos értelemben közelebb állt a mai posztmodern vagy ha úgy tetszik, posztvesztfáliai Európához, mint a tegnap hősei, a nemzetek és a nemzetállamok. Nem véletlenül írta Peter Flora a Stein Rokkan legfontosabb szövegeiből összeállított válogatás előszavában, hogy „Európának mint egésznek a szerkezete többközpontú, akárcsak Közép-Európáé, ahonnan a föderalizmus és a szubszidiaritás eszméi erednek”.(1) A puszta tény, hogy Erdély Habsburg-tartomány volt, önmagában nem jelent semmit. Magyarország is az volt, ugyanannyi ideig, de az „eredmény” csak a különválás iránti elemi igény megerősödésében mutatkozott meg. Ugyanez volt a helyzet Magyarország és Horvátország, illetve Magyarország és Erdély vonatkozásában. De mind Horvátország, mind pedig Erdély (a magyarokat leszámítva) nagyon is pozitívan viszonyult az osztrák birodalmi struktúrákhoz, és ez a pozitív hozzáállás, az a tény, hogy e struktúrák mintául szolgáltak számukra a saját érdekeiket maximálisan kifejezésre juttató speciális intézmények megteremtésében, mindez olyan pozitív és kézzelfogható hagyomány, amelyet érdemes számon tartani.

Persze – igaza van Harald Rothnak – abban a tartományban nem mi éltünk. De nem mindegy, hogy éppenséggel van mire alapoznunk, ha netán szükségét éreznénk annak, hogy a mai európai „birodalommal” kompatibilis, a saját érdekeinket maximálisan kifejezésre juttató speciális intézmények szükségességéről és jellegéről elgondolkodjunk.

Jegyzet
(1) State Formatioen, Nation-Building, and Mass Politics in Europe. The Theory of Stein Rokkam, based on his collected works. Ed. by Peter Flora, Oxford, 1999, 91.

1948, Szalárd (Bihar m.); Teleki László Alapítvány, Budapest, tudományos főmunkatárs; Problema transilvană, Iaşi, 1999.


2001.01.13.

a cikk *.pdf formátumban