ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Vidékiesebbé teszi-e egy nagyvárost, ha sok nemzetiség lakja? Ezt Athosz szigete közelében kérdezem magamtól, sétahajózáson. Kárász Miki barátom (tulajdonképpen Nikosz Karasz görög újságíró) mondja – a tűző napon beszélgetünk, kis hajónk körül pajkos delfinek ugrándoznak, tán 1993-ban vagyunk –, hogy Szalonikiben a századfordulón több mint félszáz nemzetiség élt prosperitásban és békében. Mikivel magyarul beszélgetünk, Budapesten nőtt fel, ott volt kisebbségi, de most már jó ideje az említett városban lakik – úgy képzelem, valahol a kereskedőnegyedben, az óriási virágpiac közelében. Itt, az Égei-tengeren, e koordináták közt hajózhattak Homérosz hősei is, nagyjából ugyanezeket a színeket láthatták: kék, zöld és fehér, de mindez valami olyan földöntúli ragyogásban és végtelenségben, hogy az ember időtlennek érzi a világot és benne önmagát. Mutatják a távolban: az ott a sziget, amott a kolostorok – a több görög mellett az orosz, a szerb, a román szerzetház.

Félszáz nemzetiség egy városban! Azóta valahányszor több nép együttlétéről hallok, jóleső szinesztéziaként szinte tapinthatóan, érzékien azok a színek idéződnek fel bennem: aranyló, mennyországi ragyogásban a kék ég, a zöldeskék tenger, a zöld – ahol kopár, ott sárga – hegyoldal a szerzetesek szigetén, a fehér épületek. Ahogy a vajaskifliről szinte mindig eszembe jut az ötven évvel ezelőtti óvoda, ahol Anneliese, egy gyönyörű, pulykatojás-szeplős, tengerkék szemű kelta kislány kegyeiért szászul tanulok, s halálig szóló vérszövetségünk tárgya, hogy megtanítom magyarul.

Hazafelé jövet szándékosan eltévedek Szófia utcáin. Minden szürke. A városközponttól nem messze csalhatatlanul rátalálok a tömbháznegyedre. Szürke dobozokba zsúfolva szürke emberek. Máris Bukarestben érzem magam. Hamar hazaértem…

De vajon milyen lehetett Bukarest, amikor még nem voltak ezek az otromba házak? Amikor még a Dîmboviţa-parti település – legalábbis a sok nemzetiség szempontjából – kicsit olyan olvasztótégely volt balkániságában, mint Thessaloniki? Mibe jöttek ide az évek, évtizedek, évszázadok folyamán a magyarjaink? S ha ezt nem is lehet rekonstruálni, legalább azt lehet-e, hogy mikor hányan voltak/voltunk Bukarestben?

Sosem lehetett a második
Havaselve fővárosában az első népszámlálást 1810-ben tartották, Ignatie metropolita rendelte el; a felmérés adatai szerint akkor Bukarestben 7503 ház volt, összesen 32 185 lakossal. Mint Árvay Zsolt A bukaresti magyarok lélekszámának alakulása című tanulmányában olvassuk, ugyanebben az évben a Bukarestet megszállva tartó oroszok is végeztek összeírást, ennek adatait azonban nem hozták nyilvánosságra. Kiszeljov (Kiseleff) tábornok, a fejedelemségek kormányzója, 1831-ben, az orosz–török háborút lezáró drinápolyi béke után rendelt el újabb népszámlálást, ennek számadatai szerint Bukarestnek akkor hetvenezer lakosa volt, ebből 1226 „osztrák” és mintegy 12 ezer főnyi „ideiglenes” lakos – ezekből az adatokból a bukaresti magyarság akkori létszámát mintegy háromezer-négyezer főre lehet becsülni. A szabadságharc leverése utáni, majd a Bach-korszak éveiben elindult menekülési hullámok jelentősen megnövelték a magyarság létszámát Bukarestben. Az 1899 decemberében végrehajtott összeírás adatai szerint az országban (a Regátban) 5 millió 912 ezer, Bukarest fővárosban pedig 282 ezer lakost tartottak nyilván. Ekkor hitelesen húszezerre tették a magyarok számát. A következő felmérésre csak 1930-ban került sor, ekkor jelenik meg az első hivatalos adat is a fővárosi magyarság lélekszámát illetően: 24 052 fő. Az Országos Magyar Párt a képviselői útján a parlamentben tiltakozott az összeírás során tapasztalt visszaélések miatt, de az említett tanulmány szerzője szerint az akkori lélekszám még akkor sem becsülhető többre 35 ezernél. A világháború idején zuhanásszerűen, utána pedig fokozatosan csökkent a bukaresti magyarok száma.

Az tehát, hogy Budapest után bármikor is Bukarest lett volna a legnagyobb magyar város, ostobaság. Ami tény: a román fővárosban a két világháború között élt a legtöbb magyar.

Olvasói levél
Most, hogy belekezdtem újságíróskodásom negyedik évtizedébe, a vártnál jobban esnek az olvasói visszajelzések. Egy hívás, egy levél… Különösen megörvendtem egy velem egykorú hölgytől, Nagyszalontáról érkezett üzenetnek – ez volt az első, még a múlt év októberében, amelyet a „Provinciáért” ismeretlen olvasótól kaptam.

„Kedves szerkesztő úr! A cikkét olvasva, megtudtam, hogy milyen régóta bukaresti lakos, és ha nem tévedek, már máskor is írt erről a témáról.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jámbor Elvira vagyok, ötvenhat éves, Nagyszalontán születtem, itt is élek, immár nyugdíjasan. Huszonöt évi házasságom után, amelyben én is az Ágoston nevet viseltem, elváltam. Van három gyermekem, egy unokám.


Édesanyám, Jámbor Irma 1923-ban született. 1933-ban, a nagy gazdasági válság idején, mint sokan mások, felkerekedtek Bukarestbe. Pedig Nagyapám jó suszter volt a szakmájában, de hát nagy volt a munkanélküliség. Édesanyám akkor tízéves volt, a három gyerek közül a legkisebb. Bukarestben Nagyapám építkezésen dolgozott, a Nagymamám mosónősködött.

Édesanyám itthon az első osztályokat magyarul végezte, majd talán két osztályt románul, mivel úgy nem kellett fizetni egyházadót. Bukarestben is románul folytatta az elemit. Talán hat osztály lett belőle.

Ott volt egy iskolatársa, egy örmény kislány. Miután abbahagyta az iskolát – vagy kimaradt, nem tudni már pontosan hatvanöt év után –, Édesanyám elkerült egy kézimunkaszalonba, Erdészékhez a Calea Victoriára. Az iskola, ahova Édesanyám Bukarestben járt, a Şcoala primară Sf. Ioan Moş volt, egy román templom mellett. Konfirmálni egy kis református templomban konfirmált, a királyi palota háta mögött. A Părintele Lucaci u. 2. szám alatt, majd a Calafat u. 7. szám alatt laktak – mindkettő szegénynegyed. Szokta emlegetni az Obor piacot, a Lipscani-t, az üzletsorokat, valamint volt egy magyar színház is. Arra is emlékszik Édesanyám, hogy akkoriban, ő is gyermekként, látta a gyermek Mihály királyt hintóban az édesanyjával, Elena királynéval. Édesanyám elevenen emlékszik ezekre a gyermek-fiatalkori emlékekre. 1933-tól ott éltek, a földrengés éjszakáján jöttek vissza Szalontára.

A kis örmény leányka szépen horgolt, Édes pedig, amikor főzte a paprikás krumplit, egy kis tálba tette, s a kis barátnő kérdezte, hogy ha férjhez megy, honnan tudja, mennyi krumpli kell majd, ha nem lesz vele a tálka. Ennek a kislánynak suszter volt az apja-nagyapja. Először ők is a Părintele Lucaci-on laktak, onnan az ismeretség, majd elköltöztek a következő címre: Str. Turtucaia 11. szám; a Şoseaua Pantelimonról kellett bemenni ebbe az utcába, ha az emlékek nem csalnak.

A lányt Hovasapian Anának hívták. Édesanyám rengeteget emlegeti mostanában. Írtam erre a címre egy képeslapot, de nem kaptam választ, s a lap sem jött vissza. Akkor gondoltam, hogy önön keresztül még egyszer megpróbálom az információszerzést, talán ki lehet még nyomozni, hogy hol él ez a néni, s vannak-e leszármazottai. Elnézést a merészségemért, hálás köszönettel lennénk, talán még megérjük, hogy az az örmény lány és az itteni magyar lány románul elbeszélgessen, mint hatvanegynéhány évvel ezelőtt.”

Egyelőre nem sikerült teljesítenem a kérést, de Jámbor (volt Ágoston) Elvira levele gyakran eszembe jut, amikor valami kapcsán az az időszak felmerül (mint legutóbb, amikor Z. Ornea és Pavel Câmpeanu tanulmányait fordítottam a két világháború közötti román szélsőjobbról, a le gio ná rius moz ga lom ról, az akkori elit értelmiség – Cioranék, Eliadéék, Noicáék – magatartásáról).
Bukaresti barátaim, talán együtt megtaláljuk Ana Hovasapiant!

1944, Szászmedgyes (Szeben megye); Krónika, Kolozsvár, vezető szerkesztő, A Hét, Bukarest, főmunkatárs, Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban