Al. CISTELECAN
Két "kulturális" fabula
Kisebbségi krónika 
Új rovatot nyitunk – nem annyira saját magunk, mint inkább több szerző számára –, amelynek esélye van arra is, hogy egyhangú lesz, de arra is, hogy érdekesnek bizonyul. Túlmenően azon, természetesen, hogy a szerzők külön-külön izgalmasan vagy unalmasan írnak. A kockázat magában a témában van, s nemcsak óhatatlan kísérője lehet a témának, hanem végzetszerű meghatározója is. E rovat kis (esetleg nagy) „kisebbségi” jellegű frusztrációs tapasztalatok elmondásának helye, a kizárásnak, kifosztásnak, marginalizálásnak azokat a pillanatait örökíti meg, amelyeken mindnyájan átmegyünk, és amelyekben lényünknek egy részével szemben egy nagyobb vagy egy kisebb közösség tagadólag lép fel. Egyszóval a lét apró traumáiról van szó. Lehet, hogy mindez szokványos az igazi „kisebbségiek” számára, akik nap mint nap szembesülnek ilyen helyzetekkel, amelyekre igazi létezési módot alapoznak, többé vagy kevésbé bölcsen vagy tapintatosan. „Kisebbségi” tapasztalataik azonban, különböző okokból, a „többségieknek” is lehetnek. Magától értetődik, hogy az ő esetükben ezek inkább véletlenszerűek, és nem illeszthetők egy „sors” logikájába és folytonosságába. Csak egyfajta sajátos értelmezésben, csak bizonyos metaforikus túlzással beszélhetünk „kisebbségi tapasztalatról” a többségiek esetében. Ám az ilyen tapasztalatok néha-néha mégsem jelentenek egyszerű kacérkodást. Hogy ne tűnjék olybá, mintha kizárólag a magyarok vagy a kevés megmaradt németünk számára nyitottunk teret, kezdjük a rovatot két olyan történettel, amelynek főszereplője „többségi”.

Szimpózium az Erdélyi Iskoláról
Azt hiszem, ’90 tavaszán volt, mindenesetre nem sokkal a decemberi forradalom után, hogy Marosvásárhelyen nagy szimpóziumot szerveztek az Erdélyi Iskoláról. Azt mondom, „nagyot”, mert a Filharmónia előadótermében tartották, s mert a terem tele volt, bár „nagynak” lehetett volna tekinteni a bemutatott dolgozatok száma miatt is. Több intézmény vett részt a szervezésben, de a rendezvény „lelke” az abban az időben művelődési főfelügyelői tisztséget betöltő, azóta megboldogult Serafim Duicu volt, aki írt néhány „…nyomdokain haladva” típusú könyvet az Erdélyi Iskoláról. Lehet, hogy ezek nem túl tudományosan és nem is nagyon szabadon voltak megírva, de bárhogy is van, a szerző számára nem volt idegen a probléma. A szimpózium tiszteletre méltó meghívottjai Plămădeală (akkoriban nemcsak nagyon aktív, hanem nagyon szívós) érsek és az új Fehér megyei püspök, Andreicuţ voltak. Ez meg is magyarázza a tömeget, bár először hittestvéreimet (a marosvásárhelyi „unitusokat”) gyanúsítottam azzal, hogy elözönlötték a szimpóziumot. Hiába gyanúsítottam azonban őket, mert a teremben voltaképpen nyomuk sem volt. És nyomuk sem volt a zsúfolt elnökségben sem, amelyben a két főpap a különböző kaliberű kutatók között trónolt. Az unitus egyháznak, legalábbis pillanatnyilag, nem volt kit kiküldenie egy ennyire magasröptű és fontos rendezvényre. De azért számítottam rá, hogy legalább az elnökségi széksor végén meglátom valamelyik öreg papunk dekoratív, jelképes alakját. De egyik sem volt ott, és biztos, hogy nagyon tapintatosan kerülték meg őket. A kutatók majd’ mindenike helybeli volt, s ha ők nem is, szüleik egészen biztosan unitusok voltak. Amikor az Erdélyi Iskoláról szervezett szimpóziumról van szó, amelyet az erdélyi ortodoxia legmagasabb egyházfői patronálnak, és amelyen bizonytalan felekezetű kutatók lépnek fel, az ember könnyen gyanakodni kezd. Mindenki tudja, milyenek ilyen alkalmakkor a „közlemények”. Különösen a történészek „közleményei”. Nos, megalapozottak voltak. Dokumentáltak. Csodálatosak. Egyetlen dolog hiányzott mindenikből: egy, bármilyen kicsi utalás a Rómával egyesült román egyházra, amelynek az Erdélyi Iskola csupán kulturális vetülete volt. Nem mintha célzás formájában és homályosan nem utaltak volna rá. Lehetetlen is lett volna egy ilyesfajta teljesítmény. De magának az unitus egyháznak a nevét egyszer sem említették. Kiváncsi voltam, hogyan oldja meg a helyzetet végül is a két főpap. Megoldotta. Mint a jelen levő főpapok közvetlen ősei sorjáztak az ájtatos hozzászólásokban Inocenţiu, Samuil Micu, Şincai, Petru Maior. Inocenţiu és Plămădeală között nem volt egyetlen repedés a kontinuitáson, semmilyen hézag. Patetikusan beszéltek arról, hogy mit tettek az ősök, hogyan hozták mozgásba a nemzeti öntudatot, hogyan ébresztették fel és hogyan emelték fel a népet, beszéltek a felvilágosodtás Balázsfalvájáról stb., stb. Csak éppen úgy tűnt, hogy mindazt, amit az Erdélyi Iskola korifeusai tettek, voltaképpen Plămădeală érsek ősei tették. A szimpózium hangsúlyozottan orwelli lett, mintha az Igazság Minisztériuma szervezte volna meg. Tanúi lehettünk, ahogy az unitus egyház egész történelmét áttették az ortodox egyház számlájára. Számunkra, unitusok számára, voltaképpen semmi sem maradt. Csupán a hibák összessége, mert az érdemektől teljesen lecsupaszítottak. Lám, ez is egy módja annak, hogy az ember kisebbségi legyen.

Petőfi szobránál
A szervezőbizottságból egy kedves hang megkér, hogy a Vatra folyóirat részéről beszéljek Petőfi szobrának leleplezésekor. Teljesen normálisnak tűnt ez egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol még van némi tennivaló a civilizált együttélés ügyében. Kutyamód zuhogott az eső a ceremónia reggelén. Havazhatott is volna, mert a tél teljében voltunk, de nem: kitartóan, szomorúan és makacsul esett. Öt perccel hamarabb érkeztem, és a parkosított tér tele volt esernyővel. Tömegesen álltak az emberek a járdákon és a rendőrség által szabaddá tett utcákon. Senkit sem láttam a rendezőség karszalagjával, akit megkérdezhettem volna, hol kell jelentkeznem. Feltételeztem, hogy a szónokoknak megvan a maguk sarka. Nehezen törtem át magam a belső körbe. Ott sem találtam senkit, aki eligazított volna. Reméltem, összefutok valaki ismerőssel, egy kollégával a Látótól. Ott lehettek, de nem volt szerencsém. Később megláttam K-t, és feltételeztem, hogy neki is van egy kis szerepe a szervezők között. De nem volt, „csak a mostani báróknak van”, mondta nekem, „mi egyszerű emberek itt állunk a kötélen innen”. De azt tanácsolta, menjek előbbre, lépjek át a kötélen és azokon az árkokon, amelyekbe tavasszal virágokat ültet majd a polgármesteri hivatal. A magyarok utat engednek, bár gyanúsnak tűnik nekik, hogy egy román előre akar furakodni (vagy nekem tűnik úgy, hogy nekik úgy tűnik). Valószínűleg feltételezik, hogy újságíróról van szó, úgyhogy megértik a mediatizálás szükségességét, s bár nem szívesen, de félreállnak. Csak most, a sárba lépve veszem észre, milyen rossz cipőt választottam: már bokáig vizes vagyok. Itt, a „szent tér” belsejében sem lesz világosabb semmi. De látok egy sűrű csoport embert várakozni a park túlsó végén, és köztük ott van a polgármester is. Ők lesznek azok, mondom magamban, és melléjük furakodom, leghátulra. Senki nem szól hozzám, mindenki mindenkivel beszél. Természetesen magyarul. Cigarettázom, hogy elrejtsem a zavaromat. Az ünnepség megkezdésének ideje rég elmúlt. De csak most érkezik meg elegánsan, eufóriás hangulatban az RMDSZ parlamenti csoportja. Elhaladnak közöttünk kedélyesen, és megállnak elöl. Legalább rájöttem, hogy ott kellett volna állnom. Senki nem mondott nekem semmit, amíg nem hallottam, hogy szólítanak. Azt hiszem, nem is voltak biztosak abban, hogy ott vagyok. De azért örültek (a szervezők), amikor látták, hogy valami mozog a bárók mögött. Odaadtam esernyőmet egy szép hölgynek, és beszéltem. A végén megkaptam a kötelező köszönetnyilvánításokat és a meghívást a kis ünnepi asztalhoz. Szerencsém, hogy Kolozsvárra kellett utaznom, szerencsém, hogy elfogadható okom volt a meghívás visszautasítására. Mert nem kívántam magamnak egy olyan vasárnap délelőttöt, amikor egyedül cigarettázom a nagy magyar vidámság közepette. Még ha vendég is bizonyos szempontból a kisebbségi, azonnal megérzi, hogy voltaképpen fölösleges.

1951, Aranykút (Kolozs megye); Universitatea Transilvania, Brassó, lektor; Celălalt Pillat, Bukarest, 2000, Top ten, Kolozsvár, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban