EGYED Ákos
A történeti források reális forrásértékének felértékelése
A Provincia körkérdése 
1. Nem ismerek olyan embert, akit ne érdekelne szomszédjának kiléte. Hogy megismerje, információkat kezd gyűjteni róla. Az ismeretek különféle forrásokból erednek, lehetnek tárgyilagosak, szubjektívek vagy rosszindulatúak, de ezek alapján alakítja ki véleményét az érdeklődő. A másság, pláne a nemzetiségi különbség fokozza a kíváncsiságot és az óvatosságot is. Nemrég olvastam egy olyan felmérés eredményét, amelyet románok közt végeztek. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e zsidó ember szomszédja lenni, 35% határozott nemmel válaszolt, a magyar szomszéd ellen 34% nyilatkozott. Itt tartunk ma, erre utaló adat a Vadim Tudorra leadott szavazatok száma is (!?). A közösségek természetesen nem viselkednek mindig úgy, mint tagjaik külön-külön, de egy nagy arányú egyező állásfoglalás már releváns lehet.

Fogas kérdés, hogy az előítéletek kialakulásában, az előítéletes gondolkozásban milyen szerepe lehet a másik fél történelmi múltjának nem ismerése vagy félreismerése. Az azonban vitathatatlan, hogy szerepe van. A román lakosság döntő többsége alig tud valamit a magyar történelemből, s amit tud, az rendszerint csupán az ellenségnek kijáró megbélyegzés. A magyar fiatal erdélyi magyar iskolákban tanulta (tanulja) Románia és a román nép történetét, de rendszerint nagy fenntartásokkal fogadja azt, mert úgy érzi, a tankönyvek inkább román dicsőség-legendákat tartalmaznak, mint reális, a nem románok számára is elfogadható múltismeretet.

Fenti észrevételeimmel azt szeretném kifejezni, hogy messzemenően kívánatosnak tartom egy olyan Erdély-történet megírását, amely valamennyi itt élő közösség múltját összefoglalja. Egy ilyen Erdély-történet előítéleteket oszlathatna el, a kölcsönös megismerést, egymás értékeinek jobb megbecsülését segíthetné. Röviden: természetes emberi és közösségi igény kiegészítését szolgálná.

2. A történészek számos alapvető kérdésben különbözőképpen látnak, és ebbe nemcsak a nemzeti szempont túlzott érvényesítése játszik közre, hanem az illető nemzet historiográfiai hagyománya is. Két dologra gondolok. Először a történeti forrás megítélésére. Mit s milyen mértékben lehet egy közös Erdély-történet számára reális történeti forrásnak elfogadni? Ugyanis ha a krónikákat helyezzük előtérbe, akkor más történelem bontakozik ki, mint ha az okleveles anyagra esküszünk. És ebben látok szinte áthidalhatatlan különbséget a román, illetve a magyar történetírás között.

Éppen ezért úgy vélem, hogy mielőtt sor kerülhet egy közös Erdély-történet megírására, számba kellene venni a történeti források reális forrásértékét. És egy majdnem megírandó Erdély-történetnek tartalmaznia kellene ezt a kérdést is, ugyanis az olvasónak joga van tudni, hogy egyik vagy másik nemzeti történeti forrás milyen források alapján mondja azt, amit mond.

A másik kérdés a historiográfiai örökség számbavétele. Nem állítható, hogy eddig nem történtek kísérletek olyan Erdély-történetek megírására, amely tartalmazza az egymás mellett élő népek történelmét. A már elvégzett munka kritikai áttekintése, az elfogadható vagy elvetendő értékítéletek megvitatása elengedhetetlennek tűnik az új kezdeményezés esetében. Össze kellene vetni például a magyar, illetve a román, valamint a szász történetírás álláspontját a rendiségről és a rendi államról, hogy ki lehessen alakítani egy, a mainál reálisabb elvi kiindulópontot Erdély középkori történetéről. Ezt az alapvető előfeltételek közé sorolnám.

3. A transzetnikus megközelítést igénylő kérdések közé tartozik – úgy vélem – az anyagi kultúra, a civilizáció öröksége. Egy műemlék épület aszerint érdemes a megmentésre, hogy milyen értékeket képvisel, és nem aszerint, hogy milyen etnikumhoz tartozott a létrehozója. Egyik vagy másik történelmi korszak értékelését szintén ebbe a kategóriába lehetne sorolni. A dualizmus korának történelmi képét például a román történetírás egészében sötét színekkel ábrázolja, holott Erdély akkor nagy lépéseket tett a nyugati civilizációs szint megközelítése felé. Ide kívánkozik az életmódok története is. Nagy hibája volt a történetírásnak, hogy a paraszti életmódban csupán nyomorúságot látott, amikor az etnográfia és folklór kedvezőbben ítéli meg a sok százados paraszti múltat. Ez is arra mutat, hogy az interdiszciplináris megközelítés eredményesebb kutatási módszer lehet.

1929, Bodos (Kovászna megye), Történeti Intézet, Kolozsvár, főmunkatárs; Erdély 1848–49, I.–II., Csíkszereda, 1998–99.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban