Demény Lajos
Párbeszédhiány
A Provincia körkérdése 
A kérdésekre a válasz általánosan csak igen lehet. Szerintem nem az a baj, hogy részleges történetek vannak, a gond inkább a közöttük való párbeszéd, a tárgyilagos és higgadt eszmecsere hiánya, az eltérő nézőpontok kizárása. A részleges történetek létjogosultságát önmagában kár lenne tagadni. Ezekre nemcsak a jelenben, de a jövőben is szükség lesz, mert a kisebb – etnikai, nemzeti, regionális vagy éppen helyi jellegű – közösségek története csak többszínűvé teszi a múlt ábrázolását. Miért hagynók figyelmen kívül mondjuk az erdélyi örmények, zsidók, görögök, szerbek, bolgárok vagy szlovákok és csehek történetének monografikus feldolgozását, amikor az ilyen összefoglalók nemcsak időszerűek, de kívánatosak is, hisz a sajátos önazonosságok megőrzésének távolról sem elhanyagolható biztosítékai. Mindez fokozottan érvényes a nagyobb létszámú nemzeti közösségek – németek, magyarok, románok – esetében. Ne tévesszük szem elől, hogy minden nemzeti-etnikai közösség joggal törekszik az örökkévalóságra! Sőt az egyes nemzeti közösségeken belüli sajátosságok is indokolják a résztörténetek minél alaposabb feltárását. Példaként említeném a szászok és a svábok múltbeli örökségét az erdélyi és általában a romániai német nemzeti kisebbségen belül, még akkor is, ha ezt a nemzeti közösséget az erdélyi görögök nyomán a második világháború után, de kiváltképp napjainkban a teljes felszámolás/felszámolódás veszélye fenyegeti. Ki tagadhatná, hogy a svábok és még inkább a szászok alkotóelemei voltak erdélyi múltunknak, meghatározó szerepük volt Erdély arculatának kialakításában?

Az etnikai meghatározottság mellett s vele szoros összefüggésben épp annyira fontos a vallási, hitfelekezeti örökségek megismerése, feldolgozása, különösen miután ez – az ismert okokból – teljesen kiesett történetkutatói munkánkból és általában történetírásunkból.

Összegezve válaszomat a feltett első kérdésre, én nem a részleges történetek mellőzésében vagy éppen kizárásában keresném a kiutat, hanem abban, hogy a közöttük való eszmecserét, eszmei áramlást szorgalmazzuk, és főleg mentesítsük a történetírást a túlfűtött, már-már fanatikus nemzeti kizárólagossággal terhes politikai töltettől. Tudom, hogy – különösen Romániában – utópia kizárni a politikumot a történettudományból, de ha az tudomány akar maradni, minél tisztesebb távolságra kell kerülnie a politikai és ideológiai visszavetítések kísértetétől.

Jómagam kifogásolnám az „egységbe foglalás” sugallatát a kérdés szövegében. Ma ez még, véleményem szerint, nagyotmarkolás lenne. Értem a kihívás szándékát, de nem árt a szerényebb törekvés. Szorgalmazzuk inkább a kölcsönös megismerést a diverzitásban, mert csak ez tompíthatja a nemzeti tudatokban oly erős kizárólagosságot, a fel- és alárendelés, az uralkodó és uralt vagy alávetett viszony befolyását. Eddig megpróbáltam szerény képességeimhez mérten válaszolni a második kérdés tartalmi vetületére. Ám a történettudomány fejlődésének megvannak a maga sajátos követelményei, feltételei. Itt is a módszertani és szemléletbeli megújhodás az egyik alapvető tényező. Nem kevésbé fontos viszont a forrásismeret és a forrásfeltárás. Úgy vélem, ebben a politikától és ideológiától semlegesebb munkában lenne érdemes többet tenni. Mi lenne, ha a források feltárásában, az új és új adatok napfényre hozásában a különböző nemzeti közösségek szakemberei egymás mellett, közös projektek keretében dolgoznának? Nagyobb nyitottságra lenne szükség ebben a vonatkozásban is. Üdvös lehetne példának okáért, ha a román, a magyar és a német régészek mind Magyarország, mind Románia területén közös ásatásokon dolgoznának, mert már az egymás melletti munka egymagában is eszmecserére, a vélemények összevetésére kötelezné a ma még különben szembenálló feleket.

Nem kedvelem a harmadik kérdés megfogalmazásában a „transzetnikus” és a „nemzetekfeletti” kifejezéseket. Szerintem nem lehet elképzelni sem transzetnikus, sem nemzetekfeletti múltat, s ennélfogva ilyen történelmet sem. Tartalmukban ezek a fogalmak csak azokra a korszakokra alkalmazhatók, amikor nemzetek, nemzeti közösségek és etnikumok még nem léteztek – hogy a dolgokat a végletekig eltúlozva magyarázzam (vagy félremagyarázzam?). A transzetnikus, nemzetekfeletti megközelítés igen szűk körre korlátozná a történettudományt. A kiút a különböző etnikumok és nemzetek, pontosabban azok képviselőinek szakmai együttműködésében keresendő. Anélkül hogy lebecsülném a tartalmi eszmecsere fontosságát és még kevésbé létjogosultságát, a mai áldatlan viszonyok közepette a semlegesebb területeken tudok elképzelni eredményesebb munkát, mégpedig úgy, hogy a szakmától megkövetelt nyelveken túl a résztvevők egymás nyelvét is jól ismerjék. A harmadik kérdésre adott válaszomban – anélkül hogy más javasolt vagy elképzelhető szférákat kizárnék – ma a forrásfeltárás és forráskiadás terén elvégzendő munkában látom a kiutat. A másik nyelven kiadott, saját múltunkat bemutató összefoglalók és részlettanulmányok is elősegíthetik a közeledést. Erre voltak és vannak történettudományunkban és az irodalomtörténetben szerintem még nem eléggé értékelt törekvések. Ésszerűnek tartanám, hogy az egymásról alkotott kép és számos berögződés számbavételét elvégezzük, elemezzük. Van erre is figyelemre méltó példa történetírásunkban. A történettudományi segédeszközök (bibliográfiák, lexikonok, enciklopédiák, repertóriumok stb.) közös összeállításában is látok fantáziát.

Az érdembeli megközelítéshez vezető ösvényt ki kell próbálni, s erre a Provincia által feltett kérdések is ösztönöznek. Csak hálás lehetek kezdeményezésükért, őszinte szándékukért és bátor lépésükért.

1926, Kisfürtös (Maros megye); Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézet, Bukarest, főmunkatárs, osztályvezető; Székely oklevéltár, új sorozat, VI., Kolozsvár, 2000.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban