TONK Sándor
Az elemzés hiánya
A Provincia körkérdése 
Első olvasatra a kérdésfelvetés: ti. az, hogy Erdélynek van-e egységes története, tudunk-e olyan történeti szintézist készíteni Erdély múltjáról, melyben az egykor és ma itt élő népek története teljességében belefoglaltatik, avagy bele kell nyugodnunk abba, hogy a jövőben több története lesz Erdélynek, tautológiának tűnt számomra. Mert nem hiszem, hogy van olyan igazi – hangsúlyozom: igazi – historikus, aki számára nem világos és természetes, hogy annak a térségnek, melyet Erdélynek nevezünk, értsük ezalatt a történeti Erdélyt, avagy a Trianon után Romániához csatolt egész Kárpátokon inneni országrészt, története nem teljes az itt élő valamennyi nép múltjának, pontosabban az itt élő valamennyi népi közösség a terület múltbeli fejlődéséhez való hozzájárulásának ismerete nélkül.

De akkor mi a kérdés? Az, hogy a fenti igazsággal szemben ott áll a másik tény: készültek és készülnek olyan tanulmányok, melyek már címükben is jelzik, hogy az erdélyi magyarság, az erdélyi románok, a szászok történetét kívánják elsősorban bemutatni. A különböző közösségekhez tartozó történészek az objektivitást hangsúlyozva saját közösségük elvárásainak, kérdéseinek kívánnak megfelelni. Joggal.

Teleki Pál írta Erdélyről egy 1940-ben megjelent tanulmányában (érdemes a tanulmány keltezésének évét jól rögzíteni): „Erdély maga egy kis microcosmos, egy kis teljesség. Kis területen végtelen gazdag ez a föld változó formájú hegyekben, dombokban, völgyekben, medencékben. Mindezek a kis tájak egyéni otthonok, az otthonokon keresztül részei a lelkekben a hazának. Hullámos vagy magasan emelkedő láthatárok szeretett jelképei a magyar városoknak, régi kollégiumaikkal, ékes katedrálisaikkal, vásáraikkal, szász városoknak és falvaknak megerősített vártemplomaikkal, nagy székely falvaknak, román szórványtelepeknek, vagy sűrűn szórt apró román falvaknak. Erdély a világban nagyon kicsiny táj. Belül azonban egy kis világ, sajátos kis világ. Öntudatos kis világ volt és marad – akár független fejedelemség, akár része egy nagyobb országnak, áldja bár, verje bár sors keze. Erdélynek szelleme partikuláris, egyes vidékeié, népeié, erősen önkormányzati. Minél magasabb népeinek politikai és társadalmi, lelki és gazdasági műveltsége, annál élénkebb szabadságvágya és szabadságtudata.”

Nem véletlenül emeltem ki a fenti idézet utolsó gondolatait.
Erdély igaz történetének megírását nehezíti az a tény, hogy az itt élő népek valamennyije számára Erdély valamilyen módon a nemzeti identitás szimbólumává vált. Joggal szereti a magyar, a szász, a román ezt a földet, melyet szülőföldjének tekint. De ezt a ragaszkodást kiterjeszteni a múltra torzulást eredményez. Mert minden nép azt ragadja ki a múltból, amely számára a szülőföldhöz való kizárólagos jogot leginkább megerősíteni látszik.
Tudnunk kell azt, hogy az Erdélyben élő különböző népek jelenlétének, szerepének súlya koronként és vidékenként változott. Mérlegelni kell, mert mérlegelni lehet, hogy ezen népek életében, előremenetelében a másik nép által teremtett politikai keret, államhatalom, közigazgatás (és sorolhatnám tovább az életszférákat egészen a közoktatásig) mit jelentett. Javára, avagy kárára szolgált az, hogy alá-, avagy fölérendelt helyzetbe került a társadalom, a gazdaság avagy a politika terén?

Úgy vélem, ezzel a kérdéssel szembe kell néznünk.

Gondolom, senki nem vitatja, hogy a dákok jelenléte, Burebista és Decebál hatalma a Kr. e. első és a Kr. u. első évszázadokban Erdély földjén meghatározó tényező volt. Mint ahogyan dőreség lenne azt kétségbe vonni, hogy Erdély is beletartozott abba a térségbe, melyet egy időben a szlávok jelenléte határozott meg.

De tudomásul kell venni azt is, hogy az ezredik évtől kezdve a magyarság jelentette a meghatározó erőt a Kárpát-medencében és következésképpen Erdélyben is. A nyugati kereszténység felvétele révén vált Erdély vitathatatlanul részévé a respublica Christianorumnak, Európának, az Occidensnek. Ebben az értelemben az ezeréves magyar államiság javára, hasznára volt a valamennyi itt élő népeknek.

Mint ahogyan azt is el kell fogadni, hogy a 18. század második felétől a románság meghatározó erő és tényező lett Erdélyben. Elismeréssel kell tekintenünk a románság 18.-19. századi történelmére. Jó lenne gyakrabban elővenni és olvasni, idézni I. Tóth Zoltán művét, melyet az erdélyi román nacionalizmus első századáról írt...

Sorolhatnám tovább a példákat és tényeket. Szólani kellene arról, hogy az erdélyi szász népközösség a középkorban, a korai újkorban miként, mily módon járult hozzá ahhoz, hogy az Erdélyben élő népek az európai társadalomfejlődésbe beilleszkedhessenek. Mit jelentett a szászok jelenléte a korszerű mezőgazdasági kultúra meghonosításában, a városfejlődés, az urbanizálódás folyamatában?

A zsidóság, az örmények jelenléte miként gazdagította az erdélyi társadalmat, a művelődést?

Mit jelentettek a cigányok, és miként vettek rész az erdélyi múltban? Krónikásaink, országgyűlési határozatok sokat foglalkoznak velük, de történelmi stúdiumokban keveset olvashatni róluk...

A jelenkor történéseiről szólva arról is nyíltan és őszintén kell beszélni, hogy Erdély népei számára mit jelentett Trianon, majd pedig a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés, mit jelentett az a tény, hogy a térség ismét a keleti politikai szférába sodródott.
Ezek a jelzésszerűen fölsorolt tények, illetve a tényekkel való őszinte szembenézés, az elemzés hiánya nehezítik Erdély történetének megírását.
Hogyan lehet megválaszolni ezeket a kérdéseket?

Jakó Zsigmond írta egyik tanulmányában, hogy a történész feladata az önismeretre való tanítás, és nem az önáltatás.

A történész hivatása a tények feltárása.

Erdély igaz, valós története akkor lesz megírható, ha végre elkezdődik komolyan, módszeresen az a forrásfeltáró munka, melyet a 18. század vége óta magyar, román, szász historikusok szorgalmaztak és részben felvállaltak, de amely mind ez ideig csak néhány ember egyéni elkötelezettségével halad előre.

A két világháború közötti időben Mályusz Elemér kezdeményezte a népiségtörténeti kutatásokat, melyeknek célja a történelmi Magyarország egyes régióinak a források tükrében történő feltérképezése, a demográfiai, népiségi vonatkozású adatok egybegyűjtése volt annak érdekében, hogy Magyarország igaz történetét meg lehessen írni. Ezen népiségtörténeti kutatásoknak az újrakezdése lehetőséget teremthet egyebek között arra is, hogy az erdélyi múlt legfontosabb hagyatékának, a különböző önkormányzati formáknak a tanulmányozása révén az Erdélyben élő népek közös örökségének talán legfontosabb elemét a közösség tudatába beépítsük.

Nem véletlenül hivatkoztam a magyar történetírás eredményeire, feladataira. Magyar történészként vallom, hogy Erdély igaz történetét úgy lehet megírni, ha valamennyi itt élő nép historikusa magára vállalja a múlttal való szembenézést. Ma nem kölcsönös tanácsadásra van szükség, hanem a külön-külön felvállalt önvizsgálatra.

1947, Kolozsvár; BBTE, professzor; Árva Bethlen Kata írásai. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta, a jegyzeteket készítette Tonk Sándor, Kolozsvár, 2000.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban