Ovidiu GHITTA
A kölcsönös bizalmatlanság salakja
A Provincia körkérdése 
1. Azt hiszem, igen. Sőt, úgy vélem, nem csak Erdély múltját érdemes ilyen megközelítésben tárgyalni, hanem a Bánság vagy például a Partium múltját is, a másságnak e két jelentős területét, amelyek valaha a középkori magyar királyság vagy a Habsburg-monarchia részét képezték. Egy ilyen történelemértelmezés legnagyobb érdeme könnyen felismerhető. Kizárólag olyan szintézis kínálhat életképes alternatívát a porosodó, ám még erőteljes, pártoskodó és részleges emlékezetre, a nemzeti vulgatákra, amely a párhuzamos, időnként egymást metsző történelmek szintézise, s mint ilyen, értelemszerűen szervesen és teljes mértékben felöleli e térségek minden etnolingvisztikai közösségét.

2. Először is, véleményem szerint ezt az elemzést csakis csapatban lehet elvégezni. Ha mindössze a tudományos körökben már létező információkra alapozunk – amelyek még elhanyagolhatóak a kiadatlanok mennyiségéhez képest –, könnyen beláthatjuk, hogy ezek meghaladják egyetlen ember feldolgozó- és értelmezőképességét. Természetesen az illető munkaközösségnek nem kell kötelező módon vegyesnek lennie és magában foglalnia a térségben élő népek történészeit (de kívánatos lenne!). Alapfeltétel azonban, hogy ebben a csoportban helyet kapjanak az itteni nyelvek jó ismerői és paleográfusai, akik igazi szakemberei a szintézisben érintett részkérdéseknek. Nem utolsósorban a csapatnak ugyanazokat a szempontokat kellene elfogadnia a források feldolgozási módszerére, a kutatás tematikai tagolására, a felhasznált fogalmakra és az elemzés szabványosítására vonatkozóan. Félő azonban, hogy éppen a felsorolt három nagy feltétel teljesítése okozta nehézség miatt kevés esély van ennek a kívánatos és szükséges tervnek a közeljövőbeni megvalósítására. A vegyes csapat mindaddig édes utópia marad, míg a román, magyar, német vagy zsidó történészek kapcsolatát (a látszattól eltérően) továbbra is a kölcsönös bizalmatlanság salakja terheli, és ritkán kerül sor közös tudományos programokra. Ami pedig az „egyszínű” teamek kialakításának esélyét illeti, pillanatnyilag ez is csekély, mindaddig, amíg a „másik” történelmében való szakosodás pusztán kivételszámba megy. Aggasztó az is, hogy naponta csökken azoknak a szakértőknek a száma, akik képesek egy nehezen megmentett levéltári dokumentumot elolvasni és értelmezni. Végül a térség történetírásai által követett jelenlegi irányvonalak sem kecsegtetnek sok jóval, mihelyt lényeges különbségeket láttatnak, nemcsak tematikai szempontból (ami végső soron megmagyarázható), hanem elsősorban felfogás és módszer szempontjából. E két létfontosságú terület közötti összhang nélkül soha nem valósul meg a régóta áhított diskurzus – alternatívája annak, amely bőségesen illusztrálta, hogy csődhöz vezet Erdély, a Bánság vagy a Partium történelmének egyoldalú megközelítése.

3. Nehéz erre a kérdésre kimerítő választ adni, mivel ismereteink nagy része az etnikai perspektívából megejtett kutatások függvénye. Következésképpen két példára szorítkozom. Az első a társadalomtörténeté. Olyan történelemé, amely a még mindig fennálló klisék dacára elmélyülhetne és árnyalódhatna, ha a különböző társadalmi rétegek és az itt élő népek közötti pontos viszonyok meghatározásának rögeszméje nélkül közelítenék meg. A második példát a történeti antropológia széles köréből veszem. Így bármely elemzés, amely, teszem azt, a táplálkozással, a szerelemmel, a halállal, a vallásos érzésekkel vagy az erdélyi népi kultúrával foglalkozik, csakis sikeres lehet egy ilyen olvasat alkalmazása révén.

1962, Avasfelsőfalu (Szatmár megye); BBTE, Történelem-filozófia Kar, lektor; Church and Society in Central and Eastern Europe (szerkesztette Maria Crăciunnal), Kolozsvár, 1998.


Forditotta: ROSTÁS István
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban