Daniel BARBU
A történetírás és a nemzeti hovatartozás viszonya
A Provincia körkérdése 
1. A kérdés a történelem műhelyén kívül elhelyezkedő, bizonyosfajta történetírási politikát meghatározni képes fórum létét sugallja. Holott a történetírás ma már nem válaszol ilyen kihívásokra, mert általában elfogadott, hogy a történelmi tárgy, intellektuális tárgyként, nem eleve adott. Más szóval nem létezik eleve meghatározott történelem, csak például Erdélynek vagy az erdélyi magyaroknak, az erdélyi románoknak, szászoknak, cigányoknak, örményeknek a történelme. Vagy ha egy ilyen történelem megalkotását valamilyen közösségi – politikai vagy más természetű – fórum javasolná, az elemi szakmai etikának arra kellene késztetnie a történészt, hogy visszautasítsa az ilyen javaslatot. Mert ma a történész az egyedüli legális és autonóm fórum, amely egy történelmi tárgyat – ha az tudományos – felépíthet. Éppen ezért azt hiszem, hogy a kérdést újra kellene fogalmazni: mikortól írhatjuk meg az erdélyi nemzeti közösségek történelmét? Melyik az a pillanat, amelytől például a románok, Erdélyben, olyan nemzeti közösséget alkotnak, amelyben a nyelvi és nemzetiségi hovatartozás tudata – mind a románok, mind pedig a többi etnikai csoport szemében – nemcsak meghatározó, hanem elengedhetetlen társadalmi kötelékként nyilvánul meg? Csak attól a pillanattól kezdve írható meg az erdélyi románok történelme. Addig csupán Erdély politikai, társadalmi, gazdasági történelméről lehet szó, egyháztörténelemről, az erdélyi jog, a magánélet, a művelődés, az építészet, a közállapotok, a Portához való viszony, a Moldvával való háborúk, az Itáliával való intellektuális kapcsolatok történelméről. Mindezekben a történelmekben az a tény, hogy a múlt egyik többé-kevésbé számottevő személyisége magyar, román vagy szász, csupán annyiban lenne fontos, amennyiben a dokumentumok politikai, társadalmi, gazdasági, jogi, vallási, intellektuális, katonai stb. szempontból kidomborítják ennek az identitásnak a jelentőségét. Ma már nem lenne szabad politikai szempontból kívánatosnak vagy időszerűtleneknek tartani a történelmeket, hanem csupán maguknak a történészeknek a függetlensége által meghatározott intellektuális és tudományos eljárásoknak. A nemzetek, köztük a magyar és a román is, a közelmúlt politikai termékei. A nemzettudat gyártási receptjébe belekerült a történelmi emlékezet is. A XIX. és XX. század folyamán a nemzetek, különösen azok, amelyeket elitjeik elköteleztek a „visszaszerzés politikájának” (Andrew János megfogalmazása szerint), mint az „évezredes” magyar és a „2050 éves” román, gyakorlatilag történelmietlen entitásokként jelentkeztek, ab initio olyanokként, amelyekre a nyelv, a hagyományok, a jelleg és a kultúra egysége és egységessége s még inkább a saját történelmi küldetés jellemző. Ilyen elképzelésekre már nincs szüksége a mai történésznek, csupán mint a történelemkutatás tárgyának elnevezésére.

Ezért azt hiszem, hogy az egyedüli történelmek – a többes szám jelen esetben nemcsak fontos, hanem elengedhetetlen is –, amelyek ma kívánatosak, azok, amelyek képesek válaszolni magának a történésznek, a használt módszer és azon képessége alapján megfogalmazott kérdéseire, hogy önmaga határozza meg kutatásának tárgyát.

2. Egészen az 1700-as évek körüli időszakig Erdély „transzetnikus” történelmének nem kellene nagyobb episztemológiai és módszertani nehézségeket okoznia. Csupán a Habsburg-uralommal kezdődően – és leginkább ennek következtében – lehetne felsorakoztatni legálisan az „etnikai” történelmeket abban az értelemben, hogy (erdélyi kifejezéssel élve) a „regnikuláris”-hoz való tartozást, bármilyen hierarchikus és diszkriminatív volt is az, fokozatosan az etnikai hovatartozás helyettesítette. A XVIII., XIX. és XX. században a nyilvánvaló és közvetlen „transzetnikus” történelem a politika, a birodalmi tartomány, a magyar állam, Nagy-Románia, a totalitárius rendszer, a posztkommunista korszak történelme lenne. E mellett a – jog, az intézmények, az események, a forradalmak stb. – „nemzetekfölötti” történelem mellett az „interenikai” történelem is megjelenhetne – a magánélet, a társadalmi viszonyok, a kereskedelem és az ipar, a vallásfelekezetek, a szövetségek, az intellektuális környezet történelme –, ami nem lenne más, mint a kölcsönhatásokat vagy ahogy ma mondják, a párbeszédet figyelembe vevő, párhuzamos történelem.

3. Ilyen kérdésre válaszolni nem jelent mást, mint érvényesnek tartani azt a hipotézist, hogy az etnicitás meghatározza a történelmi reflexiót. Holott az egyetlen, megfelelően átfogó, a történész pártatlanságát általánosan elfogadtató feltétel az, amely az egyéni emlékezet fölé való felemelkedést követeli meg. Szigorúan véve tehát a történész számára közömbösnek kellene lennie, hogy román-e vagy magyar, abban az értelemben, hogy hovatartozásának és identitásának egyéni emlékezete a helyes történelmi kutatás esetében nem jöhet számításba. Amikor történelmet ír, a történésznek tilos élnie a „hazafias érzelmek” jogával. Az etnicitás a történész számára nem premissza – vagy legalábbis nem lenne szabad annak lennie –, hanem kutatási tárgy.

1957, Bukarest; Bukaresti Egyetem, Politikai Tudományok Kara, professzor; Politikai Kutatóintézet, igazgató; Firea românilor, Bukarest, 2000, O arheologie consituţională românească, Bukarest, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban