SZÁSZ Zoltán
A harmónia terrorja
A Provincia körkérdése 
A mai történetírói irányzatok között – az ezredforduló szellemi életérzését elég jól kifejezően – erős, s várhatóan tovább erősödik az a „posztmodern” felfogás, mely szerint történelem „mint olyan” talán nincs is, inkább csak történelemről szóló előadások (narrációk) léteznek, amivel a tudós szerzők, kutatók kísérleteznek az olvasók boldogítására.

Erdély, sok évszázadon át három nép s egy pár kis néptöredék hazája, egyenesen kínálja magát mint példát, anyagot arra, hogy a posztmodern felfogást igazolja is, ajánlja is. A magyar, román, de még a szász történetírásban is tagadhatatlanul az etnocentrikus megközelítés dominál, noha spekulatív logikai következtetés szerint ez utóbbiak lennének elsősorban hivatottak Erdély transznacionális múltképének megérzésére és kimunkálására. (Csak hát erdélyi szászok „már nincsenek”.) A Provincia körkérdése szerint Erdélynek mindmáig „csak részleges történelmei vannak”. Nyilván nem arra gondol Molnár Gusztáv és Ovidiu Pecican, hogy nincs megírva a régió múltja a maga extenzív totalitásában, hanem az említett etnocentrikus szemléletmódra. Ennek a meghaladását sugallja a kérdés, melyre szinte lehetetlen, de semmiképpen sem „illő” nemmel válaszolni. Különösen nem a 21. század elején.

Csakhogy a történelmi-politikai realitások közbeszólnak. Erdély nagy közösségei igen régóta, de ma mindenképpen elsősorban etnikai-nemzeti meghatározottságúak, ha nagyon is változó, sokféle identitást hordozó tartalmakkal. Ezen közösségek múltjának, a nemzetek előzményeinek rekonstrukciója megkerülhetetlen, bármennyit vitatkozzunk a történetírás „nemzeti látószögének” problémáiról, a nacionalista történetszemlélet kártékonyságáról, túlhaladottságáról, abszurditásáról…

Önmagában nem baj az etnocentrikus megközelítés. A természettudomány is különféle szempontok és módszerek szerint vizsgálja anyagát. A problémát az okozza, ha egyetlen megközelítésmódot tart kutató és közönsége egyedül üdvözítőnek, egyetlen legitimnek. Az 50-es évek félmarxista történetírása elvben megpróbált felülemelkedni a nemzeti ideológián, Erdély vonatkozásában azonban ebből semmi pozitív fejlemény nem következett. Az 1960-ban publikált Din istoria Transilvaniei c. szintézis marxizáló frazeológiával egy románcentrikus Erdély-múltat produkált ugyan, amiben azonban – úgy vélem – az erdélyi románság sem ismert magára, a magyar kiadáshoz pedig egyenesen bővíteni kellett a szöveget ahhoz, hogy a „futottak még…” tudósításon túl is legyen valami kevés róluk.

A politikai műfelháborodást kiváltó, általunk írt 1986-os háromkötetes Erdély története akkori szaktudásunk szintjén „egységben tárgyalta” magyarok, szászok, románok történetét, de nem próbált a három etnikumból olyan ötvözetet olvasztani, amilyen biztos, hogy sosem létezett. Erdély népeinek egymáshoz való viszonyát a konfrontációk és kooperációk összefonódása és váltakozása kísérte végig. A történész nem engedhet a „harmóniaterrornak”, bármilyen szép is lenne egy idillikus tabló festése, de nem menekülhet a nemzeti ideológiák bírálatának egérlyukjába sem, bármennyire is nélkülözhetetlen része ez a tudomány és a társadalom fejlődésének.

Régi meggyőződésem volt – s ez óvatos fogalmazásban benne is van az Erdély története előszavában –, hogy eljön az az idő, amikor magyar, román és szász történetírók együtt írják meg Erdély történetét. Eljön, de még várni kell rá. A magyar és román történetírás ma sincs szinkronban egymással, s ami ennél nagyobb jelentőségű: az „erdélyi kérdés” – azaz a magyarság kollektív fejlődési lehetőségeinek biztosítása – az 1989 utáni nagy előrelépés ellenére még nincs megoldva. Ez nem kedvez a szintetizáló munkának (ha azt komolyan gondoljuk). Külföldi kutatóknak ma jobb a helyzetük, s rájuk figyelnünk kell.

Persze a történetírás, ha áttételesen is, de hozzásegíthet a ma folyamatainak jobb megértéséhez, korrekciós lépésekhez. Varázsszert nem látok. A szakszerűsödés erősítése, a régi sztereotípiák újraelemzése – lebontása, az európai történetírásba való lehető legjobb integrálódás, tehát a türelmes építőmunka az, amely megteremtheti egy olyan Erdély-történet készítésének feltételeit, amelyben egységben és különbözőségükben együtt jelennek meg e történeti régió népei.

Az előrelépéshez sok munkára van szükség. Például a rendi társadalom jobb megismerésére, a román nemesség (megkezdett) vizsgálatára, a modernkori román parasztság világának folyamatban lévő, ígéretes kutatására, regionális elemzésekre, a gazdasági folyamatok transzetnikus, de nem desztillált növekedési trendekként való vizsgálatára, az etnoszociális munkamegosztások rekonstrukciójára, lokális identitások feltárására, szakszerű egyháztörténetekre, apológiamentes intézménytörténetekre. Hogy ne három egyformára szabott, „kiegyenlített” történelmet akarjunk egymáshoz illeszteni. A történeti múltat nem lehet diplomáciai alkudozásokban rekonstruálni, de a „másik” iránti empátia azért követelmény lehet.

Hogy mikor lesz ez? Nem tudom. De talán bízzunk abban, hogy nem csak a történelem, hanem a történetírás is hozhat váratlan fordulatokat. Az idő mindenesetre sürget. Nem várhatjuk meg, hogy utódaink már csak rekviemet írhassanak egy hajdanvolt, sokszínű, a Keleti Svájc lehetőségét rejtegető régióról.

1940, Kolozsvár; MTA Történelemtudományi Intézet, igazgató; Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. VII. (1914–1916), szerk. Kemény G. Gábor, Szarka László, Szász Zoltán, Budapest, 1999.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban