PÁL Judit
Etnocentrikus szemlélet
A Provincia körkérdése 
1.-2. Igen, bár egyelőre problematikusnak látom ennek a megvalósítását. Ez nem csupán abból adódik, hogy nagyon eltérőek a vélemények, és sokszor még az egyes „nemzeti” történetírásokon belül sincs egységes vélemény (ami különben önmagában pozitív fejlemény), hanem abból is, hogy Erdély történelmének egy sor kérdése nem vagy alig kutatott, tehát nem is lehet megfogalmazni egy tudományosan kellőképpen megalapozott álláspontot.

A partikuláris nézőpontokból megírt történelemnek túl nagy hagyományai vannak nálunk. Az erdélyi rendi társadalom is inkább az „egymás mellett” élésnek, semmint az „együttélésnek” volt a modellje. És ez a társadalommodell – amely nagymértékben hasonlít a politológusok által „pilléresedésként” vagy „oszloposodásként” leírt modellhez – tovább élt a 19. század közepéig, és kihatással volt a történettudományos megközelítésre is. A 18. századig az írástudók körében azonban elevenek voltak a kapcsolatok, egymás munkáinak ismerete, általános volt az egész Erdélyben való gondolkodás. A kapcsolatok részben később is megmaradtak, a nemzeti eszme elterjedésének nyomán azonban a szálak meglazultak, egyre inkább előtérbe kerültek a partikuláris nézőpontok. A többi történetírásra is igaz az, amit Bánffy Miklós a magyarra nézve írt: „úgy írták meg, mintha az ország egyedülálló sziget lett volna a semmiség óceánjának közepén, vagy mintha ezen a földtekén nem volna egyéb, mint a magyar nép”. Akárcsak a magyarokat, a szászokat is csak „saját” történelmük, történelmi jogaik körülbástyázása, saját sérelmeik érdekelték, történelmi tudatukat a 20. században alapvetően a két Teutsch szász története határozta meg (Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk), amely a szászok történetét a nagynémet keretekhez kívánta igazítani. A román történetírás szintén erősen politikafüggő volt, hosszú ideig a nemzeti emancipáció szolgálatában állt. A románoknak sok pótolnivalójuk is volt, hiszen a politikából való kirekesztettség évszázadokon keresztül egyben a történelemből való kirekesztettséget is jelentette. A politikai jogok kiterjesztése mellett ezért a „történelem visszahódítása” volt a román értelmiségiek másik alapvető célkitűzése, ez magyarázza a polemikus hangvételt is. (Az már külön tanulmányt igényelne, hogy ez a polemikus él, az elnyomott szerepben való tetszelgés miért olyan eleven napjainkban is.) A szocializmus éveiben aztán Romániában a hivatalos politika szintjére emelkedett homogenizációs törekvések a történettudományban is markánsan jelentkeztek. A történelmi régiók közti különbségeket tudatosan összemosták, és amilyen vigasztalanul egyformák voltak országszerte a városszéli tömbháznegyedek, olyan egyformának kellett lennie a különböző települések, országrészek történelmének is.

Részben hasonló, részben pedig különböző okokból ugyan, de mindhárom történetírásra jellemző az etnocentrikus szemlélet. Hogy ez a partikuláris szemlélet mennyire mélyen belénk ivódott, azt egy kis történettel szeretném érzékeltetni. Ez év szeptemberében az erdélyi szászok Németországban működő honismereti egyesülete (Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde) konferenciát rendezett Kolozsváron Erdély történetírásának vitás kérdéseiről. Harald Roth – akinek Kis Erdély-története példamutatóan kiegyensúlyozott és objektív hangvételű – előadásában hangsúlyozta, hogy legfőbb ideje szakítani a 19. századi történetírás hagyományaival, ha azt akarjuk, hogy nemzetközi téren is komolyan vegyenek bennünket, és el kell felejtenünk ezt a „mi”-központú sérelmi jellegű diskurzust. Mondandóját nagy taps fogadta, s rá 5 percre, az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetés során az első hozzászóló rögtön a „mi sérelmeink” felemlegetésével folytatta.

A mentalitáson és előítéleteken túlmenően még van egy komoly akadálya a „transzetnikus” megközelítésnek, és ez a képzett szakemberek hiánya. Mint tudjuk, az erdélyi történelmi források nyelve latin, magyar, német, román és kis hányadában más nyelvű. Különösen, ami a 20. század előtti időszakot illeti, főképp az első három. Mármost nagyon kevés az olyan kutató, amelyik ismeri ezeket a nyelveket, és otthonos a román, magyar, német stb. szakirodalomban. A két világháború között ez még nem ment ritkaságszámba, de az e téren kialakult pozitív erdélyi hagyományok az utóbbi évtizedekben veszendőbe mentek. A kivándorlás következtében szász történetírás ma már gyakorlatilag nem létezik, de az erdélyi magyar sem áll sokkal jobban: a nagy öregek után űr keletkezett, a középnemzedék majdnem teljesen hiányzik (többek között a tudatos elsorvasztásnak, a 70-80-as években a történelem szakon érvényben levő numerus claususnak, majd az ezt követő numerus nullusnak „köszönhetően”), bár van rá remény, hogy a fiatal generáció képes lesz pótolni ezt a hiányt. A román történetírás saját szupremáciaigényének vált a foglyává. Állítólag Constantin Daicoviciu évtizedekkel ezelőtt felhívta a Román Akadémia figyelmét arra, hogy ha nem fordítanak kellő gondot a szakemberek megfelelő (egyebek mellett nyelvi) képzésére, akkor a források „elnémulnak” számukra. Ha megnézzük például az erdélyi levéltárak személyi állományát, akkor meggyőződhetünk, hogy ez nem csak puszta riogatás volt, hanem olyan komoly probléma, amely végső soron Erdély történetének minden kutatóját érinti.

Nem elég tehát a módszertan, a nemzetközi szakirodalom alapos ismerete – bár ez is elengedhetetlen –, hanem szükséges a források és egymás munkáinak jobb ismerete is. Ha kellő előtanulmányok nélkül vágnánk neki ennek a szintézisnek, akkor minden jó szándék ellenére – és paradox módon talán éppen a túlzott „jó szándék” miatt – félő, hogy éppen a lényeg sikkadna el a politikai korrektség oltárán, és egy kilúgozott, semmitmondó szöveg lenne az eredmény, amely politikusaink ünnepi beszédeire emlékeztetne inkább, semmint a kívánt „totális történelem” megragadása.

3. Végső soron minden kérdés ilyen.

1961, Sepsiszentgyörgy; BBTE, Történelem-filozófia Kar, lektor; Procesul de urbanizare în scaunele secuieşti în secolul XIX, Kolozsvár, 1999.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban