Lucian NASTASĂ
Erdély történetéért
A Provincia körkérdése 
A történetírás bizonyos tartományra kiterjedő, multikulturális vonatkozású próbálkozásai nyilvánvalóan nem új keletűek. A történészek céhét régóta foglalkoztatja egy ilyen jellegű, a hatalom változásai szerint különböző intenzitással jelentkező kihívás. Sajnálatos módon azonban az ötlet nem csak lelkesedést szült, hanem szenvedélyt, visszatetszést is, és inkább vitát kezdeményezett, mint igazi tudományos fejtegetést. Talán ezért nem létezik még mindig egyetlen, a történetírás szakmai betegségeitől mentes igazi Erdély-történet sem. Az említett betegségek egyike valamelyik multikulturális földrajzi térség múltjának az egyik uralkodó etnikum általi nemzetiesítése egy adott pillanatban és a múltnak a hősi, tudatferdítő és az indokolatlan gőg által táplált mítoszok segítségével történő kisajátítása. Ilyen körülmények között csupán részleges, megcsonkított, a helyi valósághoz nem eléggé kapcsolódó történelmek születtek, amelyek a nemzeti történelem különböző kudarcainak igazolása érdekében gyakran figyelmen kívül hagyták vagy ördögiként mutatták be a másságot.

Így Erdély történetét az idők folyamán konfliktusos fejlődésként mutatták be, s a közkedvelt témák a lakóterület fölötti „elsőbbség joga”, egyik vagy másik nemzet „civilizáló” hatása, az „elnyomott” státus, a különböző katonai összetűzések stb., stb. voltak, mintha az emberi lét csakis ilyesmihez kapcsolódna. Mindez nagymértékben torzította a valóságot, idővel hamis tézisek születtek, melyek mély gyökeret vertek az utókor tudatában, és félrevezettek olyankor is, amikor a történelmi valóság részletei teljesen más tényeket mutattak.

Sőt, mintha Erdély története a mellőzés, a negatív jellemzés, a lényegtelen kiemelése, a nemzeteket különválasztó és nem az őket összefogó jellemzők hangsúlyozása által mindig a másik megalázását célzó „gyakorlat” lett volna. Majdnem mindig elfelejtették, hogy a szóban forgó tartomány (akárcsak a többi) elsősorban az emberi tevékenység – a területszervezés, a mezőgazdasági, városi és ipari struktúra és táj megteremtése, a nemzeti belakás, az építészeti stílusjegyek kialakítása (az egyszerű parasztháztól kezdve a bonyolult erődítmények rendszeréig) stb. – eredménye, és hogy mindezek hozzájárulnak egy egységes, közös tulajdonságok által meghatározott terület felismeréséhez. Akarjuk vagy sem, Erdély története más (számbelileg kisebb vagy nagyobb) nemzet történetét, viszonylag kis területen, nagy sűrűségben egyenlőtlenül eloszlott hagyományok, nyelvek és kultúrák tömegét is magában foglalja. Bárhogyan is próbálnánk elkenni, minden téren jelentkeztek a kölcsönhatások: olyan közös, empirikus úton nehezen kimutatható struktúrák születtek, amelyek a különbözőségben meglévő egész képét körvonalazzák.

Ilyen értelemben Erdélynek, éppen az újabb és újabb társadalmi-történelmi változók feltárása és bevezetése révén, az avangárd történetírás konstrukcióinak kísérleti terepévé kellene válnia. Ezek a változók képesek a multikulturális társadalom fejlődésének valósághű bemutatására, mert a tartomány a nemzetiségi és felekezeti sokféleség szempontjából sajátos – bizonyos értelemben egyedi – jellemzőkkel rendelkezik. Együtt él itt a keleti és a nyugati kereszténység, gyökeret vert itt a reformáció, megtaláljuk az európai kultúra nagy stílusirányzatait (romantika, gótika, reneszánsz, barokk és klasszikus) stb. A valamennyire is becsületes történész számára gyerekes, mi több, nevetséges próbálkozás lenne felsorolni a minden közösség szintéziseként megírt Erdély-történet mellett szóló érvek összességét.

Erdély történelme minden rekonstrukciójának alapszempontja az kell, hogy legyen, hogy mind az egyének, mind a nemzeti, felekezeti, társadalmi stb. csoportok saját társadalmi tudatuk és közös identitásuk mellett a másság tudatával és identitásával is rendelkeznek. Ezért nem vehető el egyetlen etnikai csoporttól sem saját történeti emlékezete, minden közösségnek joga van abban önmagát felismerni. Csupán a szintézis tagolása jelenthet némi nehézséget (technikai okokból), valamint a hatásos és megfelelő módozat megtalálása arra, hogy a csoportok jellegzetességeit az egységben megragadjuk; ezenkívül a szociológia, az antropológia (különösen a magatartástípusokra vonatkozó), az irodalom, a népességföldrajz stb. területéről érkező különböző módszertani javaslatok felhasználása, a különböző kultúrterületek statikus szemléletének a kölcsönhatásokra figyelő szemlélettel való felváltása, a fogalmi mobilitás kifejeződése, a többféle okságra való hivatkozás és így tovább. Más szóval, a történelem interkulturális dinamikaként való újrameghatározásáról van szó, és a megismerhetőség, valamint a módszertan terén már a mi térségünkben is léteznek ezzel foglalkozó szakemberek.

Ez elsősorban feltételezi az arról az eddigi követelményről való lemondást, hogy a történelmet mint „nemzeti”-t mutassuk be, ami egyébként olyan szintagma, amely eddig sem jelentett semmit, csak ha az uralmon levő állam reakciója volt. Ilyen értelemben az események és konfliktusok bemutatását előtérbe helyező történelmet a struktúrát és civilizációt kidomborító történetírás váltaná fel. Így feloldódna a tudomány és a lelkiismeret közötti ellentmondás is, a történész pedig, bírálat és önbírálat helyett, elkerülhetné a történelem csapdáit és az ideológia negatív hatását.

Bár a román történetírásból hiányzik az a valamennyire is tagolt, önkritikus diskurzus, amely elkerülhetővé tenné az eddigi hamisítások és manipuláló pedagógiai programok felállította csapdákat, nemrég megjelent Al. Zub kitűnő írása, Discurs istoric şi tranziţie (Iaşi, Európa Intézet, 1998), amelyben a hivatásos történész magatartásalakító modellt kap olyan témák tekintetében is, mint Erdély története. A követelményként jelentkező, nemzetiségre való tekintet nélküli közösségvállalás arra ösztönzi a történészeket, hogy a politikai előírásokon túlmenően, közösen érvényesítsék akaratukat. Ez lenne az első, elengedhetetlen lépés az Erdély-történet megírásához szükséges program követelményeinek lehetséges összehangolása felé. Minden késedelmeskedés ártalmas, mert nehezen kiküszöbölhető patologikus hatásai vannak, ugyanakkor pedig ezen a téren minden egyéni kaland, akárcsak eddig, kudarcra van ítélve.

1957, Râmnicu Sărat (Buzău megye); A. D. Xenopol Történeti Intézet, Iaşi, kutató; Generaţie şi schimbare în istoriografia română la sfîrşitul sec. XIX., Kolozsvár, 1999.


Forditotta: Anna-Mária NASTASĂ-KOVÁCS
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban