CSETRI Elek
Történetírás és politika
A Provincia körkérdése 
1. A kérdéssel kapcsolatban először pontosítással kezdeném. Erdélynek olyan megjelent története, amelyben mindhárom itt élő etnikai közösség historikusai részt vettek volna, valóban nincs. A pártállam korában azonban, Miron Constantinescu előszavával megjelent kétkötetes munkának román és magyar szerzői vannak, a németek hiányoznak. Ha a németek itteni múltja megkívánná, mostani minimálisra csökkent jelenlétük miatt nehezen megoldható történészeik részvétele Erdély múltjának bemutatásában. Az a kérdésben megfogalmazott megállapítás, hogy a területnek csak „részleges történetei vannak”, nem egészen helyes, hiszen az 1986-ban, Köpeczi Béla főszerkesztő vezetésével megjelent három vaskos kötet Erdély történetét magában foglalja a maga teljességében, az ott élő közösségek mindenikének múltjával együtt. „Részleges”-nek legfeljebb abból a szempontból tekinthető, hogy kizárólag magyar történészek a szerzői, s így a magyar szakemberek véleményét foglalja magában múltunk egyes kérdéseiről. Kiemelendő azonban az, hogy a vitatott kérdésekben is igyekszik objektíven írni, minden kapcsolatos álláspontot bemutatni. A középkor történetéről szólva például nemcsak az unio trium nationum tagjai tárgyalódnak, hanem az összes etnikai közösségek, így a románok is. Így a román nemzeti mozgalom kialakulásának részletes történetét is megkapjuk benne, kezdve Inichentie Micuval, folytatva az Erdélyi Iskolával, a ’48-as nemzedékkel, befejezve az egységes román állam harcosaival. Az nem vitás viszont, hogy a tárgyalás során a magyar történettudomány szempontjai érvényesülnek. Hozzáteendő azonban: minden sértő szándék nélkül. Az 1986-os magyar Erdély-történetnek nincs román alternatívája. Német sincsen, hiszen e közösség történetírói jóformán csak saját népük múltjával foglalkoztak, Erdély történetének egészével alig. A magyar történettudomány 1968-tól „helyzeti előny”-höz jutott, mert fokozatosan lerázta magáról a pártállam befolyását, és objektívebb szempontokat érvényesíthetett. Másrészt ne feledjük, hogy mikor egy szerzői munkaközösség Románia története középiskolai változatát jelentette meg, azért, mert nem a hagyományos „nemzeti” történetírás nyomdokain haladt, könyvének ügye a román parlament elé került, és a heves viták során a szélsőségesek részéről a hazafiatlanság, sőt „hazaárulás” vádjával kellett szembenéznie. A példa azt bizonyítja, hogy a történetírás sokban ma is a politikai tényezők erős nyomása alatt áll. Mindez még jobban aláhúzza annak szükségességét, hogy kívánatos lenne egy olyan Erdély történetét összeállítani, melynek megírásában az itt élő valamennyi közösség múltja egyaránt érvényesül, és egyedüli céljának az igazság megállapítását tekinti. Eddig annyi eredményt elértünk, hogy a tankönyvekből az uszító jellegű megállapítások kikerültek. Az egységes erdélyi történet megíratásához azonban az évtizedes félretájékoztatás és hamisítás miatt a feltételek nem látszanak eléggé éretteknek. Persze van egy közmondás: „Próba szerencse.”

2. Az adott erősen kényes és vitatott kérdés esetén nem gondolhatunk egyik napról a másikra megírható munkára. Hiszen a kapcsolatos, két ország történetíróiból alakult vegyes bizottságok hosszas működésük során sem tudtak meggyőző eredményre jutni. A kérdés azonban volens nolens fontos. A jövőre nézve két megoldás kínálkozna: l. vagy az egyes vitás kérdések megvitatását végezzék el az együtt lakó népek történetírói, utána meg összesítsék az eredményeket; 2. vagy azzal kezdjük, hogy a megfelelő közösségek történetíróiból szerkesztőbizottságot hozunk létre, melynek tagjai részletező (analitikus) tervet készítenének megvitatás céljából. A vita során először az általános szempontok kerülnének megvitatásra, azután meg részletekbe menően az egyes korszakok, illetve kérdések szakemberei vitatnák meg a fejezeteket, vitás pontokat. Végül az egész kötet általános megvitatására kerülne sor. Tanulmányozni kellene az 1956 után a német és francia közös történelemkönyvek bizottságainak munkáját és elért eredményeit.

3. Minden alapvető kérdés transzetnikus (nemzetekfölötti) megközelítést igényel. Kétségtelenül vannak közös történelmünknek kényes, vitatott pontjai, mint az őslakosság kérdése, a római kiürítés, a román elem kontinuitása, az Anonymus-kérdés, Erdély helyzete a magyar királyságon belül, az erdélyi fejedelemség megalakulása és jellege, a románok erdélyi migrációja, Erdély lakosságának etnikai megoszlása az egyes korokban, a román vallási unió és nemzeti mozgalom kezdetei és fejlődése, 1848–1849, a tartomány 1849–1867 közötti helyzete, az 1867-es kiegyezés jellege, a nemzetiségi kérdés a dualizmus korában, az asszimiláció, a Memorandum-mozgalom, 1918, Trianon, a román uralom jellege, a bécsi döntés, a szovjet megszállás és befolyás, az 1945 utáni helyzet, asszimiláció, a nemzetiségi kérdés Romániában, 1956, a Bolyai Egyetem kérdése, 1989 és az azt követő változások, a román alkotmánymódosítás és Erdély, a magyar nyelvhasználat és közoktatás, az autonómia stb. Mindezekben a kérdésekben az itt élő közösségek történetíróinak kell közös vagy legalábbis megközelítő álláspontra jutniuk, ami nem könnyű feladat. Ha a kérdésfeltevők arra gondolnak viszont, hogy a három etnikum történetírói nem képesek egyes kérdések közös megoldására, és idegen szakemberek bevonására van szükség, az eredmény így sem bizonyos. Ha egyáltalán a külföldi historikusoknak vannak hol az egyik, hol a másik fél számára kedvező álláspontjai, azok elfogadása egyáltalában nem kecsegtet egyöntetű sikerrel. Konzultálás jogával be lehet viszont vonni a felek által javasolt egyes idegen szakembereket.

1924, Torda (Kolozs megye); BBTE, Történelem-filozófia Kar, professzor; Együtt Európában, Debrecen, 2000.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban