Harald ROTH
Próbálkozzunk „Erdély kultúrtörténetével”
A Provincia körkérdése 
Hogyan is közeledhetünk a 21. század nagy tervéhez, jelesül Erdély mint Teljes, mint Egész történetének megírásához? Mert minden kérdésen felül áll, hogy erre immár nagy szükség van, ha azt szeretnénk, hogy környezetünk tudomásul és komolyan vegyen bennünket. Nemzeti történetírás, vagy a külön-külön körök csoporttörténelmei, önmagukból és önmaguknak? – Igen, volt ilyen a 19. században, amikor a „nemzeteket” megkonstruálták és propagálták; és sajnos a 20. században is voltak ilyenek, mégpedig a nemzetfogalom perverziójának bűnrészeseiként. De ma, a 21. században – vagyis abban az új időszakban, amely lényegében tizenegy évvel ezelőtt kezdődött?! Ki az a felvilágosult elme, aki ma komolyan veszi a nemzeti alapú történetírást? A nemzeti történelmek fontos részét képezik ugyan a historiográfia történetének, és természetesen döntő szerepet játszottak itt-és-mostunk létrejöttében – de mi más érdemük van? Nem, ez a történészek számára már rég elavult, meghaladott, mi több, káros és veszélyes: a nemzetit piedesztálra állítani és meghatározó vezérfonalként visszahelyezni jogaiba a történelemben – ez egyértelműen erőszakhoz vezet: hiszen ez a nemzeti nézőpont a történelemnek csak egy (mégpedig jobbára jelentéktelen, mellékes) összetevője. Döntő súllyal esett latba viszont a vallás, a jog, a szociális helyzet, a gazdasági élet módja, illetve ezzel összefüggésben az erkölcsi rend – vagyis röviden: a kultúra. Ezek viszont csak retrospektív módon követték a nemzeti kritériumok szerinti – tehát szelektív és történetietlen hozzárendelésekként kifejlő – történelemszemléletet azoknál a történészeknél, akik maguk is egy nemzet szolgálatában tevékenykedtek.

Hogyha egy időben távlatosabb, jól felismerhető térség – itt az erdélyi régió, tartomány – történelmi „summájának” szemléletére összpontosítunk, eltökélt hátraarccal vissza kell fordulnunk a fentebb jelzett szelekciós szakasznál, és radikálisan meg kell szabadulnunk belénk nevelt és megszokott „nemzeti” gondolkodási modellünktől is, el kell azt felejtenünk – mégpedig feltételek nélkül. Akkor pedig nem lehetünk egyik vagy másik csoport szószólói, olyan csoportoké, amelyek e tartomány történelmében egyáltalán szerephez jutottak, még akkor sem, ha nyelvünk, származásunk, vallásunk vagy valamely más jellemző jegy folytán bármelyikhez is közelebb állónak érezzünk magunkat, mint a többihez. Ebből következőleg mondjuk a japán vagy a burkina-fasói történészek nyilván könnyebben boldogulnának e feladattal, mint az erdélyiek. Ám ők (ugyancsak emiatt) biztosan nem is látnának kihívást Erdély történetének megírásában.
Szó sincs róla: számtalan próbálkozás volt már Erdély történetének – mint egésznek – a bemutatására, „szólóban” dolgozó szerzőktől csakúgy, mint történészcsoportoktól, mi több, egyiket-másikat még jól sikerültnek is mondhatjuk. Ám a legtöbb munka messzemenően vagy egészében „el van lőve”. Ennek pedig az az oka, hogy apológiákként születtek bizonyos – politikai vagy nemzeti – álláspontok védelmében, és nyilván az a körülmény is közrejátszik benne, hogy épp a „politikai történelem”, illetve a politikai szándék állt a középpontban, ezzel pedig szabad út nyílt a megvallott vagy latens pártállások veszélyei előtt: különböző történelmi korok bizonyos csoportjainak előtérbe helyezése vagy éppen végletes mellőzése. Röviden: a tendenciózus történetírással kapcsolatos tapasztalatok keservesek.

Ha valóban új kezdet után kutatunk, semmiképp sem maradhatunk meg annál, hogy korszerű módszereket és a más régiókkal való foglalatoskodás e módszerekre építő ismereteit és tapasztalatait halmozzuk. Mint ahogy nem elegendő a jó elhatározások megfogalmazása sem: egészen új eltökéltségnek kell gyökeret vernie bennünk – „Erdély kultúrtörténetének” megírására. Ez az elhatározás nem szerénytelen, erről meg vagyok győződve, olyan útnak látszik, amelyen elindulva legalább az a reménység juthat nekünk osztályrészül, hogy olyan relatív konszenzusra találhatunk, amely kiegyensúlyozza az egyoldalúságokat, hogy módunk nyílik az erdélyi történelmi társadalom egészének olyan átfogó perspektívájára, amelynek a „politikai történelem” alkalmanként alapvető, de semmiképp sem traumatikus háttéreleme. Ez persze korántsem új ötlet; más régiók és más országok történetírási gyakorlatában – mint ahogy az erdélyi kultúrtörténet némelyik konkrét témája mentén is – kitűnő munkák állnak példaként rendelkezésünkre. De vállalkozott-e valaha is egy interdiszciplináris és transzetnikus szerzőcsoport erre a feladatra – lehetőleg átfogó igénnyel?

Nem volna-e lehetséges a „Natio Hungarica” politikai dominanciájának hangsúlyozása helyett inkább ennek kulturális és mentális értékét, státusát megvizsgálni – mondjuk a szomszédos országok, tartományok komparációjában? Vagy nem volna-e érdemes a románok demográfiai és származástani kérdéseinek taglalása helyett inkább az erdélyi Egészben betöltött gazdasági szerepét kutatni? Nem volna-e fontosabb az erdélyi szászok Habsburg-függőségének felhánytorgatása helyett településpolitikai és kulturális ténykedésüket számba venni? És végül: nem kellene-e a vallási törvénykezés visszásságainak ismételgetése helyett ennek korántsem világos gyakorlati leképeződéseit megvizsgálni? Vagy az „Unio trium nationum” magasztalása vagy kárhoztatása helyett a közigazgatási struktúrák és mechanizmusok aprólékos elemzését elvégezni vidékünkön?

A „kultúrtörténeti” orientáció mellett további érvként szolgálhat az az egyszerű felismerés, hogy az egyén a kulturális jelenségeknek ama komplex sokszínűségét illetően, amely Erdély története során mindvégig megmutatkozott, sohasem lehet abban a helyzetben, hogy egymagában képes legyen azt átfogóan szemlélni. Ehhez vitathatatlanul egy nagyobb csoport munkája szükséges, erős közös elhatározással, amely – bárminemű politikai vagy nemzeti szándékot félretéve – pontosan meghatározott célra irányul. Ha ez az akarat ma, a 21. században megvan, a hasonmód gondolkodók szelleme minden bizonnyal összhangba olvad.

1965, Segesvár (Maros megye); Gundelsheim/Neckar-i Siebenbürgen-Institut, igazgató, Heidelbergi Egyetem, adjunktus; Kleine Geschichte Siebenbürgens, 1996, Kis Erdély-történet, Budapest, 1999; Studienhandbuch Östliches Europa, szerk., Bd. 1: Geschichte Ostmittel- und Südosteuropas, Heidelberg, 1999.


Forditotta: JAKABFFY Tamás
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban