SZÁSZ Alpár Zoltán
A demokrácia modelljei Romániában – esélyek és realitások
Elemzések 
A Provincia első száma programszerűen megfogalmazta – igaz, csak a becsempészés eszközét használva –, hogy Erdély számára a társadalmi-politikai építkezés megfontolandó alternatívája a történelmi hagyományokra is visszatekintő konszociatív megoldások keresése. Majd Molnár Gusztávnak a 6. számban megjelent dolgozatát követően értékes gondolatokban gazdag vita bontakozott ki avval kapcsolatban, hogy a demokrácia melyik modellje jelenthetné a jó megoldást Románia vagy szűkebben Erdély számára. Írásomban ehhez szeretnék hozzászólni.

Elöljáróban visszatérnék a konszociációs és a konszenzusos demokrácia modelljeire abból a célból, hogy pontosabban körülírjam azokat, kiemeljem jellemzőiket, és az előbbi esetében felsoroljam a hatékony és akadálytalan működést nagymértékben befolyásoló társadalmi keretfeltételeket is. Ezek után újratárgyalnám azt a kérdést, hogy létezik-e konszenzusos vagy konszociációs demokrácia hazánkban, mérlegelve a modellek kiteljesítésének vagy megvalósításának esélyeit is. Nem hagynám figyelmen kívül azt sem, hogy a politikai rendszer kilátásba helyezett reformja milyen hatással lenne ezekre az esélyekre. Végezetül pedig néhány következtetést fogalmaznék meg, beleértve álláspontomat is a kialakult vitában.

Rokon modellek
Gabriel Andreescu tanulmányának első jegyzete két kérdést vet fel. Az első a problematika anyanyelvi szakterminológiájának kérdése, a második pedig a nemzetközi szakirodalomban használt fogalmaké. Nem véletlenül írtam anyanyelvit, hiszen az angol nyelvű politikatudományi kifejezések átvétele és fordítása gondot jelent mind a román, mind a magyar anyanyelvű szakírók számára. A konszociációs demokrácia és a demokrácia konszenzusorientált (vagy konszenzusos) modellje (1) esetében viszont nem egymással felcserélhető rokon értelmű szavakról van szó, hanem rokon fogalmakról. A konszociációs demokrácia kifejezést Arend Lijphart holland politikatudós vezeti be egy 1968-ban írt tanulmányában (2), majd a konszociációs demokráciáról szóló munkáiból és a többségi demokrácia meg a konszenzusos demokrácia kifejezéseket kitaláló Robert G. Dixonnak egy 1968-ban megjelent könyvéből ihletődve fejleszti ki e két utóbbi modellt 1984-ben. (3)

1. A konszociációs demokrácia modelljét Lijphart a Gabriel A. Almond által definiált homogén politikai kultúrájú és angolamerikainak nevezett demokratikus rendszerek ellentéteként dolgozta ki. Elitkartell általi kormányzásra épülő rendszerként értelmezte, melynek az a célja, hogy stabil demokráciává alakítson egy szegmentált politikai kultúrájú demokráciát. (4) Meghatározó elemeinek, amint Molnár Gusztáv is említette, a társadalom minden szegmensét felölelő nagykoalíciót, a szegmensek autonómiáját, az arányosságot mint a választási rendszer működésének, a közalkalmazottak toborzásának és a közpénzek elosztásának alapelvét, valamint a kölcsönös vagy kisebbségi vétójogot tekintette. (5)

Mindezekből kitűnik, hogy a modell sajátos plurális társadalmak tapasztalatát tükrözi. Az ilyen társadalmak, amelyek ideális lehetőségként kínálkoznak a konszociációs demokrácia gyakorlatba ültetésére, az ún. pilléresedett vagy oszloposodott társadalmak. Megkülönböztető jegyük az egymástól elszigetelt pillérekbe (zuilen) szerveződő, ideológiai különbségeket megjelenítő politikai szubkultúrák. Ezen vertikális struktúrák vagy résztársadalmak meghatározó sajátossága a korporatív csatornán belül működő, törésvonal-specifikus szervezetek és a szavazókat mobilizálni igyekvő pártok összefonódása, ami az adott politikai szubkultúra hierarchikus szerveződéséhez és intézményesüléséhez vezet. (6)

A konszociációs demokrácia kiépítését és működését elsősorban a szubkultúrák közötti – az elitek, illetve a követőik szintjén létrejött – kapcsolatok, valamint a szubkultúrákon belül az elit és a követői közötti kapcsolatok befolyásolják. Az elitek szintjén a kartellszerű együttműködés akkor jön létre, ha képesek a pillérek érdekeit és követeléseit egyeztetni, s emellett egyik fő céljuk a politikai rendszer stabilitásának biztosítása. Ez nagyjából az, amit a vita résztvevői a konszenzusteremtés kultúrájaként emlegetnek. Továbbá a plurális társadalmak konfliktuspotenciálja kisebb – érvel Lijphart –, ha a szegmensek tagjai társadalmi életüket a többi szegmens tagjaitól a homogenizáció fokának megfelelő elszigeteltségben élik. (7) Végül pedig a szegmenseken belül biztosítani kell a követőknek a vezetők iránti lojalitását, az érdekek megfelelő tagolását és az elitkartell általi kormányzás elve iránti elkötelezettséget. (8) A pilléresedés biztosítja a kellő izolációt és a szubkultúrákon belül az érdekképviselet megfelelő mintáinak kialakulását. Az, hogy a választópolgárok mennyire hajlandók az eliteknek engedelmeskedni és betartani az általuk kötött egyezségeket, illetve milyen mértékben támogatják a döntéshozatal e sajátos formáját, országonként különbözik.

A zökkenőmentes működés, ami elsősorban az elitek kooperációján alapszik, kilenc háttérfeltétel függvénye. Ezek: (i) a többségi modell bevezetését szorgalmazó, a hatalom megosztásában nem érdekelt többség hiánya; (ii) a szubkulturális csoportok (nagyjából) azonos gazdasági-társadalmi státusa; (iii) a szegmensek kis száma (iv) és erőegyensúlya; (v) az ország kis mérete; (vi) a külső fenyegetettség vagy veszély; (vii) a partikularisztikus, szegmentális lojalitásokon felülkerekedni képes átfogó lojalitás jelenléte; (viii) a csoportoknak a föderalizmus bevezetését elősegítő földrajzi koncentráltsága, valamint (ix) a kompromisszumkészség és az egyeztetések hagyománya. (9)

Mielőtt rátérnék a rokon modell ismertetésére, leszögezném, hogy a konszociációs demokrácia modellje elsősorban normatív jellegű. Éppen ezért tág fogalmakat használ, hiszen célja nem a demokratikus rendszerek összehasonlító elemzése, hanem a megoldások keresése és a javaslattétel.

2. Ezzel szemben a konszenzusos (konszenzusorientált) demokrácia modellje az empirikus demokráciaelmélet eleme. Éppen ezért pontos, operacionalizálható fogalmakat, azaz társadalomkutatói módszerekkel mérhető mennyiségeket használ. Bár jellemvonásai között felismerhetők a konszociációt definiáló elemek, normatív, valamint empirikus jellegén túl még két további szempontból nem azonos az előbbivel. Először is: társadalmi síkon a konszenzusos modell nem tételezi fel a pillérek jelenlétét. Sőt a társadalmi keretfeltételek teljességgel háttérbe szorulnak, hogy az empirikus demokráciaelmélet nyújtotta gyakorlati ismeretek az alkotmányos tervezés (constitutional engineering) eszközévé válhassanak. (10) Másodsorban: míg a konszociációs modell ideáltípusként fogható fel, s jobbára csak az mondható el egy rendszerről, hogy konszociációs-e vagy sem, addig a Westminster-, illetve a konszenzusos modellt definiáló két dimenzióban hatalommegosztás (és pártok), valamint (egységes versus szövetségi) államszerkezet pontosan lemérhető, hogy mennyire konszenzusorientált egy demokratikus rendszer.

Bár Bakk Miklós egy korábbi számban felsorolta a konszenzusos demokrácia tíz ismérvét, nem árt kissé több figyelmet szentelni ezeknek. (11) Az ismérvek két ötös csoportba sorolhatók, amelyek a fentebb említett két dimenziót alkotják. Az első dimenziót a következő öt változó (mérhető mennyiség) alkotja: a kabinet, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom viszonya, a pártrendszer, a választási rendszer, illetve az érdekcsoportrendszer. A másik dimenzióban az államszerkezetről ad teljes képet öt változó, éspedig: a szövetségi versus egységes államszerkezet, a parlament szerkezete, az alkotmány, az alkotmányossági felügyelet, valamint a központi bank. E változók segítségével az alábbiakban ismertetem a többségi (Westminster) és a konszenzusos modell közötti különbségeket. A hatalommegosztás dimenziójában a különbségek: 1. a végrehajtó hatalomnak egypárti kabinetekben vagy minimális többségű koalíciókban (minimal winning coalition) történő összpontosítása, ennek túlméretezett vagy nagykoalíciós („nemzeti egységkormányok”) formájával szemben; 2. a két hatalmi ág fúziója és a kabinet dominanciája a hatalmi ágak szétválasztásával és egyensúlyával szemben; 3. kétpártrendszer a többpártrendszerrel szemben; 4. a hangsúlyozottan aránytalan mandátumeloszlást eredményező rendszerint egyszerű többségi választási rendszer az arányos választási rendszerrel szemben; 5. versengő, pluralista érdekcsoportrendszer a korporatista érdekcsoportrendszerrel szemben. A második dimenzióban a különbségek a következők: 6. egységes és központosított államszerkezet a decentralizált és szövetségivel szemben; 7. egykamarás vagy aszimmetrikus kétkamarás parlament az olyan szimmetrikus kétkamarás parlamenttel szemben, amelyben biztosított a kisebbségek képviselete; 8. íratlan és/vagy könnyen módosítható alkotmány az írott és merev, nehezen, csak speciális többségek beleegyezésével módosítható alkotmánnyal szemben; 9. az alkotmányossági felügyelet hiánya és a parlament szuverenitása az Alkotmánybíróság vagy Legfelsőbb Bíróság gyakorolta ellenőrzéssel szemben; 10. a kormány ellenőrzése alatt álló jegybank a független és erős jegybankkal szemben. (12)

Az írásom témáját képező két demokráciamodell ismertetését, miután a különbségeket kimerítően feltártam, a közöttük felfedezhető rokonság kimutatásával zárnám. Amint a modellek kidolgozója is megjegyzi, a konszociációs demokrácia jegyei fellelhetők a konszenzusos demokrácia ismérvei között. Valóban, a nagykoalíciók jelenléte meg az arányos választási rendszer egyformán elemei mindkettőnek. Továbbá a szegmensek autonómiájának a korporatista berendezkedés, míg a kölcsönös vagy kisebbségi vétójognak az alkotmánymódosításhoz szükséges speciális vagy szupertöbbségek felelnek meg. (13)

Románia és a demokrácia modelljei
Legelőször a szigorúbb, normatív feltételek teljesülésével kezdem, és azt vizsgálom, van-e konszociációs demokrácia Romániában. A Lijphart körvonalazta kereteket valamelyest átértelmezve a konszociációs demokrácia megvalósításának felté teleit három kategóriába sorolnám, megkülönböztetve a strukturális, a kulturális és az intézményi feltételeket. Emellett kitérnék természetesen a strukturális és kulturális feltételekkel részben párhuzamba állítható társadalmi háttérfeltételekre is.

Strukturális szinten a konszocionalizmus alapfeltétele a pillérek vagy ideológiai szekértáborok kialakulása. Megjegyezném, hogy a konszociációsként számon tartott európai demokráciákban a rendszert stabilizáló pillérek kivétel nélkül világnézetileg szerveződtek még az etnikailag megosztott Belgiumban és Svájcban is. A pillérek kialakulása Romániában, bár vannak szociáldemokrata, kereszténydemokrata és liberális pártjaink, még várat magára. Ennek a civil társadalom és a pártok erőtlenségén kívül az is oka, hogy a politikai elit zömmel, a lakosság pedig majdnem teljes egészében irtózik a szegmentáción alapuló szerveződéstől, hiszen szegregacionizmust lát benne. Ekként ítéli meg az ország magyarságának törekvéseit is, jóllehet – és úgy érzem, Bakk Miklós is így gondolkodik – a szubkulturális szegmentálódás folyamatát e nemzeti kisebbség esetében az ország demokratizálódását elősegítő pozitív jelenségnek kellene tekinteni. Ebből a szempontból kétségtelenül hátrány, hogy még nincsenek román ideológiai pillérek, de számíthatunk arra, hogy idővel a többségi lakosság ideológiai-vallási jelleget öltő politikai szubkultúrákba szerveződik.

A romániai elit politikai kultúrájának éretlenségére a Provinciában közlő szerzők közül többen rámutattak vagy utaltak. (14) Azzal, hogy hiányzik a kompromisszumok és az egyezségek betartásának politikai kultúrája, és hogy ezt valami úton-módon meg kellene teremteni, teljességgel egyetértek. A strukturális és kulturális tényezők szerepével ellentétben, az intézményieké elkerülte a legtöbb elemző figyelmét. Itt csak ezeket hangsúlyoznám. Először is nagykoalíció vagy nemzeti egységkormány Romániában csupán 1990 januárjától az első választásokig létezett, s akkor is inkább csak névleg. Az alkotmányozásban és a törvényhozásban jelentkező kisebbségi vétójog nem a csoportokra vagy a pillérekre vonatkozik, hanem diffúz jelleget ölt. Az arányosság elve pedig csupán a választási rendszerben jut érvényre, a közpénzek és a közalkalmazotti státusok elosztásában nem. S végül a szegmentális autonómiát is egyelőre csak követeli a magyar kisebbség, a románok többsége viszont hallani sem akar róla.

A társadalmi háttérfeltételeket az alábbiakban nem az ideológiai, hanem a román–magyar konszociációra való törekvés szempontjából értékelem. Először hadd vegyük szemügyre az egyértelműen kedvezőtlen tényezőket. (i) és (iv) Igen valószínűtlen, hogy egy majdnem 90%-os etnikai többségnek érdeke lenne a kiegyezéses politizálás, hiszen a többségi elv alkalmazásával minden célkitűzését akadálytalanul elérheti. (vi) A külső veszély vagy fenyegetettség többnyire csak szlogen, amivel a szélsőséges politikusok manipulálnak, nem olyan tényező, ami az eliteket kooperációra kényszerítené. (Hogy Románia politikai rendszere nem teljességgel szilárd, annak okai inkább a határokon belül keresendők.) (ix) Az ország egészét tekintve a két etnikum esetében nem fedezhető fel a kompromisszumkészség és az egyeztetések hagyománya.

A konszocionalizmus megvalósításának szempontjából kétségtelenül előnyös, hogy (ii) a románok meg a magyarok között nem érezhetőek olyan számottevő gazdasági-társadalmi státusbeli különbségek, amelyek ezt eleve kizárnák; (iii) csak két szegmensünk van, tehát az egyeztetés mechanizmusa a lehető legegyszerűbb és (vii) a magyarság – bár ezt egyes politikai szereplők időnként megkérdőjelezik – lojális Romániával szemben, hiszen az RMDSZ pártként való működése és a magyar szavazók részvétele által elismeri a politikai közösség legitimitását. Végül van két olyan tényező, amely nem hátrányos, de nem is előnyös: (v) Románia lakossága meghaladja kontinensünk konszociációs demokráciáinak lakosságát, de igaz, hogy a sűrűn lakott Hollandiáénál mintegy másfélszer nagyobb csupán; (viii) bár a magyarok többsége Erdélyben él, ott is nehezen valósítható meg a területi föderalizmus, jóllehet, nem lenne elképzelhetetlen. Az összes tényezőt figyelembe véve a háttérfeltételek nem teljességgel kedvezőtlenek, de nem is kedvezőek. (15) Lévén, hogy a feltételcsoportok összességükben többnyire nem teljesülnek, a konszociációs demokráciának esetleg csökevényei léteznek hazánkban.

Gabriel Andreescu kivételével a lap hasábjain közlő szerzők inkább Erdélyre szeretnének kitalálni valamiféle konszociációs berendezkedést, s nem Románia egészére. Többek között ezért fogom a továbbiakban azt vizsgálni, hogy milyen mértékben teljesül az általam vázolt feltételrendszer Erdélyben. A regionális konszociációnak két-két román, illetve magyar pillére lenne Molnár Gusztáv szerint: a transzszilvanista románok, az antitranszszilvanista románok, a transzszilvanista magyarok és az antitranszszilvanista magyarok. Úgy véli, ez akkor működne, ha az antitranszszilvanista román és magyar szegmensek közötti ellentét mindig nagyobb lenne az etnikumokon belüli transzszilvanista-antitranszszilvanista ellentéteknél. (16) Ez az okfejtés szerintem helyesen feltételezi, hogy Erdélyben a domináns törésvonal továbbra is a nyelvi-etnikai. (Hiszen ha az erdélyiség gondolatával meg az azt képviselő értékrendszerrel szembeni attitűdök képeznék a politikai tagoltság fő dimenzióját, máris javulna a helyzet, ugyanis a transzszilvanista románok és magyarok a politikai tengely egyazon oldalára kerülnének. Bár ebből még nem következik, hogy a mértani távolságok között fennállna az a viszony, amelyről az említett tanulmányban szó van.) Ha az etnikai tengely mentén az antitranszszilvanista csoportok lennének a centrumban, Molnár Gusztáv forgatókönyve eleve esélytelen lenne. Marad hát az a helyzet, hogy a transzszilvanisták mindkét oldalon az etnikai tengely középső részén helyezkednek el, míg az antitranszszilvanisták a szélsőséget képezik. Hogy kik a magyar transzszilvanisták, illetve anti transz szil va nis ták, arról a szerző éppen Borbély Zsolt Attilával vitázik. Mivel a helyzet szerintem bonyolultabb, s a két szerző véleménye talán több ponton is különbözik, mint ezt az eddig megjelent két tanulmány sejteti (17), egyelőre ebben a kérdésben nem kívánok többet mondani, habár én inkább a Románia esetében már vázolt pillérekben gondolkodom.

Ami az egymás sajátságainak és speciális érdekeinek, követeléseinek figyelembevételén alapuló párbeszéd kultúrájának kialakulását illeti az erdélyi román és magyar elit között, én is derűlátó vagyok. Ahhoz ellenben, hogy a konszociáció intézményi keretei megteremtődjenek – például a dél-tiroli modellhez hasonlóan –, az állam területi szerkezetének kellene megváltoznia. Erre rövid távon, amint ezt Gabriel Andreescu is megjegyzi (18), nincs semmi esély.

Végül vizsgáljuk meg, hogy az országrészben egyáltalán adottak-e a társadalmi háttérfeltételek. Csak azokra térek most ki, amelyek Románia esetében semlegesek vagy kedvezőtlenek, hiszen a kedvezőek Erdélyben még inkább teljesülnek, mint Romániában. (viii) A területi-regionális hatalommegosztásra több esélyt látok Erdélyben, mint Romániában. (v) Az országrész lakosságának száma Európa két legkisebb konszociációs demokráciája Svájc és Ausztria lakosságának száma közé esik. Ez kétségkívül kedvező körülmény. (i) és (iv) Bár Erdély lakosságának mindössze egynegyede magyar, nem kizárt, hogy a román többség elfogadná a konszociációs megoldást. (ix) A kompromisszumkészség és az egyeztetések hagyományára akkor építhetnénk, ha újjáéledne az in vitro erdélyiség (19). (vi) A veszély vagy fenyegetettség szubjektív érzése, sajnos, ebben az esetben nagyobb lehet, hiszen a föderalizálásban egyesek Erdély leszakadásának első lépését vélhetnék fölfedezni. Láthatjuk, ami a háttérfeltételeket illeti, kedvező a kép: az országrész egy kivétellel minden tényező esetében jobb minősítést kap, mint Románia egésze. Ennek ellenére a strukturális, kulturális és főképpen az intézményi tényezők együttes konfigurációja miatt a regionális konszocionalizmus is csak távlati lehetőség.
Nem marad más hátra, mint az ország politikai rendszerének Lijphart kétdimenziós fogalmi térképén való elhelyezése és azon hipotézisek vagy sejtések megfogalmazása, amelyek a jövőbeni változásokra vonatkoznak. A holland politikatudós bevezette empirikus mérési módszer szabatos alkalmazásáról azonban le kell mondanom, mivel a számítások bonyolultsága, az adatok pillanatnyi hiánya és írásom terjedelme együttvéve erre nem adnak lehetőséget. Éppen ezért a változók értékeit csupán becsülöm.

Románia eddigi kormányai minimális többségű koalíciók vagy kisebbségi kormányok voltak. Az utóbbiak működési mechanizmusát Lijphart szerint a túlméretezett koalíciókéhoz hasonlónak kell tekinteni. (20) A szerző a kabinetek törvényhozás feletti uralmát a kabinetek átlagos időtartamával méri. A hozzávetőleges utánaszámolás az 1990 utáni időszakra egy 1,74 év (kevesebb mint 21 hónap) körüli átlagos értéket eredményezne. A pártrendszer formátumának pontos mennyiségi jellemzésére a pártok tényleges száma (effective number of parties) használatos. (21) Az utóbbi két ciklust figyelembe véve a parlamenti pártok tényleges száma a képviselőház esetében 4,28, illetve 3,51. (22) Az érdekcsoportok működése neokorporatista jegyeket mutat, hiszen viszonylag gyakoriak a kormány, valamint a munkaadók és munkavállalók csúcs-szervei közötti hárompárti egyeztetések. Gallagher aránytalansági indexének értéke a jelen román választási rendszer esetében 7,09%. (23) A becslések és számítások azt mutatják, hogy az első dimenzió változói esetében Románia a konszenzusos demokrácia modelljéhez áll közel. (A magas aránytalansági index a pártrendszernek a választási rendszertől független sajátosságait is tükrözheti.)

Ami az egységes versus szövetségi dimenziót illeti, az ország az alkotmány értelmében egységes szerkezetű, s minden bizonnyal ezt mutatná az is, ha Lijphart korábbi javaslata szerint kiszámítanánk, hogy a teljes adóbevétel hány százaléka folyik be a központi költségvetésbe. (24) A román parlament konfigurációja – mivel a nemzeti kisebbségek nem jutnak hivatalból felsőházi képviselethez, hanem a magyar kivételével csak alsóházi mandátumokat tudnak megszerezni – átmenetet képez az inkongruens szimmetrikus, valamint a kongruens szimmetrikus bikameralizmus között. Az alkotmánymódosításhoz csak minősített (2/3-os) többség szükséges, ennél nagyobb ún. szupertöbbség nem kell. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság nem túlzottan aktív – igen kevés jogszabály ellen emel kifogást –, országunkban az alkotmányossági felügyelet gyenge. (25) Tehát a második dimenzióban vegyülnek a konszenzusos és a többségi elemek.

Összegzésül elmondható, hogy a román politikai rendszer közelebb áll a konszenzusos modellhez, mint a többségihez. Figyelembe véve, hogy elképzelhető a rendszer reformja, melynek következtében a parlament talán egykamarás lesz, a választási rendszer pedig vegyes – esetleg többségi –, megjósolható, hogy a többségi jelleg erősödni fog a konszenzusos kárára.

Zárszó
Írásom célja az volt, hogy esélylatolgatás helyett a kezdetekről való vitatkozás szellemében felmérjem a jelen helyzetet, hiszen ez minden további lépés kiindulópontja. Elemzésemben kimutattam, hogy sem Romániában, sem Erdélyben nincs konszociációs demokrácia. A Provincia hasábjain közlők többségével egyetértésben azt állítottam, hogy Erdélyben ennek megvalósítása nem elképzelhetetlen, de minden bizonnyal csak hosszú távon lehetséges. Fel szerettem volna hívni a figyelmet arra is, hogy bár ezt vélhetően Gabriel Andreescu sem gondolja másképp – a konszenzusos demokrácia megalkotásának nem az a próbaköve, hogy a nemzeti kisebbség pártja jobb alternatíva hiányában kormányzásra ítéltetik-e, vagy sem. S persze az a legkevésbé sem közömbös, hogy míg a politikatudományi román–magyar dialógus lapjának hasábjain arról értekezünk, hogy mennyire üdvös a konszociációs vagy a konszenzusos modell irányába terelni hazánkban a demokráciát, ennek szekerét a politikai elit valószínűleg éppen az ellenkező irányba kívánja tolni. Éppen ezért megismételném az előbb említett szerző javaslatát, de némileg módosított formában: a jövő politikai játékszabályaira vonatkozó egyeztetésekre, amelyeken remélhetőleg előbb-utóbb a konszenzusos politikai kultúra is megjelenik – az RMDSZ-nek olyan védhető javaslatcsomaggal kell mennie, amely több-kevesebb sikerrel elejét veheti a konszenzusorientáltság, netán a konszociáció esélyeit csökkentő intézményi változásoknak.

Jegyzet
(1) Nem célom a consociational democracy és consensus democracy összes lehetséges magyarítását vagy tükörfordítását felsorolni. Megmaradok a főszövegben szereplők mellett, hiszen azok tűnnek számomra a legsikerültebbeknek.
(2) Arend Lijphart: Typologies of Democratic Systems. Comparative Political Studies, vol. 1 (1968), 344.
(3) Ld. uő.: Democracies. Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries. Yale UP, New Haven CT, 1984, xiii–xiv.
(4) Vö. uő.: Consociational Democracy. World Politics, vol. 31 (1969) no. 2, 216.
(5) Uő.: From the Politics of Accommodation to Adversarial Politics in the Netherlands. A Reassesment. West European Politics, vol. 12 (1989) no. 1, 139153. Vö. Molnár Gusztáv: A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben. Provincia, I. évf. (2000. október), 6. sz., 2.
(6) Stein Rokkan: Towards a Generalized Concept of Verzuiling. In Peter Mair (ed.): The West European Party System. Oxford UP, Oxford, 1990. 142. Ld. még Enyedi Zsolt: Pillér és szubkultúra. Politikatudományi Szemle, 1993. 4. sz. 43.
(7) Arend Lijphart: Consociational Democracy. 219220.
(8) Uo. 221222.
(9) Arend Lijphart: The Puzzle of Indian Democracy. A Consociational Interpretation. American Political Science Review, vol. 90 (1996), 262263.
(10) Vö. Dan Pavel: Teoria democraţiei este o cunoaştere cu caracter practic – interviu cu Arend Lijphart. Sfera Politicii, Anul V (1997), nr. 51, 22.
(11) Bakk Miklós: Az eredettől a kezdetig. Provincia, I. évf. (2000. november), 7. sz., 4.
(12) Arend Lijphart: Modele ale democraţiei. Forme de guvernare şi funcţionare în treizecişişase de ţări. Iaşi, Polirom, 2000.
(13) Vö. uő.: Democracies. xiv.
(14) Ld. elsősorban Gabriel Andreescu: Az RMDSZ kormányon maradása jelentené a román konszenzuális demokrácia első szakaszát? Provincia, I. évf. (2000. november), 7. sz., 23. és Bakk Miklós: i. m.
(15) Vö. Kántor Zoltán: National Minorities, Democracy and Consociationalism. The Case of Hungarians in Romania. MA Thesis (Central European University). Budapest, June 1996. 6163.
(16) Molnár Gusztáv: i. m. 2.
(17) Ld. im. és Borbély Zsolt Attila: Összmagyarság és erdélyiség. Provincia, I. évf. (2000. december), 8. sz., 8.
(18) Ld. Gabriel Andreescu: i. m. 2.
(19) Bakk Miklós: im.
(20) Arend Lijphart: Modele ale democraţiei. 110.
(21) Uo. 79.
(22) Az 1996–2000-es ciklusra vonatkozó adat forrása Florin Feşnic: Pe marginea unui articol sau de ce România nu este o democraţie consensuală. Kézirat (BBTE, PKTK), Kolozsvár, 1997; a jelenre vonatkozó pedig saját számítás a sajtóban megjelent adatok alapján. (Ld. Elosztották a mandátumokat. Krónika, II. évf. (2000. december 4.), 285. sz., 3.) A magyart kivéve a nemzeti kisebbségeket összességükben (fiktív) pártnak tekintettem, mivel rendszerint egy frakcióba tömörülnek. (Ha minden képviselői mandátumot szerzett kisebbséget külön pártnak tekintek, felülértékelem a pártrendszer fragmentációjának mértékét, ha eltekintek a kisebbségektől, alulértékelem azt.)
(23) Saját számítás az előző jegyzetben említett adatok alapján. A nemzeti kisebbségeket itt sem vettem tekintetbe, bár az eredmény ellenkező esetben alig módosulna. (A kapott érték közel áll a parlamenti rendszerekben a listás, arányos választási rendszer mellett mért legnagyobb aránytalansági indexhez (Spanyolország: 8,15%). Ld. Arend Lijphart i. m. 154., 158.)
(24) Arend Lijphart: Democracies. 176178.
(25) Mivel a központi bank függetlensége mértékének kiszámítása igen bonyolult, erre itt nem térek ki.

1966, Kolozsvár; BBTE, Politikai és Közigazgatási Tudományok Kar, adjunktus; Európai integráció és politikai készségek a közvélemény-kutatások tükrében, Korunk, 2000, 11.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban