MAGYARI-VINCZE Enikő
A kolozsvári egyetem és az etnikai határvonalak átlépésének esélyei
Erdélyi valóság 
I.
1990-től errefelé Romániában sokszor tanúi lehettünk annak, ahogyan az önálló magyar állami egyetem kérdése átformálta a politikai küzdőtér törésvonalait. Olyan politikai stratégiákat jelenített meg, amelyek meghatározzák az arról való elképzelést, hogy miként kell „a románoknak” és „a magyaroknak” megosztaniuk Erdélyt. S miként lehet és kell a magyar kisebbséget megnevezni, elhelyezni és elismertetni Románia társadalmi és kulturális rendjében. Az egyetem körüli vita a romániai magyar identitás politikájának egyik igen fontos megnyilvánulása, de ugyanakkor újratermelője is. Felidézése tanulságos annak a párbeszédnek a vonatkozásában, amely a Provincia lapjain zajlik a regionális, etnikai határvonalakat átlépő társadalmi mozgalom, illetve politikai párt elgondolhatóságának, létrehozhatóságának esélyeiről.

A nemzetállam terminusaiban való gondolkodás logikája szerint a romániai magyar identitás politikája a kisebbségi létet – mint az Erdélynek Romániával való 1918-as egyesüléséből származó problémát – a kulturális autonómia kiépítésével képzelte megoldani. A magyarként való megmaradás – mint morális kötelesség – feltételeit a saját kulturális intézmények kiépítésében és fenntartásában látta. Ezek révén gondolta el a magyar anyanemzethez való kapcsolódást, a román államhoz való tartozást, valamint a romániai magyar kisebbségnek mint önálló entitásnak a létét. Eszerint a kultúrának a saját állam funkcióit kellett betöltenie, intézményeinek a romániai magyarság létezését kellett biztosítaniuk és bizonyítaniuk. A kultúra politikája vált a politizálás domináns területévé, miközben az elitek a kultúrnemzet és a nemzeti kultúra eszméjét a magától értetődés és a „normalitás” hatalmával ruházták fel. Ebben a kontextusban az egyetem a politizálás célja és eszköze lett, olyan küzdőtér, melyen keresztül folytatódott az erdélyi román és magyar elitek közti évszázados kulturális versengés.

A kolozsvári egyetem története tükrözi azokat a társadalmi mintákat, amelyeket a két, feladatát az etnikai misszióban meghatározó elit elképzelni tudott a román–magyar erdélyi együttélés esélyeiről és lehetőségeiről. Ezek közül az egyik az intézményi szegregáció konfliktusos modellje. A „román föld, román egyetem” – „magyar föld, magyar egyetem” eszmék jegyében a domináns etnikum a másikat, a nem dominánsat messzire száműzi az általa uralt élettérből, a monokulturalizmust tartja követendő és megvalósítandó mintának (lásd az 1872-es, 1919-es, 1940-es egyetemalapításokat Kolozsváron). A második modell a konszenzuson alapuló szeparatizmus, amely elismeri a kulturális különbségeket, intézményes kereteket is biztosít ezek gyakorlására, de mindezt csak egymástól jól elhatárolt világok egymásmellettiségében tudja elképzelni (lásd 1945). A harmadik minta az intézményes asszimilációt tartja megoldásnak, a „keveredés”, a látszatra közös intézmény a domináns csoport hegemonikus törekvéseit takarja, úgy szünteti meg a kulturális különbségeket, hogy bekebelezi azokat (lásd 1959-től a kolozsvári közös egyetem történetét, Magyari-Vincze Enikő: Antropologia politicii identitare naţionaliste, Kolozsvár, 1997; A kolozsvári egyetem és a romániai magyar identitás politikája. In Replika, 1999/4).

Függetlenül attól, hogy éppen melyik minta szerint szerveződött, „Az Egyetem” mint nemzeti szimbólum feletti átpolitizált egyezkedés mindig erőteljesen szervezte az erdélyi román, illetve magyar elit társadalmát. Rögzítette a meggyőződést, miszerint a hatalomra került mindenkori többségnek mindig a kisebbségi státusba kerülőtől valamit elvonva kell bizonyítania felsőbbrendűségét. A mindenkori kisebbségnek pedig a történelmi igazságszolgáltatásért folyó (fizikai vagy szimbolikus) harcra, illetve a megfelelő visszavágásig (a fizikai vagy szimbolikus száműzetésből való visszatérésig) tartó túlélésre és megmaradásra kell berendezkednie. Mint ilyen, hozzájárult annak az elképzelésnek a kikristályosodásához, miszerint az Erdélyben való együttélés nem más, mint folyamatos küzdelem a románok és a magyarok között. Ebben a győztes és az áldozat állandóan újratermeli ezeket a pozíciókat, a hozzájuk kapcsolódó frusztrációkat, az általuk legitimálódó stratégiákat és magát az etnikai terminusokban meghatározódó társadalmi és kulturális rendet.

1996 után úgy tűnt, a közös intézményben beindulhat az ennek megosztása feletti, alulról felfelé történő, pragmatikus egyezkedés. Az egyetem politikai instrumentalizálásának hagyománya, a mai hatalmi érdekellentétek és a kommunikáció hiánya miatt azonban nem ez történt. A vita tárgyává váló megoldás, a Babeş–Bolyainak mint úgynevezett „multikulturális egyetemnek” az újradefiniálása, nem ennek eredményeként artikulálódott. A megváltozott politikai helyzetben valójában a szétválás alternatívájaként, felülről jövő kezdeményezéseként került be a politikai hangvételű viták kontextusába. A magyar elitek a multikulturalizmust mint fentről és „a románok” részéről jövő ajánlatot inkább gyanúsnak, mint kielégítőnek tartották, a román hegemóniatörekvések újabb, álcázott változataként kezelték. Román részről sokan úgy gondolták, elfogadhatatlan az a gondolat, miszerint a románság jelenlétét ezen az egyetemen a magyaroknak nagyobb hatalmat adva kellene vagy lehetne újradefiniálni. A románok és magyarok közti egyezkedés a közös kormányban való részvétel kontextusában sem tudott harmadik, etnicitás-semleges megoldást eredményező párbeszéddé alakulni. Különböző forrásokból táplálkozva, de mindkét részről, a másikkal szembeni frusztrációk keveredtek a felsőbbrendűség érzésével. Az attól való félelem, hogy az etnikai „másik” becsap bennünket, együtt járt azzal a hittel, hogy nem szólhat bele a mi ügyeinkbe. Ennek eredményeként a felek kiindulópontjai és eredeti elképzelései az együttműködés határairól és lehetőségeiről gyakorlatilag újratermelődtek. Végső soron maga az etnizáló paradigma és a kulturális identitáspolitika győzedelmeskedett, a multikulturalizmus helyi jelentései pedig a román és a magyar értelmezés szembenállásából bontakoztak ki.

Folytatás a következő számunkban

1961, Kolozsvár; BBTE, Európai Tanulmányok Kar, előadótanár; Antropologii occidentali în Europa de Est (Colin Quigleyvel és Gabriel Trockal), Kolozsvár, 2000.


2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban