Gabriel ANDREESCU
A föderatív Európa fogalmáról
 
A davosi tanácskozáson olyan vitára került sor, amelynek tétjét kevesen értették meg. A bolgár elnök egy radikális javaslatot tett, amely váratlanul érte a vendéglátókat. Petar Sztojanov azt kérte az Európai Unió tagállamaitól, hogy 2004-ben fogadják el az összes tagjelölt állam politikai integrációját, s a gazdasági struktúrákba való betagozódásra csak ezt követően kerüljön sor, a feltételeknek való megfelelés függvényében.

A javaslat nem volt kellően kidolgozva, előterjesztése pedig a lehető legalacsonyabb színvonalúnak bizonyult. A vendéglátók úgy érezték, provokálják őket, Günter Verheugen pedig diplomatikus választ adott: „szerintem a javaslat későn érkezett, mivel (…) nem tudjuk megváltoztatni a játékszabályokat”.
Amire azonban a bolgárok kísérletet tettek, az az Európai Unió logikájának az alapoktól való újragondolása. Miután az európai egység megalkotása kezdetben egy lényegében politikai célt – a kontinens békéjének biztosítását – tűzte maga elé, utóbb a funkcionális szervezés elve mentén alakult, amit David Mitrany még a negyvenes évek elején leírt. A folyamat sikeresnek bizonyult. A funkcionális logika tartalékai azonban kimerülőben vannak. A döntések és procedúrák olyan zuhatagát eredményezte, amely már elviselhetetlen teherré vált az Unió fejlődése szempontjából. A bürokraták és technokraták együttes súlya kezdi szétzúzni az eredeti tervet. Az új kihívások közepette – összeomlott a szovjet birodalom, az Unión kívül a bővítést, belül pedig az elmélyítést követelik – új politikai akaratra van szükség. A gazdasági jólét közvetlen célját kellene meghaladni, egy magasabb célt jelentő terv érdekében.

A kérdés akuttá vált azon országok esetében, amelyek EU-integrációs törekvései nyilvánvaló ellentétbe kerültek versenyképességükkel. Ezen országok – elsősorban Bulgária és Románia – számára az európai integrációs folyamathoz való csatlakozás jelentősége történelmi léptékű. Amilyen mértékben biztosítják politikai, gazdasági és kulturális elitjeik az integrációt, olyan mértékben van – évtizedekben vagy évszázadokban mérhető – jövője a határaikon belül élő lakosságnak.

Bulgária és Románia félelmei mások félelmeivel találkoznak. Mi lesz mégis Ukrajna jövője? És mi a Moldova Köztársaságé? Az is nagyon valószínű, hogy hamarosan kimerül az integráció energiaforrása. A csatlakozási folyamatba bekapcsolódott államok befogadásának súlya nemcsak az erőforrások szempontjából érződik, hanem pszichológiailag is. A globalizációs jelenség is az Európai Unió marginalizációjának irányába hat, mert olyan gazdasági térségről van szó, melynek munkaerőpiaca kevéssé rugalmas, fogyasztói piacként pedig behatárolt. Mindez kedvező környezetet eredményezhet a belső szétesés folyamatának beindulásához.

Bulgária, megfogalmazva azt, hogy a politikai integrációnak a gazdasági előtt kell járnia, az EU-bővítés logikáját akarta Davosban felborítani. Románia még Bulgáriánál is érdekeltebb abban, hogy ebbe az irányba tekintsen. A német kereszténydemokrata körökhöz közel álló Die Welt által nemrégiben kirobbantott botrány, amely törölte Romániát az EU-bővítésre vonatkozó előrejelzésekből, jól mutatja, hogy van okunk törődni a jövő Európájának tervével.

A bolgár javaslat logikai végiggondolása egy Európai Föderációra vonatkozó álláspontot jelent, amely a jelenlegi integráció folyamatának meghosszabbításaként képzelhető el. Az EU jelenlegi határainak maximális – megvalósítható – kiterjesztésével létrejövő Európai Föderáció olyan szervezet megteremtését jelenti, amely képes megvédeni, elmélyíteni és támogatni – a globalizációs kontextusban – azt az emberi létezésmódot, amelyet Európa modellnek tekint. E logika egyszerű sémája: egy föderatív típusú szövetség azonnali megvalósítása mindazon európai államok részvételével, amelyek rokonszenveznek e tervvel. A föderáció különböző alrendszereihez (az eurózónához stb.) való csatlakozásra viszont csak később kerülne sor, a sajátos feltételek teljesülésével.

Arra lenne szükség, hogy 2006 körül az Európai Unió tervezői meghozzák a döntést az Unió radikális reformjáról: az Európai Föderációról. Hogy ez lehetséges legyen, Európa lakóinak a terv megértéséhez és elfogadásához néhány év felkészítésre lenne szükségük. Nos, ezért kell a föderatív Európa eszméjének egy-két év alatt körvonalazódnia s két-három év alatt a politikai szereplők munkaasztalára, valamint az európai közvélemény vitafórumaira kerülnie.

Melyik az a „kontinens”, amellyel azonosulhat az Európai Unió? Melyek azok a – történelmi dimenziójú – európai határok, amelyeket a mai EU felvállalhat? Az Európai Unió politikai projektjének van miért átfognia az európai államok közösségének egészét, beleértve – potenciálisan – olyan államokat, mint Moldova Köztársaság, Fehéroroszország és Ukrajna. Tekintettel a többséget jellemző politikai attitűdre és arra az európai történelemre, amelyet nehéz lenne megkérdőjelezni, nagyon valószínű, hogy ezen országok legitim képviselői kinyilvánítanák, vállalják a Föderatív Európa alkotmányával járó státust – még akkor is, ha e kontinentális perem belépése a föderális Európa alrendszereibe évtizedekig tart.

Jellemző példa – több szempontból is – a Törökországé. A föderális Európának a politikai értékek egységét kell biztosítania a – Nagy Európa központi értékét jelentő – etnokulturális sokféleség felkarolásával egyszerre. Törökország arra példa, hogy az európai alkotmány felvállalása egy állam részéről feltételezi a belső intézmények előzetes – minimális – felkészítését: katonai demokrácia nem léphet be egy kimondottan civil struktúrába.

Az Európai Föderáció alkotmányának első szakasza azt a közös értékkészletet definiálja, amely egy szociális, igazságos és szolidáris, a sokféleség iránti megbecsülést és az egyének és csoportok közötti esélyegyenlőséget ápoló Európa karaktervonásait alkotja, s amelynek magját esetleg az Alapvető Jogok Chartája adja, kiegészítésekkel a politikai jogok terén s továbbfejlesztve a szociális, gazdasági és kulturális jogok tekintetében. Az alkotmány második szakaszának a fontosabb európai intézményeket kell meghatároznia; ezek – egész röviden – a következőképpen képzelhetők el: egy kétkamarás törvényhozói testület – közvetlenül választott Európai Parlament és egy Európai Szenátus –, korlátozott beavatkozási lehetőségekkel, de tényleges hatáskörrel rendelkező végrehajtó hatalom, amelyet a törvényhozás ellenőriz, egy Legfelsőbb Föderális Bíróságból és helyi föderális bíróságokból, valamint többlépcsős nemzeti jogszolgáltató szervekből álló igazságszolgáltatási rendszer, a föderális Európa elnöke, akit közvetve választanak meg, az Európai Parlamentben, s akinek feladatkörébe a Föderáció képviselete tartozik, jogosítványai pedig korlátozottak lesznek.

A regionális struktúrák olyan hatásköröket kapnak, amelyekkel a közvetítő láncszem szerepét töltik be – funkcionális jelleggel – a nemzeti és a föderális szint között. E struktúrák alulról felfelé épülnek ki, természetes úton. Azonban bátorítani és támogatni kell őket.

Az Európai Föderáció létrehozása megerősíti az Európa Tanácson és az EBESZ-en belüli demokratikus mechanizmusokat. De főleg lehetővé tenné a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Övezet (TAFTA) és az Európai Föderáció–Egyesült Államok konföderatív szervezet – ennek a NATO közös intézménye lenne – létrehozását.

Románia számára e terv felvállalása a nemzetállami fogalmakban való gondolkodással való szakítást jelentené, és esélyt adna az EU-ba való integrációra a gyenge gazdasági és társadalmi teljesítmény s az uniós civilizációtól elválasztó távolság ellenére is. Az elmúlt évtized nem csökkentette, inkább felerősítette önazonosságunk komplexusait. Íme, miért kell változtatnunk passzív, sorbanállói státusunkon, aktív, tervezői státussal helyettesítve azt, amelyhez – cseppet sem melléktermékként – az Unió jövőjéről alkotott román elképzelés felvállalása szükséges.

Ui.: E koncepciót átfogó módon egy Adrian Severinnel közösen írt tanulmányban fejtettük ki, amelynek címe Un concept românesc asupra Europei federale, s amely első díjat nyert egy, a Nyílt Társadalomért Alapítvány által meghirdetett pályázaton.

1952, Buzău; Bukaresti Helsinki Bizottság, társelnök; Problema transilvană (Molnár Gusztávval), Iaşi, 1999, Locurile unde se construieşte Europa. Adrian Severin în dialog cu Gabriel Andreescu,Iaşi, 2000.


Forditotta: BAKK Miklós
2001.02.05.

a cikk *.pdf formátumban