ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Március negyedikén az idén is, mint kereken két tucat évvel ezelőtt, a fővárosban megmozdult a föld. Az íróasztalomnál ültem, mint akkor is. A mostani ártalmatlan rengés a villámfény élességével előhívta az 1977-es szerencsétlenség képeit. Az összeomló könyvespolcot, a lengő csillárt, a dübörgő zajt, ölembe kapott másfél éves kisfiam töprengő, csodálkozó tekintetét. Akkor éjszakára nem mertünk a megroggyant tömbházban maradni, az alattunk lakó idős szomszéd házaspár, Papacosteáék rokonainál húzódtunk meg egy kertes házban. Bukarestben azonban nagyon sokan elpusztultak akkor, szinte mindenkinek megvan a rokon, barát vagy ismerős halottja. Az enyém, a miénk Dankanits Ádám, rovatvezetőm A Hétnél, aki a Popa Rusu utcában veszett oda kisiskolás fiával.

Hét esztendővel annak előtte, Bukarestbe jövetelem évében egy másik természeti csapás búcsúztatott Marosvásárhelytől és Szászrégentől, a Maros 1970-es áradása. Ekkortól egy olyan kép maradt meg emlékezetemben, amelyet magam nem is láttam, csak a leírások alapján képzeltem el, később megálmodtam, s immár a tény kétségbevonhatatlanságával él bennem: a víz egybeolvad a látóhatárral, de a fősodor azért látszik – állattetemek, úszó bútorok jelzik; úszik egy háztető is, rajta meztelen idős férfi kiabálja: tűz van! tűz van!

Az árvíz után öröm ért. Bukarestből megkaptam a frissen megalapítandó lap főszerkesztőjétől a „meghívót”: legyek szerkesztője A Hétnek. Vásárhelyen találkoztam Ádámmal, kávé mellett lelkesen elbeszélgettünk a lapalapításról, elkezdtük tervezni a tudományos rovatot. Még abban az évben, 1970-ben, október 23-án megjelent A Hét első száma.

Huszonkilenc év múlva, 1999. október 25-én beütött a saját, különbejáratú katasztrófám. Az ország legnagyobb példányszámú napilapjának első oldalán a következő címet olvashatták az egész országban: Amintirile negre ale Revoluţiei din Ungaria 1956/ Hugo Agoston, redactor-şef adj. al noului cotidian Kronika din Cluj – denunţat ca turnător al Securităţii (Az 1956-os magyarországi forradalom fekete emlékei/ Ágoston Hugót, a Krónika című új kolozsvári napilap főszerkesztő-helyettesét leleplezték a Szekuritáté besúgójaként). A vád pörölycsapásként hatott rám. A cikkben leírt képtelenségek ellenére – a szerző nyilván ott sem volt azon az összejövetelen, ahol engem a gyanúsítás ért, olyan dolgokat kapcsolt össze, amelyeknek semmi közük nem volt egymáshoz, bár külön-külön valószerűnek tűnhettek (íme, az igazi szekus módszer!) – és néhány, a vártnál azért kevesebb baráti vigasztaló és biztató szó ellenére egyáltalán nem voltam nyugodt.

Emlékeim bizonytalansága miatt nem voltam nyugodt. Amit az akkor történtekről fel tudtam idézni, elég volt ugyan a gyanakvó lelkiismeret-vizsgálathoz, ahhoz azonban, hogy elfogadjam és elviseljem a vádat – kevés. Különösen zavart az összefüggés 1956-tal és A Héttel. A cikkben ugyanis az jelent meg, hogy én 1956-ban (tizenkét évesen) árultam be áldozatomat, és ennek köszönhetően lettem A Hét alapító tagja.

Lelkiismeretet említettem. Azért írom most ezt a vallomást. Megpróbálom önkímélet nélkül szemügyre venni, mi történt akkor, még egy szomorú adalékként a volt politikai rendőrség megfélemlítő gépezetének működéséhez. Két dolgot előre kell bocsátanom. Először is, természetesen soha senkit nem súgtam be, tudatosan soha nem közöltem senkire nézve káros információkat, nemhogy fizetség fejében, de még véletlenül sem írtam le életemben senkiről egyetlen sor „jelentést” sem, és emlékezetem szerint erre kötelezettséget sem vállaltam. Mindez azonban – és ez a második dolog – nem azt jelenti, hogy az alábbiakat mentegetőzésnek vagy magyarázkodásnak szánom. Különben is, qui s’excuse s’accuse, ugye. Következzenek a tények.

Részletek egy interjúból
– Aznap délelőtt telefonon értesített az RMDSZ titkárnője, hogy én is hivatalos vagyok az ’56-osok megemlékezésére. Amikor már ott ültem a teremben, mondtam, hogy itt valami tévedés lehet, én nem vagyok ’56-os! Egy (…) tanár, akinek nem jegyeztem meg a nevét, azt mondta, hogy átnézték a dossziémat, és az én helyem igenis köztük van. És akkor elkezdtem mesélni…
– Egészen pontosan mit?
– Azt, hogy 1970-ben rendszerellenes propagandáért a 166-os cikkely értelmében letartóztattak. Ötödmagammal füzetlap nagyságú papírra kézzel írott röpcédulákat ragasztgattam Régen főterén. Az összeesküvők között voltak románok is, németek is. (…)
– Mit tartalmazott a röpirat?
– Szinte ugyanazt, mint a Temesvári Kiáltvány. Csak bennünk ez szinte húsz évvel korábban fogalmazódott meg.
– Miként bukott le?
– A városban megindult a nyomozás. Mivel semmi eredményre nem vezetett, megkezdték a grafológiai vizsgálatokat. Munkahelyeken, buszon, vonaton mindenkit tettek oda írni. Munkahelyemre, az IRUM-hoz is ellátogattak, de mind a két alkalommal megúsztam. Betegszabadságot vettem ki, így elkerültem a szeku figyelmét. Közben az estibe is eljöttek, de onnan is sikerült lelépnem. Telt-múlt az idő, én meg egyre jobban gyakoroltam a balkezes írást. Júliusban ismét ellátogatott a megbízott szekus a líceumba. Órára éppen Ágoston Hugó jött be, aki felírt néhány, a röpcédulán megjelenő szót a táblára. Az egyik kivételével felismerhetetlenül le is másoltam. Amikor kilépett az osztályból, a lépcsőkön megállítottam, és azt mondtam: „Hugó, ezek engem keresnek, add vissza kérlek a papírt, egy szót ki kell javítsak!” Most is előttem van, amint előbb lenézett, majd felnézett, és halkan azt válaszolta, hogy nem lehet.
– Hol van itt a besúgás?
– Nem mondom, hogy ő súgott be, de ha akkor egy kicsit is segít, nem kerülök börtönbe. Különben nagyon jól tudtam, hogy milyen következményekkel járhat ez az egész, és végül is magamnak köszönhetem azt a három évet.
– Az ötűk közül csak ön bukott le?
Augusztus 20-án engem vittek be a szekura, és én mindent magamra vállaltam. Az ügyész 15 évet kért, de a katonai bíróság csak háromra ítélt.
– Miért éppen most, a Krónika indulása előtt került terítékre ez az ügy?
– Nehogy azt higgye valaki, hogy én húsz évig azért vártam a fordulatot, hogy most odamondjak Ágoston Hugónak. ’90 után az RMDSZ szervezésével voltam elfoglalva, engem nem érdekelt a bosszúállás. (…) Különben, ha tudom, hogy az elmesélt történetet bizonyos román újságírók a Krónika ellen használják fel, el sem mondom. Nekem nem hiányzik, hogy egy lap vagy a magyarság, vagy akár Ágoston Hugó ellen egy közismerten magyarellenes riporter valamit is írjon. (…)
– Végül, a szíve mélyén mit gondol, Ágoston Hugó besúgó volt?
Ha besúgóként ismertem volna, nem fordulok hozzá oly bizalmasan. De mi jóban voltunk, kicsi volt közöttünk a korkülönbség, együtt szórakoztunk, együtt buliztunk, a lakásunkon is járt, pertuban voltunk… Még mit mondjak? Ha találkozunk, egészen biztosan nem esek neki, nem köpöm szembe. Viszont azt ki szeretném hangsúlyozni, hogy még voltak olyan barátaim, akik „félreléptek”, és szabadulásom után azt mondták, bocs, tévedtem.

Az interjút volt esti líceumos tanítványommal a Krónika tudósítója készítette, s a távmásolón 1999. október 26-án átküldött példánya van a birtokomban. (A Krónika 1999. október 30-ától jelenik meg rendszeresen.)

A félelem ára
A szöveg többszöri elolvasása után gyötrő önelemzésbe fogtam, megpróbáltam emlékezetem mélyéről előszedni a képeket. Képeket mondok, mert „szövegeket”, tartalmakat alig sikerült felidéznem. Az ügy előzményeiből akkor semmit sem tudtam, fogalmam sem volt arról, hogy a tanítványom mit tett, miért nyomoztak utána, s nagyon remélem, ő sem úgy emlékszik, hogy titkát megosztotta volna velem. Ezzel szemben meg voltam győződve róla, hogy engem figyelnek, hogy „valami baj van velem”, azért késik A Héthez való áthelyezési kérelmem jóváhagyása.

Késő este volt, az utolsó órára készültem bemenni az esti líceum végzős magyar osztályába (különben tanítottam nappali és esti tagozaton, reál és humán osztályban, magyarul és románul), amikor az igazgató kíséretében megjelent a tanáriban egy férfi; nem emlékszem, hogy mutatkozott be, mint ahogy nem emlékszem a termetére, az arcára, a hangjára sem. Azt mondták, az „ellenőrző dolgozat”, amit meg kell íratnom, rövid, utána hazamehetnek a diákok. Szinte megkönnyebbültem: ez nem lesz nehéz próba, én nem lehetek „sáros”, a diákjaim sem lehetnek azok, jöjjön, aminek jönnie kell. A többi úgy történt, ahogy volt tanítványom az interjúban elmondta. A leírása alapján a képet többször megálmodtam, most is élesen látom. Igaz: nem tudtam azt mondani, hogy előkeresem a többi közül a dolgozatát, s odaadom, hogy javítson benne. Megütött a veszély fémes illata: meg voltam győződve, hogy ellenem felépített provokációról van szó, hisz magamat tartottam üldözöttnek. Nem néztem körül, paranoiámban úgyis „tudtam”, hogy figyelnek.

Vajon hány huszonhat éves vidéki magyar fizikatanár adta volna vissza olyan körülmények között azt az „ellenőrző dolgozatot”? Bizonyára többen. Túl a félelmen, mihez kellett nagyobb jellemerő: a visszaadásához, vagy annak visszautasításához? Most már látom, hogy tévedtem a helyzet megítélésében. Bocsánat. Bocsánat.

Így utólag az sem mentő körülmény, hogy az iskolaigazgató szigorú tekintetétől kísérve az illető nekem is „íráspróbát” diktált. Az egész „kapcsolatunk” nem tarthatott többet kétszer tíz percnél. Ha nem voltak más információi, szálai, nyomravezetői (amit azért kétlek, mint ahogy az is furcsa, hogy a bűntársaknak nem jártak utána), akkor ez a vidéki szekus akkor este rendkívül hatékony volt. Jóval hatékonyabb, mint azok, akik Bukarestben 1987 körül kétszer vagy háromszor is eljöttek a lakásomra, s megpróbáltak beszervezni. (Természetesen visszautasítottam őket, lerázásuk nem is ment olyan könnyen; de ezt már megírtam.)

Egy kérdés azonban óhatatlanul felmerül: hogyan tudtam „együtt élni” hitvány nem-tettemmel? Elsősorban úgy, hogy nem ismertem az ügy fejleményeit. Csakhamar eljöhettem Régenből, s Bukarestben az életem teljesen megváltozott. Amikor jóval később megtudtam, mi történt a tanítványommal, akkor sem kapcsoltam össze azt bizonytalan emlékeimmel. Nyilvánvalóan hatott a kognitív disszonanciának nevezett lelki jelenség is: „az egyén ismeretei és viselkedése közötti disszonancia feszültséget kelt, amelyet vagy cselekvése, vagy véleménye megváltoztatásával próbál csökkenteni. Ha a cselekvésen nem tud változtatni, véleménye fog kényszerűen cselekvéséhez idomulni”. (Pszichológiai értelmező szótár) Mindenesetre, ha teljesen a bűn tudatával éltem volna, későbbi pályafutásomon nem teszem azt, amit tettem – jót és rosszat –, nem „árultam volna egy gyékényen” annyi jó baráttal a volt rendszernek nem tetsző gondolatokat. Nem azt és nem úgy írtam volna, amit és ahogy írtam. Ha az emberük lettem volna, talán nem akartak volna utána beszervezni, talán nem akartak volna kirúgni a laptól, amiért – mi tagadás, italosan – a „magyar himnuszt” énekeltem negyedmagammal az utcán (akkor a főszerkesztőm mentett meg, azzal a zseniális megjegyzéssel, hogy egy bukaresti rendőr nem ismerheti a magyar himnuszt; mellesleg nem is a himnusz volt, hanem a „Kossuth Lajos azt üzente”); és főleg kvázi-politikai okok – családom Budapestre költözése – miatt 1989-ben nem rúgtak volna ki A Héttől (másokkal hasonló esetekben ezt nem tették meg).
*

Végül is hogyan tudott annyira hatékony lenni ez a gépezet? Elsősorban megfélemlítéssel, kíméletlen akcióival. De azzal is, amit H.-R. Patapievici világít meg cikksorozatában a 22 hasábjain: (A Szekuritáté) „egy gyakorlatilag hermetikusan zárt társadalomban, a mindentudás trükkjének felhasználásával megbénítva az embereket, elejét vehette bármilyen ellenállásnak vagy függetlenségi megnyilvánulásnak”. A politikai rendőrség tehát a „mindentudás trükkjének” és a megfélemlítés terrorjának felhasználásával érte el a célját. Lásd fennebb. Tulajdonképpen pokoli átverésről van szó, amellyel megfizettették a félelem és a hiszékenység árát. Persze, voltak olyanok is, köztük értelmiségiek, akik érvényesülési vagy anyagi érdekből működtek együtt. Az ilyeneknek nem tudnék megbocsátani, kivéve, ha ellenem tették (kíváncsi vagyok „szereplésükre” a dossziémban, mint ahogy most már arra is, hogy Régenben kik voltak „rám állítva”).

Külön kellene elemezni azokat a „sajátosságokat”, amelyek a román politikai rendőrség diszkrét báját meghatározták. Ezek egyike nyilván a romániai magyarokkal való bánásmód. Gyanítom, hogy nem pozitív diszkriminációban részesültünk. És gyanítom, hogy mind a mai napig megkülönböztetett figyelemnek örvendünk.

Ámde – és most mindnyájunkra, román és magyar értelmiségiekre gondolok – ma már megszenvedett tudással tudjuk, hogy senki sem mindentudó. És már nem félünk. Bár…

1944, Szászedgyes (Szeben megye); Krónika, Kolozsvár, vezető szerkesztő, A Hét, Bukarest, főmunkatárs, Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.04.09.

a cikk *.pdf formátumban