MAGYARI-VINCZE Enikő
További elmélkedések az etnikai határvonalak átlépésének esélyeiről
Fórum 
Folytatás az előző számunkból

Írásom első részében azt foglaltam össze röviden, hogy a „kolozsvári egyetem”, mint a román és a magyar identitáspolitika egyik küzdőtere, miként hozta létre és tartja fenn az etnikai határok fontosságának tudatát és az etnikai keveredéstől való félelmet. Most azt próbálom megérteni, hogy miért többszörösen bonyolult másképp gondolkodni magunkról, a másikról, együttélésünkről, intézményeinkről, mindennapi gyakorlatainkról.

Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt azért nehéz az etnikai határvonalak átlépéséről beszélni, mert egy furcsa paradoxonon belül mozgunk: azt tételezzük fel adottságként, aminek feloldásán elmélkedünk. Új típusú identitáspolitika lehetőségét keressük, miközben újratermeljük az etnikumcentrikus gyakorlat alapvető feltételezését, miszerint az etnikai határok egyszer és mindenkorra adottak. Abban különbözünk azoktól, akik az elkülönülés és a határok fenntartása nevében cselekednek, hogy – számukra érthetetlenül – nem ezek fenntartását, hanem átlépését tartjuk kívánatosnak. A két álláspont tehát két különböző érték alá rendeli érvelését, és mint ilyen, összeegyeztethetetlennek tűnik: az egyik értelmezésben a „határátlépés” az „önazonosság” feladását jelenti, a másikban a „határ” fenntartása konfliktusok sorát termeli. De mindkettő foglya marad az etnizáló paradigmának mint diskurzív/szimbolikus hatalomnak, amely – amint Foucault óta tudjuk – előírja és szervezi a magunk és a másik elképzelését, mindennapi gyakorlatainkat és kapcsolattartási szokásainkat, miközben lehetetlenné tesz/megtilt másokat.

Fontos tehát azon gondolkodnunk, hogy miként lehet kezelni az említett paradoxont. Egyrészt arra kell figyelnünk, hogy miként jött/jön létre az etnikai határban való gondolkodás hatalma, és bizonyos kontextusokban miért az etnikai csoporthoz való tartozás tudata és gyakorlata uralja a társadalom szerveződését. Történészek és antropológusok (csak a „klasszikusokat” említve, például Frederik Barth, Benedict Anderson, Eric Hobsbawn) fontos támpontokat szolgáltatnak számunkra ebben a tekintetben. Másrészt azt kell tudatosítanunk, hogy a mindennapi életben az etnikai határ fenntartása és átlépése egymást kiegészítő folyamatok, miközben kereszteződnek a más terminusokban (például nem, osztály, életkor, szexuális orientáció) definiált elkülönülésekkel. Ez utóbbi vonatkozásában segítségünkre válnak azok a feminista elemzések, amelyek – a feminista identitáspolitika (ön)kritikáját is adva – etnikum és társadalmi nem kapcsolatának bonyolult összefüggéseit tudatosítják.

A Provincia hasábjain folyó vita a transzetnicitásról, konkrétabban az etnikai határokat átlépő politikai párt létrehozhatóságáról (2001. január–február) nem érintette ezeket a kérdéseket. Mint ahogyan nem igazán szólt az elitek, elsősorban a humán értelmiségiek és politikusok felelősségéről sem, arról, hogy 1990 után mind a politikum, mind a civil társadalom, mind pedig a társadalomkutatás a maga módján erősítette/újratermelte a határok adottságába vetett hitet. Valójában, persze, igen nehéz úgy beszélni jelenségekről, például az „etnikai határokról” és az etnikai identifikációról, hogy ne használjuk létező fogalmainkat, illetve nehéz úgy használnunk ezeket, hogy közben folyton megkérdőjelezzük érvényességüket. És igen bonyolult úgy képviselnünk elnyomott, hátrányos helyzetű társadalmi kategóriákat (például etnikai, nemi és szexuális „kisebbségeket”), hogy közben tudatosítjuk magának annak az identitásnak a viszonylagosságát és belső különbségeit is, melynek nevében programokat, politikákat találunk ki. Pedig ha bizonyos (például az etnizáló) gondolkodásmódok és gyakorlatok uralmát és uralmának megváltoztathatóságát akarjuk megérteni, ezt kell tennünk. Egy diskurzus hatalmát akkor győzzük le, ha következetesen szétszedjük fogalmait, szabályait, tiltásait, és ha rájövünk, mi magunk miként állunk hatalma alatt. Intellektuális eretnekség ez, s aki ebbe fog bele, nem tudatosíthatja eléggé, miként és mikor válik marginálissá, s nem csodálkozhat többé azon, hogy miért marad ki folyton az uralkodó osztályozási rendszerekből, miért nem élvezheti a valahova tartozás megnyugtató tudatát egy olyan környezetben, ahol a többség ezt tartja „normalitásnak”. Az átlépés és az áthágás gyakorlata legtöbbször nem marad büntetlenül abban a kontextusban, amely az „autentikus értékeket” az elkülönült életvilágokban lokalizálja. A hibriditás, a vegyesség, a köztesség „harmadik” állapotát sem az etnikai, sem a szexuális identifikáció vonatkozásában nem jutalmazza az a közösség, amely arra szocializálódott, hogy „vagy-vagy”-okban, bináris oppozíciókban gondolkodjék, és az a felfogás, amely a különbségeket „biológiai adottságokkal” magyarázza.

Azok tehát, akik a transzetnikus kezdeményezések lehetőségén gondolkodnak, nem hagyhatják figyelmem kívül, miként lépik át mindennapi életük során az emberek minduntalan különféle határaikat, valamint azt, hogy kik és miként hozzák létre ezeket a határokat. És nem felejthetik el, milyen paradoxonokkal kell megküzdeniük, és meddig kell a dekonstruálásban és a hagyományos gondolkodásmód kritikájában elmenniük, ha felvállalják a transzetnicitás mint társadalmi-politikai program és utópia kitalálását egy olyan környezetben, amely az etnikumba zártságot tartja a társadalmi együttélés egyik alapvető kritériumának.

1961, Kolozsvár; BBTE, Európai Tanulmányok Kara, előadótanár; Women and Men in East European Transition (Feischmidt Margittal és Zentai Violettával), Kolozsvár, 1997.


2001.03.25.

a cikk *.pdf formátumban