BORBÉLY Zsolt Attila
Tévedések tragikomédiája
Fórum 
A Provincia tavalyi, 4-es számában megjelent Összmagyarság és erdélyiség című írásomban fogalmaztam meg Molnár Gusztáv transzszilvanista elképzelésével kapcsolatos kritikámat. Ennek lényege, Molnár koncepciójának középtávú irrealitásán túlmenően, hogy amikor a szerző az Erdély-problematika alapján húzza meg a törésvonalakat a magyar és a román politikumon belül, akkor egyrészt olyan kérdést állít középpontba, mely mindkét oldalon meglehetősen periferikus, másrészt nem azonosítja be helyesen magyar oldalon az antitranszszilvanista felet. Az erdélyi magyar politikai mezőben ugyanis nem a Bukarest-centrikus RMDSZ „main stream”, hanem éppenséggel az általa antitranszszilvanistának nevezett összmagyar program képviselői – név szerint Tőkés László és a Reform Tömörülés (RT) – vállalták fel az erdélyiség gondolatát.

Ovidiu Pecican a Provincia január–februári számában reagált az imént összefoglalt írásomra, olyan dolgokat „olvasva abba bele”, melyek részben távol állnak tőlem, részben pedig, ha nem is állnak távol, de nem fogalmazódtak meg az említett szövegben. Nézzük, mit hámozott ki Pecican a decemberi cikkemből: „szerinte (mármint szerintem – megj. tőlem, B. Zs. A.), ha transzetnikus szereplőket akarsz kapni, előbb mindenestől nemzetiesítened kell őket”. Úgy vélem, itt van a gondolati hiba, amiből azután Pecican az összes abszurdumot levezeti. Ti. hogy „minden magyar, függetlenül attól, hogy transzszilvanista-e, vagy csak az összmagyarságba akar integrálódni, végül ugyanoda jut”, hogy számomra csak „ők” és „mi” létezik, hogy „minden magyar csak akkor ismertetik olyanként (…), ha az ’összmagyar’ építkezés híveinek értékcsoportját vallja magáénak, vagyis az RMDSZ Reform Tömörülését”, hogy az RT „visszavonult a XIX. század korlátozó és a nemzetiségi másság iránti (…) óvatos nacionalizmusába”, hogy az RT „hívei magyarabbak, mint az Árpád-házi királyok, akik úgy-ahogy megengedték a besenyőknek és a kunoknak, hogy letelepedjenek földjükön”. A teljesen téves interpretációk között egyetlen passzussal tudok egyetérteni, miszerint a középkorban „a magyarság nem határozta meg magát azzal a merevséggel (…), amivel a RMDSZ Reform Tömörülésének kemény magja meghatározza”. (Nyilván nem, tenném hozzá, tekintve, hogy akkor más nemzetparadigma uralkodott szerte Európában, s az újkori „merev” nemzetpolitikai felfogás még nem alakult ki. A fenti tézis tehát nemcsak az RT-ről, hanem bármely mai európai nemzet szinte bármely politikai erejéről elmondható.)

Visszatérve Pecican félreolvasatára: érdekes módon nem tűnik fel neki, hogy megállapításom, amit ő maga is idéz („az erdélyi magyarságon belül az erdélyiség gondolatát éppen azok vállalták fel, akik az összmagyar építkezés hívei”) pusztán egy érdekes és Molnár Gusztáv által figyelmen kívül hagyott tényt rögzít, azaz: deskriptív, nem pedig normatív jellegű. Egyszóval nem mondom sehol, hogy „nemzetiesíteni kell” bárkit is. Mint ahogy óvakodnék attól, hogy a magyarsághoz tartozást összekapcsoljam az RT programjának elfogadásával. Mi több, kifejezett averziót érzek azon politikai erők irányában, melyek nem átallják azt állítani, hogy aki nem őket követi, az nem is magyar. Konkrét példával élve: magyarságomban éreztem sértve magam, amikor MDF-szimpatizánsként 1990-ben a klasszikus ’56-os jelszót – „aki magyar, velünk tart” – olvastam a Független Kisgazdapárt plakátjain.

Ami a nacionalizmust illeti: ha nacionalizmusnak nevezhető az, hogy egy nemzeti közösség érdekvédelmére szerveződött politikai erő – tételesen az RT – programjának sine qua nonja ezen közösség megmaradása, önazonosságának megőrzése, akkor elfogadom ezt a jelzőt, bár erős pejoratív színezete miatt nem tartom szerencsésnek. Nem szerencsés a nacionalizmus ilyetén meghatározása azért sem, mert ha ebből indulunk ki, akkor a globalista térhódítást s a McDonald’s-kultúra egyensémáinak terjedését elősegítő karrier-pártokat leszámítva minden, a nemzeti azonosság megőrzését prioritásként kezelő politikai szerveződés nacionalistának minősül. A magam részéről a klasszikus Illyés Gyula-i felfogást vallom e kérdésben, miszerint a patrióta és a nacionalista közötti különbség az, hogy a patrióta jogot véd, míg a nacionalista jogot sért. (A patriótát most konvertáljuk nemzetben gondolkodóra, hiszen a Trianonban idegen és magyarellenes államok uralma alá kényszerített Kárpát-medencei magyarság „patriotizmusának” elemzése messze vezetne.) Nos, azt hiszem, Pecican is egyetérthet velem abban, hogy nemcsak az RT, hanem az erdélyi magyarság bármely politikai irányzatáról elmondható, hogy mindeddig megmaradt a jogvédelem területén.

Ami végül az Árpád-házi királyok emlegetését illeti, ez már tényleg túlzás. Az eddigieket némi felszínes figyelmetlenséggel bele lehetett talán olvasni a szövegembe – bár nem bánnám, ha pontos passzusokat idézne a szerző, hiszen az egyetlen általa kiemelt szövegrészem éppen az én álláspontomat támasztja alá –, de településpolitikáról nem írtam. Természetesen megvan a magam álláspontja ebben a kérdésben, mely egyébként megegyezik a nemzetközi jog előírásaival, miszerint vegyes etnikumú területek etnikai összetételének állami segédlettel való megváltoztatása (ami történt az elmúlt nyolcvan évben Erdélyben, s aminek eredményeként olyan, hajdanán színmagyar vagy közel színmagyar városokban, mint Nagyvárad vagy Kolozsvár, már többséget sem alkot a magyarság) – Árpád-ház ide vagy oda – határozottan elutasítandó politika. De ismétlem, a szóban forgó szövegemben erről a kérdéskörről egyetlen szót nem szóltam.

Végül a Pecican által címben is kiemelt problémáról: szó sincs arról, hogy elfeledkeztem volna a többes kötődésű emberek, „román-magyarok” és „magyar-románok” létéről. Annál kevésbé, mert az a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja a dominánsan egy kultúrához kötődő individuumok politikai azonosságtudatát, politikai törekvéseit. (Furcsa is lenne, ha egyeseknek – egy adott közösségből éppen kiszakadófélben levőknek – a „sebezhetőbb és félénkebb” mivolta határozná meg az illető nemzeti közösség önvédelmi politikáját.) Ők vagy az egyik, vagy a másik közösséghez érzik magukat közelebb, de az is elképzelhető, hogy mindkét kollektívumot egyformán magukénak vallják. Ebben az esetben szabad elhatározásuk, hogy támogatják-e Magyarország nemzeti integrációs törekvéseit, és élnek-e azokkal a jogokkal, melyekkel az összmagyar nemzetstratégia jegyében a státustörvény felruházza őket. E magyar nemzeti programnak éppenséggel az a lényege, hogy senkinek sem csorbítja érdekeit: azokat köti jobban – a lelki, kulturális szálak mellett jogilag is – a magyar államhoz és az összmagyar közösséghez, akiknek ez igényük.

2001.03.25.

a cikk *.pdf formátumban