Traian ŞTEF
A gőg és a frusztráció között
Erdélyi politika 
Nagy a forrongás a költségvetési törvény megszavazása előtt. A kormány úgy döntött, hogy 30%-kal csökkenti a közalkalmazottak számát. Ami azt jelenti, hogy nincs pénz mindenki számára. Azt jelenti, hogy többen vannak a kelleténél. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy ily módon csökken a bürokrácia. De vajon a Nemzeti Könyvtár könyvtárosai lennének a bürokraták? Vagy a muzeográfusok s a tanárok? Nem hiszem, hogy ily módon csökkenteni lehetne a bürokráciát. Bár burkoltan ezt mondják, nem az értelmiségi a bürokrata Romániában. Vannak intézmények, amelyek csak űrlapokat szülnek, de ezeket támogatja az állam. Ők maguk az állam. És a nemzeti örökséghez tartozó intézmények számát csökkentik, minimalizálják. Ja, nem termelnek acélt, és pecsételéssel sem foglalkoznak. A frissen választott képviselők, különösen az első mandátummal rendelkezők, igyekeznek minél többet megszerezni megyéiknek. A helyi költségvetéseken felül is kell pénz: az utakra (különösen az országutakra), a lakásokra, a tanügy, a rendőrség, a hadsereg, a kultúra fizetéseire (ez utóbbinak nagyon kevés), a beruházásokhoz, bizonyos veszteségek fedezésére stb. A bihari honatyák például tanácsot ültek, és úgy határoztak, összetartanak majd, amikor a megye költségvetéséről lesz szó. Érveik nagyon egyszerűek voltak: mi sokat adunk, és keveset kapunk vissza. Egész pontosan: 2000-ben Bihar megye annyit adott az állami költségvetésbe, amennyit Moldva összes megyéje együttvéve, és arra számíthatunk, hogy – amint az már előfordult – kevesebbet kap majd vissza, mint Vaslui. Ugyanakkor az a megye, ahol országosan a legalacsonyabb a munkanélküliek száma, ahol 25 000 olyan (1 és 12 000 fő közötti alkalmazottal rendelkező) magáncég van, amely befizet az egészségügybe, abban a helyzetben van, hogy bezárja kórházait, és ne fizesse tovább a gyógyszertérítést, mert a pénzt Bukarestben tartalékolják. Frusztrációra, gőgre is vannak itt érvek. A kollektivizmus csupán hangsúlyosabbá teszi őket.

Az eddigi kormányok politikája nem annyira szociáldemokrata, mint inkább vulgár-szociáldemokrata, betyáros volt (elvenni a gazdagtól, s a szegénynek adni a teljes nivellálásig), ami végső soron a kezdeményezések lefékezését, illetve a költségvetéshez való pénzátutalást megkerülő taktikákat eredményezett. Regionális szempontból ez a politika egy helyben tartotta Erdélyt, anélkül hogy a más tartományoknak juttatott alapok hozzájárultak volna azok alapvető fejlődéséhez. Mindaddig, míg az egyiket egy helyben tartják, a másikat pedig bágyadtan hátulról lökdösik, mindkettő részéről csupán elégedetlenségre számíthatunk: az egyik amiatt elégedetlen, mert túl sokat vesznek el tőle, a másik azért, mert túl keveset kap. Mindkettő lendületét veszti: az egyik, mert másokért dolgozik, a másik pedig, mert valamicskét úgyiscsak kap majd.

A PDSR minden közigazgatásra vonatkozó reformígéretével ellentétben semmi új a láthatáron. A decentralizálást ugyanaz a föderalizációtól való félelem fogadja; az erdélyiek gőgjétől és frusztrációitól való félelemnek ugyanaz az ellenszere – Magyarország; a tehetetlenség ugyanazzal magyarázza önmagát: a külföldi érdekekkel. Nálunk a xenofóbia a külföldi tulajdonosok ellen irányul, akik „garasokért” vásárolják fel a mi nagy teljesítményű gyárainkat és üzemeinket, és nem azok ellen a külföldiek ellen, akik alacsonyabb áron munkahelyeket vásárolnak meg. A kivizsgálások elszabadultak, és a toplisták élére kerültek, a következtetések pedig már rögzültek a közvéleményben: minden privatizálás csalás volt, különösen akkor, ha idegeneknek adtak el. A költségvetés formája lenne az első jele annak, hogy decentralizációt akarnak, a közigazgatás reformját. Jó lett volna, ha a megyék saját jövedelmük nagyobb százalékát tarthatták volna meg, és ezt az arányt szolidaritási aránynak nevezném, mert azokhoz jutna, akik nem rendelkeznek jelentős bevételekkel, egy másik rész pedig a nagy országos intézményeknek és országos érdekű létesítményeknek jutna. Amit most mondok, annyira egyszerű, hogy egyenesen naivnak tűnik. És valószínűleg mint ilyent fogják (le)értékelni.

Ami a külpolitikát illeti, az egy erdélyi szemében erőtlennek tűnik, más célokra irányulónak, mintsem számára valamilyen hasznot hozónak. Az elnök és a külügyminiszter részben Törökországban, Bulgáriában, Macedóniában, részben pedig a nagy államokban, Amerikában, Angliában sétál. Többen is úgy vélik, úgy közeledhetünk az európai intézményekhez, ha határozottan fenntartjuk, regionálisan Közép-Európához és nem a Balkánhoz tartozunk, és félhold-mosolyunkkal nem Délkelet vagy – enyhébbel – nem Franciaország felé fordulunk, hanem komoly arccal Magyarország, Csehország, Ausztria, Németország felé. Az erdélyiek németbarátok (lásd a románok érdeklődését a német tannyelvű osztályok iránt és a német márka forgalmát), és nagyon jól ismerik a többi volt kommunista ország tapasztalatait.

A fenti megjegyzések megerősítik véleményemet, miszerint a jelenlegi kormány politikája nem jövőbelátó politika, ahogy erre ígéretet kaptunk, hanem foltozott. És a parlamentben, valamint más, helyi intézményekben annyi a volt szekus, hogy nem csodálom, amiért Gabriel Andreescu mindenkit gyanúsít, aki köztisztséget tölt be. A megszokás, amely bennünket barmokként (pri noi ca pri boi) tart számon, náluk nyilvánvaló.

Ui. A nem idevalósiaknak, akik nem tudják, mi a helyzet a magyar nyelvvel a közigazgatásban, elmondom röviden: az alatt a rövid idő alatt, amíg én a kislányommal a parkban vagyok, egy magyar elmegy a polgármesteri hivatalba. A tudakozónál elirányítják a megfelelő irodába. Kopogtat, belép, és magyarul köszön. Ha csak románul válaszolnak, a továbbiak során románul beszél. Ha egy hivatalnok magyarul válaszol, hozzálép a kérvényével, és elmondja gondjait. Egy olyan városban, amelyben a lakosság több mint 20%-a magyar, lehetetlen, hogy a polgármesteri hivatalban ne legyenek magyar alkalmazottak is, így valószínű, hogy a köszönésre vagy a kérésre a válasz a legtöbb esetben magyarul hangzik el. Én a kislányommal a parkban játszom. Zavarnak valamiben az említettek?

1954, Biharfenyves (Bihar megye); Familia, szerkesztő; Leonid Dimov, Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.03.25.

a cikk *.pdf formátumban