Daniel VIGHI
A közéleti elkötelezettség decentralizálása
Fórum 
Úgy gondolom, hogy a Provinciát – s ezen mind a folyóiratot, mind az általa igazolt valóságot értem – a mindennapi élet konkrétumaihoz való minél nagyobb közelségében kell szemlélnünk. Máskülönben az Akadémiához kerülünk túl közel, s túl messze az utcától. Túlságosan arra összpontosítván, hogy milyen a fogalmak világa és a Történelem, szem elől tévesztjük, milyen irányt vesz s mily módon a Provincia. Befolyásolhatja-e az értelmiségi valamiképpen a Provincia életét, vagyis részt vállalhat-e sorsából, abból a fejlődésből vagy tönkremenetelből, amelyek mindig is lehetségesek, és fordulhat-e döntéseivel, jövőjével a fejlődés pozitívuma felé? A bukaresti értelmiség – s itt a Társadalmi Dialógus Csoportról és a Polgári Szövetségről beszélek – eljátszotta ezt az esélyét. Mindeddig igazából nem hallottam, hogy valaki is felidézze, megítélje ezeket a dolgokat, levonja a következtetéseket és a tanulságokat. Ami történt, maga a szerencsétlenség, és úgy tűnik, senki sem törődik vele. A kérdés, melyet e csőd nyomán fel kell tennünk magunknak: mit kellene tennünk azért, hogy a megtörtént hibák ne ismétlődjenek meg. Megértésükhöz azonban leltárt kell készítenünk. Az egyik legnyilvánvalóbb konklúzió az, hogy a forradalom óta eltelt évtized során az értelmiség (a közéleti szerepet vállalók) a két központi szervezet révén pártok módjára cselekedett, anélkül azonban, hogy valami hasonló lett volna. A következményeket ma világosan látjuk: a két szervezet értelmiségijeinek pártszerű elkötelezettségét a pártok saját érdekükben használták ki, s az 1996-os választásokig hasznos propagandaeszközzé alakították át őket. Ez frusztrációt váltott ki az értelmiségi elitből, amely küzdő mivoltában megcsalatva érezte magát, mivel az illuzórikusnak bizonyuló együttműködésnek nem volt finalitása. Az 1996-os választások megnyerése után tehát elkerülhetetlen volt a válság: abban a pillanatban a politikailag elkötelezett értelmiségiek természetesen azt kérték, hogy a kormányzásban megjelenjenek azok az eszmék (sőt ideálok), amelyeknek nevében a civil társadalmi csoportok nyilvánosan is felléptek. A csődöt e civil szervezetek ama elkötelezettsége váltotta ki, amellyel olyan általános programokat dolgoztak ki, amelyek a pártprogramok párját képezték. Ebből egy öngyilkos konkurencia alakult ki, amelynek üzenete egyfajta morális bukást is tartalmazott, mert éppen abban a közegben került rá sor, amely az etikum elsőbbségét követelte a politikában. A morális probléma abban rejlik, hogy az elkötelezett értelmiségiek pártszerűen viselkedtek, miközben a pártsemlegesség magasabbrendűségét illetéktelenül – minden alap nélkül – maguknak követelték. Ezért, ami engem illet, mikor úgy éreztem, a dolgok etikailag nem helyesek, egy párt létrehozásának támogatásával értettem egyet, a – mint emlékeznek – PAC-éval (azok számára, akik elfelejtették: a Polgári Szövetség Pártja). Most eltekintek attól, hogy már e párt megalakításakor megjelent a frusztráltság, a félreértés, mely tünetegyüttesként azokat jellemezte, akik kívülről akarták alakítani a párt politikáját. Végzetes hiba volt ez, amely – mondhatni – kozmikus szinten élezte ki az ellentéteket a megnyert ’96-os választások után. Az egyetlen következmény: leépülés, a támogatás hiánya, folyamatos pesszimizmus, frusztrációk, ellenzékiség és részvétel a hatalommal való viszonyban, egyszóval kétértelmű magatartás és zavarodottság minden vonalon, melyet a minden skrupulustól mentes politikusok cinizmusa tetézett, akiket csak személyes ügyeik érdekelték, s ehhez alibit épp az illető csoportosulások retorikájából átvett polgári eszmék és ideálok szolgáltattak. Mostani benyomásom az, hogy az értelmiségi elitet – annak bukaresti polgári-politikai megkonstruáltságú változatát – egyfajta buta naivitás jellemzi: olyan egyének ők, akiket szégyentelenül átvertek a pártok, választási ágensként használván őket. A legutóbbi választások után e hanyatlás még hangsúlyosabbnak tűnik, egyetlen konstruktív eszme sem jelentkezik köreikből, a nyilvánosság pedig az alternatív politikai konstrukciók hiányától szenved.

E történelmi pillanatban kell feltennünk a híres orosz forradalmár híres kérdését: mi a teendő? Nos, amit mi csinálunk, az éppen egy – mások mellett lehetséges – alternatív politikai konstrukció útjának kijelölése. Nem tudom, hogy egy transzetnikus, regionális párt eszméje megvalósul-e, vagy sem – ezt még meglátjuk. Én azonban hajlandó vagyok vitatkozni e kérdésről, úgy gondolom, van is némi (PAC-os) tapasztalatom hozzá, amelyet hasznosíthatok e vitában. Ha jól emlékszem, ugyanilyen tapasztalata Traian Ştefnek és Caius Dobrescunak is van. Nem tekinthetünk el attól, hogy az elkövetkezendő években ennek az elgondolásnak a súlya növekedhet. A Provincia egy másik újdonsága: az erdélyi és bánsági román értelmiségi közéleti elkötelezettségnek decentralizálása. A téma izgalmas (ha nem is éppen új) eszméi az etnikai határokat meghaladó szolidaritás kialakításához kapcsolódnak, amely egyes védendő, fejlesztendő és – feltehetőleg – politikailag instrumentalizálandó regionális értékeken alapszik. A pártokkal való kapcsolatot a regionális érdek mentén kell rugalmasabbá tenni; e tekintetben helyesnek tartom az RMDSZ politikáját a jelenlegi hatalommal szemben, azzal a megjegyzéssel, hogy ez (csupán) etnikai haszonnal jár, s csak azt követően, a következmények nyomán, regionálissal is. A Provincia nyitása e tekintetben is újító. Persze, feltehetjük a kérdést, milyen prioritásokat kell szem előtt tartanunk vitáink során. Én azt tartom, hogy a politikai kultúra, a történelmi kitérők szívesen látott kérdései mellett, a kulturális identitások részletes átvilágítása mellett szem előtt kell tartanunk ma a mellettünk levő Provinciát is. Vagyis ne ragadjunk le a Központi Egyetemi Könyvtár ablakai mögött, hanem tekintsünk másképp is a Provinciára. Például: abban az interjúban, amelyet Bakk Miklós készített az egyik parlamenti képviselővel, a költségvetési decentralizációt – megalapozottan – nyereségnek tekintik. Ezek után az lenne a kívánatos, ha megtudnánk, milyen az erdélyi és bánsági gazdasági élet dinamikája, főleg mert ez közvetlenül összefügg a Provincia költségvetésével. Követnünk kellene, mi történik a gazdaságban, méghozzá nem száraz adatokon keresztül, hanem mindenki által érthető elemzésekkel, hogy világosan lássuk, milyen világban élünk. Nagyon súlyosnak látom történelmi műemlékkincsünk állapotát. A régi temesvári várban romos XVIII. század végi házak vannak, Aradon szintúgy. Amikor elhaladok mellettük, úgy érzem, egy nagygyűlést kellene szerveznem a romok közt – egyedül, ha másképp nem lehet. Az nagyon is érthető, hogy a Provincia gazdasági és műemléki állapota egy cseppet sem tréfa az elkövetkezendő évek perspektívájából: némi egyszerűsítéssel úgy mondhatnánk, a gazdaság a jövőt, a műemlékek a múltat, a közösségi emlékezetet szabják meg. Ezért számomra minden vitában nyilvánvaló prioritásoknak számítanak. Jövőképeket alkothatunk magunknak, ez (is) a sajtó egyik feladata: megmutatni az embereknek, merrefelé haladhatnánk. Bizonyos, hogy a következő évtizedben (is) Erdélyben és a Bánságban bekövetkezik az állami nagyvállalatok elkerülhetetlen, folyamatos és megállíthatatlan piaci szelekciója, azoké a vállalatoké, amelyek vagy megmenekülnek, vagy természetes halállal kimúlnak. Másrészt az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a következő években Magyarország, Lengyelország és Csehország egyre távolabb kerül a keleti balkáni térség többi országától, de főleg a Dnyeszteren túliaktól. Ezért írásban s minden lehetséges tömegtájékoztatási eszközzel hirdetni kell, hogy az eurorégiós kapcsolatokra szükség van, számunkra előnyösek, mint ahogy előnyösek a határon átnyúló munkakapcsolatok is. (A temesvári német konzulátus előtt sorokban állnak azok, akik vízumot kérnek a német tartományokban való munkavállaláshoz. Ez pozitív dolog, mely arra utal, hogy a hetvenes évek jugoszláv modellje – a külföldi munkáé – lassan hatással van a 30–35 éves emberek gondolkodás- és cselekvésmódjára.)

Ezek az erőteljesebb gazdasági dinamikák sajnos negatív jelenségeket is kiválthatnak. A szegényebb övezetek (Olténia, Moldva, Hunyad vagy a Zsil völgye) egy dél-amerikai típusú kapitalizmus felé fejlődhetnek, amely nagy szegénységgel és kevés kapitalistával jár, miközben Bukarestnek, Konstancának, valamint Erdély s a Bánság jó részének nyugati standardokat megközelítő fejlődésben lehet része, vagyis itt erős középosztályunk alakulhat ki, amely autentikus fogyasztói társadalmat alapoz meg. Oly módon, hogy a Metro és Billa áruházba ne csupán néhány finnyáskodó léphessen be, hanem mindenki, aki természetesen szeretné beszerezni azt, ami otthonából hiányzik, még azok az öregasszonyok is, akik ma a sarki szatócsüzletbe járnak. Tehát támogassuk egy nyugati típusú népi kapitalizmus fejlődését a Provinciában, olyan kapitalizmusét, amely minél többet nyújt minél többeknek, s ne egy regáti típusút, amely minél többet ad minél kevesebbeknek.

1956, Lippa (Arad m.), Nyugati Egyetem, Temesvár, tanár, író, Sorin Titel – monografie critică, Brassó, 2000.


Forditotta: BAKK Miklós
2001.04.07.

a cikk *.pdf formátumban