Marius COSMEANU
Túl önmagunkon és a rosszon (avagy az először jövő és az utolsónak maradó joga)
Az erdélyi kérdés 
A Kárpátok két oldalán elterülő régiók közötti különbségeket legkönnyebben kétségtelenül az építészetben figyelhetjük meg. A mérsékelt regionalisták szerint ez egyben az utolsó érdemi különbség is, amely fennmaradt a kommunista rendszer és főképp a kései kommunizmus, a Ceauşescu-korszak utolsó évtizedében lezajlott rombolások és homogenizáló politika után. Ezzel szemben a szkeptikus regionalisták és a központosítás hívei azt tartják, hogy e különbségek „sajnos” vagy „már” megszűntek, mindenképp a múlthoz tartoznak, ha egyáltalán léteztek. Az említett eltérések oka elsősorban a történelemben és így a szóban forgó területekre hosszú időn keresztül jellemző kulturális szokásokban rejlik. Mivel e térségben a történelem, a rá való hivatkozás az identitás kialakításának szerves része és a legitimitás erős viszonyítási alapja, a közösségi életutak és az építészet közötti megfeleltetések külön érdeklődésre tarthatnak számot. Ezt igazolja az egyének közösségi (etnikai és/vagy vallási) azonosulása szempontjából kulcsfontosságúnak tartott, a hazai városokban tapasztalható szimbolikus (újra)építkezés dinamikája is (gondolunk itt elsősorban az épületekre, szobrokra, utcanevekre, zászlókra, emléktáblákra stb.).

Míg 1918 után a Nagy-Romániához csatolt területek kulturális bekebelezése során a románság sokkal inkább a városok főtereit és nem a falvakat vagy a periferikus helyeket kívánta meghódítani1, addig 1947 után - moszkvai sugallatra - az akkori kommunista rezsim a háború előtti (azaz a modern romániai) polgári társadalmat állította be ellenségképnek, és nekikezdett az ily módon felfogott korszakhoz és társadalomhoz kapcsolható értékek, beleértve az anyagi értékek szisztematikus felszámolásának. Mindazáltal az internacionalizmussal áthatott román kommunisták nemcsak átvették, hanem folytatták is bizonyos addigi identitásépítési folyamatok elemeit. Mint ismeretes, ez a keveredés végül elvezetett a Nicolae Ceauşescu-féle rezsim nemzetikommunizmusához, avagy az úgynevezett „bürokratikus nemzetikommunizmushoz”, amelyben a vezető osztálynak a lakosság homogenizálására irányuló politikájához a kisebbségi csoportok asszimilációs politikája is társult2. Egy képzeletbeli személyi kartotékon - B. H. Lévyhez hasonlóan - az abban a korszakban felnövő generációk is feltüntethetnék, hogy ők egy ördögi pár, a kommunizmus és a nacionalizmus édesgyermekei.

Ma ezen ördögi tapasztalat „lenyomatait” többek között az ország településein folytatott építkezések stílusában (azaz szabványosításában, az építészeti modellek és különbözőségek leszűkítésében, az épületek „racionalizálásában”) érhetjük tetten. Leszámítva a még létező történelmi (fő)tereket, mindegyik város egy részét úgynevezett rurbánus (azaz se nem városias, se nem falusias) szürke övezetté alakították át, és ez érvényes Suceavától Turnu Severinig, Konstancától Szatmárnémetiig; mindenik városban találkozhatunk e sorozatgyártásra támaszkodó ízlés termékeivel, a szocreál épületekből felsejlő antipoétikával (mindezek láttán el lehet merengeni azon, hogy filmoperatőreink egyáltalán készíthetnek-e óriási átkozmetikázások nélkül olyan képeket, amelyek visszaadnák a korábbi évszázadok hangulatát, és hogy a romániai városokban még létezik-e olyan panoráma, amelyet ne fertőzött volna meg ennek a velejéig... orwelli korszaknak az építészete).

Az értékvesztett társadalmakra jellemzően, a kommunista rendszer építészete (ez a szószerkezet azonban már-már oximoron) még funkcionális szintre sem jutott el. Az azokban az években épített elszemélytelenített és elszemélytelenítő, jórészt csupán alvásra szolgáló tömbháznegyedek kialakította lakótér társadalmi hatásai nagymértékben hozzájárulnak a mi forradalom előtti és utáni szorongásainkhoz. Ezek a szorongások az intimitás és a szociális kényelem felszámolásától a nagyon is aktuális jó közköltségfizető-rossz közköltségfizető háborúig terjednek (vagy e „lakótelep-tudat” egyik utolsó látható jeléig, nevezetesen a fürdés utáni víz más célokra való megtartásáig…). Mert nemcsak a társadalom jellege befolyásolja a városi környezetet3, hanem a társadalmat is befolyásolja ennek a környezetnek a jellege4.
*
Nyelvi és kulturális értelemben az 1918 előtti erdélyi vásárok és városok túlnyomórészt magyarok voltak, a második domináns nyelv és kultúra pedig a német volt. 1910-ben Erdély 776 252 lelket számláló városi lakosságának több mint négyötöde magyar, zsidó és német volt5. A térség eme etnikai tagoltsága nyilván megmutatkozott a városi építészetben és a nemzeti szimbólumok használatában is. Az 1918 után elkezdett és a kommunista érában folytatódott kulturális hegemóniára épülő politika azonban megváltoztatta Erdély etnikai arányait. Igaz, hasonló átalakuláson mentek át azok a regáti városok is, amelyekben valamikor jelentős (zsidó, görög, örmény stb.) kisebbségi közösségek éltek, mint például Botoşani, Brăila és Galac.

A politikai prioritások átértelmezésének köszönhetően 1989 után a mássággal szembeni többségi előítéletekre épülő szimbolikus nacionalizmus városi megjelenítése valamelyest mérséklődött. Ez főképp azokon a településeken érvényes, ahol a kisebbségek száma eléri a szükséges többségi arányt, és így megakadályozhatják a nacionalista töltetű kezdeményezéseket (de elhíresült kivételekkel is találkozhattunk, mint például a Cserehát-ügy, a Honvédelmi Minisztérium és a Román Ortodox Egyház által a Székelyföldre betelepített természetellenes erődítmények vagy a kolozsvári patologikus örökzöldjei).

Az erdélyi városi terek elfoglalása vagy olyan nemzeti/identitásbeli szimbólumokkal való feltöltése, amelyek a többségi hősökre és történelmi eseményekre utalnak, az identitás megkonstruálását szolgálják. E konstrukció fő tulajdonsága az, hogy elsősorban a Másik meghatározására, a Másik szimbólumainak és reprezentációinak ellensúlyozására épül. Így Erdély és az ország többi része közötti különbségek nem annyira stilisztikaiak vagy minőségiek, mint inkább mentalitásbeliek. A történelem és az építészet közötti folyamatosan változó, átalakuló kapcsolatok Erdélyben a térség mentalitástörténetének lényeges támpontjai. Amikor a történelmi kontextus „igényelte”, pontosabban fogalmazva: lehetővé tette a városi terek átalakítását (és ilyen szempontból az elmúlt másfél század kegyesnek bizonyult), ezek a változások be is következtek. Elég, ha pusztán a hivatalos vagy nem hivatalos rombolások történetére, az építésre vagy szoborfaragásra igénybe vett anyagok újrafelhasználására gondolunk, és rögtön láthatóvá válik annak az erőfeszítésnek a dinamikája, amely a különböző etnikai vagy vallási identitást városi terekbe vetíti ki. A nyolcvanas évek Demolidava-beli aplaudacii-ról (lefordíthatatlan szójáték: dák tapsolók) szóló anekdota nem csak a nagy Decretius által kiváltott „földmozgásokra” céloz; úgy is lehet értelmezni, mint a Másik szimbólumainak felszámolásáról szóló, kölcsönös bűnrészességgel jellemezhető korábbi évtizedekre való utalást. Példákat bőségesen találhatunk, kezdhetnénk a kolozsvári Belvedere Hotel6 nevének Transilvania Hotellé való változtatásával, és folytathatnánk a marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal épületének felújításával és újrafelújításával vagy az utcanevek végtelennek tűnő - a helyi politikai hatalom megoszlásának függvényében történő - cserélgetésével.

Románia történelmi területei közötti különbségek e tekintetben tehát abban ragadhatók meg, hogy míg a Regátban a városi terek identitásépítő funkciója ugyanazon (többségi) értékrendszeren belül, más rendszer(ek)re való belső viszonyulás nélkül valósult meg, addig Erdélyben ez az igyekezet óhatatlanul vagy nyilvánvalóan a Másik figyelembevételét feltételezi, ugyanis ebben a kulturális térben ez a fajta viszonyulás a felek önmeghatározásának része. Ha egyszer valaki a nemrég lezárult évszázad erdélyi mentalitását és ennek interetnikus kapcsolatokra történő hatását szeretné vizsgálni, mindenképp fontos elemként kell majd figyelembe vennie a Másik ilyenfajta elgondolásának városi terekbe való kivetülését. A múlt feldolgozása azonban továbbra is hiányos, mert nehézkes a történelemtől való elszakadás, és minduntalan azok az aspektusok kerülnek előtérbe, amelyek inkább növelik, mint csökkentik a társadalmi távolságokat, illetve a közösségek közötti kommunikáció esélyét.

A nacionalista láng jelenlegi, többségi éltetői a saját történelmük vagy a Másik történelmének kollektív képzeteit emlékezetkieséssel nem vádolható emlékképek segítségével veszik elő és forgalmazzák. Jelmondatuk mintha az lenne: Ha rossz nincs, semmi sincs! A dolgok ily módon történő szemléletének pszichikai alapja nem különösen bonyolult. Ugyanis nem könnyű lánglelkű román patriótaként Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben vagy Nagyvárad történelmi főterein sétálni - hogy csak néhány szembeötlő példát említsek - anélkül, hogy utol ne érne valamilyenfajta identitásbeli szédülés. Ezeket az állapotokat valahogy kompenzálni kell, meg kell mutatnod, hogy nagyfiú és identitás szempontjából felnőtt vagy. Ennek eredményeként felállítasz, vagy ahogy az amerikaiak mondanák, „odaerektálsz” néhány szoborszerűséget, felásod a Másik szimbólumainak környékét, tökösre fested a padokat, ha kell, a kóbor ebeket is, és mint egy becsempészett Big Ben, pontos órákban bejátszod Iancu dalát a járókelők számára stb. Az egész egy tökéletesen működő panoptikon.

Az enyhülő körülmények ellenére a másik oldalon - valamiképpen szimmetrikus módon - az erdélyi/romániai magyarok, főképp vezetőik által, a pánikkeltés stratégiáját követik. A jórészt az idősek, a falun vagy félvárosi körülmények között élők körében legitimitásnak örvendő RMDSZ politikai elitje a városi terek kezelésének szintjén sokkal inkább a többség ténykedéseire válaszol, minthogy természetes, vagy ha úgy tetszik, etnikai polgári magatartást tanúsítana. A gond itt nem a legitimitással önmagában van, hiszen ezt társadalmilag meg lehet érteni: mivel a magyar közösség is egy új szakaszba került, szükséges elmagyarázni, tisztázni a fiatalok számára, átadni nekik a közösség történelmi ismereteit, hiszen csak így valósulhat meg egyfajta újra-összekapcsolás7 (re-link) a múlttal. A gond véleményem szerint inkább e cél megvalósítása során használt mechanizmusok természetében és arányaiban keresendő. És ez érvényes a többség számára is.

Az RMDSZ-vezetők e stratégiája által két diszfunkcionalitás jelentkezik. Először is, gyakorlatilag teljesen mellőzött a mai erdélyi magyar fiatalok véleménye, és ezáltal a múltból öröklött in-group/out-group különbségtevés folytatódik a velük egykorú románokkal szemben is. Paradox vagy nem paradox módon e fiatalok között sokkal több az átjárás, mint az idősebb, „bécsi” nemzedékek esetében (ez köszönhető a globalizációnak, megfigyelhető a karrierek megtervezése vagy a szakmai érdeklődések, a kulturális, zenei modellek, a divatkövetés, más érdeklődések stb. szintjén is). A magyar fiatalok Budapesten keresztül történő szocializációja újabban háttérbe szorul, vagy csak kiegészítő jellege van. A budapesti modellek átvétele (értsd: Magyarország mint viszonyítási társadalom a határain túl élő magyarok számára) - ha még egyáltalán létezik - egyre inkább veszít fontosságából a korábbi időszakokhoz képest. Ennek oka, hogy a budapesti változások ritmusa és kulturális orientáltsága is gyökeresen megváltozott, a magyar főváros - Prága mellett - talán a leginkább nyugatbarát főváros a posztszocialista térségben. Az erdélyi magyar fiatalok a nyugati modelleket manapság mondhatni „közvetlenül tiszta forrásból”, a budapesti szociokulturális szűrő nélkül Nyugatról veszik át, ám ha ez mégis Magyarországon keresztül történik, nem érzékelnek lényeges eltérést a nyugati (szub)kulturális mintáktól. Sőt, a jelenség látszólag cinikus vetületéhez tartozik, hogy szocializációjuk bizonyos vonatkozásokban bukaresti modellek alapján történik. Ceauşescu nyilván ujjongana ennek hallatán (ám biztos vannak, akik megteszik helyette…). E folyamat eredményeit könnyen kikövetkeztethetjük a magyar fiatalok ízlésvilágából, egymás között folytatott beszélgetéseikből. Az talán még elfogadható, hogy például Natalia Oreirónak ugyanakkora sikere van Kézdivásárhelyen, mint Bukarestben, de attól tartok, ugyanez érvényes mondjuk Andre, a B.U.G. Mafia vagy az Adrian copilu’ minune és az L.A. esetében is, nem beszélve a román popzene „magaskultúrájához” tartózó együttesekről (például a Direcţia 5 vagy a Taxi). Mikor egyszer egy székelyföldi, igencsak látogatott diszkóba betévedtem, nem kis meglepetésemre a magyar fiatalok tökéletesen jól érezték magukat és lelkesen táncoltak az igazi, „tősgyökeres” román rave, house és hip-hop zenének számító dalokra. És nem hiszem, hogy ez csak elszigetelt eset lett volna. Ha valaki kétkedik mindebben, elég, ha egyszer belehallgat a magyar többségű városokban működő kereskedelmi rádiók zenés kívánságműsoraiba, hogy megállapítsa, milyen magas arányban kérnek román számokat a magyar fiatalok.

Igényeiket és elvárásaikat kielégítő alternatív modellek hiányában a magyar fiatalok másfelé orientálódnak, és másféle megnyilatkozási formákat keresnek. Most nem részletezem, hogy ez milyen mértékben természetes vagy nem természetes jelenség. És azt sem hiszem, hogy emögött gazdasági okok állnának, hiszen az erdélyi magyar magánszféra legalább annyira dinamikus, mint az ország többi részén működő. Sokkal inkább hiszem, hogy itt a prioritások mások (amit az erdélyi és bánsági vállalkozók esete is igazol, akik labdarúgásba nem fektetnek be). A magyar fiatalok számára felkínálható alternatív, pragmatikus politikák, pontosabban ezek hiánya, még okozhat hosszú távon és nem csak kulturális téren egy-két meglepetést az RMDSZ vezetőségének (ezért például a legutóbbi helyhatósági választásokon tapasztalt gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi fiatalok „disszidens” magatartását nem kellene leszűkíteni az azonosságtudat szolidaritásának csökkenésére). Ráadásul a két közösség viszonyát hosszasan és egészségesen elősegítő elképzeléseket anélkül lehetne ráépíteni a román és magyar fiatalok eme kulturális hasonlóságára, hogy bármelyikük etnikai komponense meggyengülne. Mint ahogy korábban említettem, a történelem mostanig bátorított formája polarizációhoz vezet. Talán meg kellene találni, hiszen léteznek, azokat a narratívákat, amelyek normalizálnák ezeket a viszonyokat. A történelmi diskurzus pozitív értelemben is használhatná a többes szám harmadik személyt - mindkét oldalon.

Ebben az összefüggésben a modern paradigmába való bezárkozás a magyar fiatalok részéről közömbösséget és érdektelenséget vált ki mind az RMDSZ legitimáló diskurzusával szemben, mind a szervezetnek a közösségi történelemhez való visszakapcsolási kísérleteivel szemben. Ez kihathat a „mai fiataloknak” az erdélyi magyar közösségbe való szélesebb értelemben vett integrációjára is. Visszatérve eredeti gondolatunkhoz, a városi terek felosztása és átalakítása során az államférfiak(!), nemzeti költők vagy más történelmi személyiségek iránt megmutatkozó túlzott figyelem (mint valami új keletű felvilágosodás) a többségi nemzet ama mentalitásával mutat alapvető hasonlóságokat, amelyet gyakran és jogosan éppen a magyar kisebbség szokott bírálni. A kérdések ekképpen történő kezelése azt igazolja, hogy a városi terek szimbolikus felosztása esetében (is) zérus összegű játékkal állunk szemben.
*
Mivel jobban ismerem, példaként Marosvásárhely esetét fogom a továbbiakban tárgyalni. A város nem is oly rég csinos és virággal teli képét manapság bizonyos értelemben beárnyékolják az „interetnikus konfliktusokra” vagy a „kétnyelvű táblákra” történő hivatkozások. Természetesen jogosan - mondhatná egy nyílt gondolkodású és érzelmileg semleges ember. Nyilván léteznek pozitív dolgok is, a város lakói számára a legkézzelfoghatóbb és legaktuálisabb „tipikus”, illetve - magatartás és mentalitás szempontjából - már-már „banális” példáját a román labdarúgó-válogatott edzője, Bölöni Laci szolgáltatja (ő mindenképp pozitív példa marad, függetlenül a Magyarországgal még sorra kerülő mérkőzések kimenetelétől:-).

A település összes eddigi elnevezései - a régi Novum Forum Sycolorumtól kezdve a mai Marosvásárhely, Tîrgu Mureş vagy Neumarktig - valamilyen módon a vásárra mint tevékenységre és térbeli elhelyezkedésre utaltak. Ez viszont néhány évtizeddel ezelőtt, a Ceauşescu-rendszer betelepítései következtében megszűnt. A város lakossága ugyanis 1956 és 1977 között gyakorlatilag megkétszereződött, és e gyors változásokkal egy időben átalakultak etnikai és vallási arányai is (a demográfiai változásokat lásd a mellékelt két táblázatban). Mindez azonban mesterségesen történt, hiszen az idevágó szakirodalom szerint a városok általában nem véletlenszerűen növekednek és fejlődnek, hanem a földrajzi, társadalmi, gazdasági vagy pénzügyi környezet előnyös feltételeire adott válaszoknak megfelelően. A centralizált ellenőrzéssel jellemezhető egypártrendszer idején nem mehettek végbe természetes, azaz a korábbi, helyi társadalmi feltételekre épülő folyamatok.

Így az előbb említett két évtized során a marosvásárhelyi terek felosztása sem spontánul, a történelmi fejlődésnek megfelelően, hanem a kor szellemének megfelelően történt, tervezett módon. A lakosság etnikai tagolódása, a román és magyar közösségek inkább párhuzamos, semmint összetartó léte a városi terek elrendeződésében is visszaköszön.8 Az elkölönülés tehát nemcsak a kereskedelmi vagy politikai szférában, hanem a városi mintákban, az identitás közterekre való kivetítésének szintjén is létezik. Minden városnak elkészíthető az eltérő, akár ellentétes társadalmi jellegzetességeken alapuló térképe. Marosvásárhely esetében ezek az elkülönülések gyakran etnikai vonalak mentén történnek. Míg a magyarok a még valamennyire létező helyi status quo-t szeretnék megőrizni, és ennek megfelelően a történeti Erdélyhez tartozó város képét újra kialakítani, addig a románok - a fejlett országokba érkező elsőgenerációs bevándorlókhoz hasonlóan - az általánosabb nemzeti szimbólumokat használják. A különbség tehát a nosztalgiák eltérő formáiban van, és nem abban, hogyan látják azokon keresztül a város jelenét.

Egy olyan korban, amikor a számítógépek nevetségessé teszik a memóriát, az emlékezet marosvásárhelyi közterekben fizikai - mert tapintható, látható - alakzatokban való „klónozása” vagy „szimulálása” a két fél közeledésének kölcsönös elutasítását sugallja. Egy ilyen feles társadalomban (ahol a románok és magyarok aránya körülbelül 50-50 százalék) a versengés - hogy egy divatos televíziós játék kifejezését használjam - nem szolgálhat „mentőövként”, hanem virtuális, földalatti formákat ölt, míg a társadalmi együttműködés háttérbe szorul. Röviden, mindkét közösség frusztrációra és agresszióra9 okot adó tényezőként értelmezi a másikat, és visszazuhan egy olyan múlt emlékvilágába, amikor még többségi volt, vagy zavartalan társadalmi feltételek közepette élt: a magyarok a helyi, a románok pedig a nemzeti történelembe menekülnek. Marosvásárhelyt látszólag egyre kisebb mértékben gondolják magukénak az ott lakók. Az azonosulás szintjén a magyarok úgy érzik, a város már nem az övék, a románok pedig azt, hogy még nem az övék.

Egy város építészeti jellegzetességei és terei a különböző társadalmi csoportok harcának és konfliktusainak kifejeződései.10 Másképp fogalmazva, a városi környezet az egymással versengő társadalmi erők szimbolikus és térbeli helye. A városi tér átstrukturálásának konkrét szinjén a helyi politika és a történelmi visszatükröződés egymást feltételezi. A kollektív emlékezet lifting-jei (mint ahogy írásom elején említettem: a templomok, utcanevek, szobrok, emléktáblák stb.) Marosvásárhelyen különös dinamikával rendelkeznek, és e közösségi nekibuzdulás11 1989 utáni elterjedésének megvannak a maga sajátosságai is. Egy szobor felállítása például az „ellenfél” hallgatólagos beleegyezésével történik, ami azt jelenti, hogy majd ő is elkészítheti a maga szobrát. Ez még akkor is így történik, ha más és más helyi jelentőségű és politikai irányultságú személyiségekről van szó (mint például Antonescu marsall és Bernády, a város volt polgármestere).

Marosvásárhely esztétikája már régen nem csábító, és ma inkább elgondolkodtatja, mint magával ragadja az embert. A járókelők itt ma már nem találnak múzsákat, szenteket ábrázoló szobrokat, artézi kutat vagy valamilyen absztrakt alkotást; és nem láthatnak olyan szobrokat sem, amelyek a városnak hajdan varázst adó nagy névtelenek emlékét idézik fel. Ellenben megnézhetik az ismeretlen katona, a többé-kevésbé romantikus költők vagy az alternatívaknak egyáltalán nem nevezhető történelemtankönyvekben szereplő hősök szobrát. (A második világháború előtti - identitáskreálástól át nem hatott - építészet a kommunista időszak termékeivel szemben talán éppen azt sugallja, hogy a század első felének építészei legalább tudták, hogy európai kontextusban kik vagyunk, illetve hol vannak a korlátaink - vessük össze például a neobarokkos Peleş-kastélyt a Nép Palotájával vagy a majdani Nép Katedrálisával).

A szimbolikus területek elválasztóvonalainak köszönhetően Marosvásárhelynek ma két központja, két axis mundija van. A két központ azonban nem úgy különül el, mint ahogy az másutt történni szokott, azaz az egyik kulturális-történelmi, a másik pedig a pénzügyi központ. A mi esetünkben a két főtér a közösségi elkülönülés eredménye: egyrészt van egy „magyar” központ, ez magában foglalja a Petőfi teret (ez az a hely, ahol a magyar forradalmár annak idején beszédet tartott a helybelieknek), amelyet a városnak arcélt adó egykori polgármester, Bernády György szobra ural, továbbá ide tartozik egy övezet, amelyben többek között Borsos Tamás szobra, a középkori vár és a református és római katolikus egyházak épületei találhatók. Másrészt létezik egy „román” központ is, ahol Nicolae Bălcescu és a város egy másik korábbi polgármesterének, Aurel Dandeanak a szobra, a görög katolikus egyház épülete, a Grand Hotel, a (Brâncoveanu-stílusban épült) jelenlegi Városháza, valamint néhány, a nyolcvanas években készült épület áll. Mivel ez a tér még „nincs befejezve”, sokkal eklektikusabb, és kevésbé egységes, mint a „magyar főtér”. A két terület között található a város tényleges, történelmi főtere (a jelenlegi Rózsák tere). A téren található sétány (a valamikori vásárok tényleges helye) két oldalán végighúzódó korabeli vagy újabb épületek olyan viszonylagos építészeti sokféleséget mutatnak, amely igazolja a város folyamatos nyitottságát a különböző építészeti irányzatokkal és stílusokkal szemben. Etnikai értelemben ez a sokféleség az egyes időszakokban tapasztalható sajátosságra való törekvés képét mutatja. Ennek „pillérei” a Kultúrpalota, a (múlt század elején épült) jelenlegi Prefektúra és a római katolikus egyház épületei, illetve (az 1928-ban épült) ortodox templom és a (hetvenes években az egykori Ferenc-rendi templom helyén felhúzott) Nemzeti Színház. Ezt az építészeti együttest egészíti ki Avram Iancu, a (kommunista időszakban felállított) ismeretlen katona, valamint (az 1989-ben felavatott) Romulus és Remus szobra.

A marosvásárhelyi történelmi főtéren a különböző korszakokban végrehajtott építészeti „át- és beültetések” dinamikája korábbi eredetű. Valamikor ebben az övezetben más szobrok (Kossuth, Bem tábornok, Sztálin), artézi és éneklő kutak (gondoljunk csak a Bodor Péter-féle nagyszerű mérnöki ékszerre, amelynek másolata ma történetesen a budapesti Margit-szigeten található) és székely kapuk is álltak. A tér környező utcáinak névváltozásai is sokatmondóak. Hajdan Kossuth Lajos, Hunyadi és Rákóczi Ferenc (ma Călăraşi, Mihai Viteazul és Avram Iancu) utcák voltak, a második világháború idején Hitler tér (ma Bolyai tér), 1989-ig pedig Lenin (ma egyébként Forradalom) utcát is találhattunk. És még nem is említettem a trikolórok tömegét, a kétnyelvű táblák hírhedt harcát stb. Valószínűleg nincs is rá szükség…

Jegyzetek
1 Irina Livezeanu, Cultură şi naţionalism în România Mare. 1918-1930. Bucureşti, Humanitas, 1998.
Az állatvilágban is előfordul, hogy egy tóban bizonyos halfajták, rovarok vagy más szervezetek közötti harc azzal ér véget, hogy a legerősebb faj elfoglalja a központi részeket, a többieket pedig arra kényszeríti, hogy a szélső területeken éljenek. Ez a felosztás mindaddig változatlan marad, amíg egy másik, erősebb faj meg nem szerzi a központi részeket.
2 Matei Dogan és Dominique Pellasy, Cum să comparăm naţiunile. Bucureşti: Alternative, 1993.
3 Manuel Castells, The City and the Grass Roots: A Cross-cultural Theory of Urban Social Movements. London: Edward Arnold, 1983.
4 Edward T. Hall, The Hidden Dimension. New York: Anchor Books, 1996.
5 Sabin Manuilă, Aspect démpgraphiques de la Transylvanie. La Transylvanie. Irina Livezeanu (id. mű).
6 A (bécsi) Belvedere ugyanis az a hely, ahol 1940-ben aláírták a Bécsi Döntést (vagy Diktátumot).
7 Peter L. Berger és Thomas Luckman, Construirea socială a realităţii. Bucureşti: Univers, 1999.
8 Úgy gondolom, szükséges megjegyeznem, hogy a „városi tér” kifejezés itt nem a legmegfelelőbb, és használata óvatosságra int, ha figyelembe vesszük, hogy e kifejezésnek a szakirodalomban milyen jelentései léteznek. A szakirodalomban ugyanis a város és a városi életmód olyan települések alapján fogalmazódott meg, mint például Chicago, London vagy New Delhi. Ezekhez képest Marosvásárhellyel és az összes román várossal kapcsolatban jó esetben is csak… városias terekről beszélhetünk. A román városi tereket alapvetően nehéz a városszociológia vagy antropológia fogalmaival leírni. A volt KGST-országok városainak kommunista időszakban történt központi tervezésen, a magántulajdon felszámolásán, a társadalom családra és nem egyénre való leszűkítésén, stb.-n alapuló átalakulásait a nyugati szakemberek külön témaként kezelik. A városok fejlődésének Kelet/Nyugat dualitásán alapuló tényezőit figyelembe véve (pl. közösség/egyén, állami szféra/magánszféra, egalitarianizmus/sokféleség) a nyugati szakkönyvek külön fejezetekben tárgyalják a volt szocialista országok városi jelenségét.
9 Bodó, Cosmeanu, Mátéffy és Mărginean, Alter/Ego tîrgumureşean, in: Altera, 1995/1.
10 Castells, id. mű.
11 1989-től Marosvásárhelyen 7-8 szobrot és ugyanannyi templomot emeltek (beleértve a be nem fejezetteket is).

1967; Marosvásárhely, műfordító, a marosvásárhelyi Grupul de Monitorizare şi Analize elnöke; Antinosztalgia: magyarok a román nyilvánosságban, Limes, 2001, Tatabánya.


Forditotta: PAPP Z. Attila
2001.05.14.

a cikk *.pdf formátumban