Sabina FATI
A nemzeti eszme és a föderalizmus Erdélyben a 20. század elején
Az erdélyi kérdés 
Az osztrák császárságé volt a nagy lehetőség, hogy Közép-Európában erős államot hozzon létre. Sajnos, az osztrákokat megosztotta a nagy Németország arrogáns nacionalizmusa és saját közép-európai küldetésük. Nem sikerült fölépíteniük az egyenlő nemzetek föderatív államát, és kudarcuk egész Európa szerencsétlenségévé vált. A többi elégedetlen nemzet 1918-ban fölrobbantotta ezt az államot, anélkül hogy érzékelte volna: hiányosságai ellenére pótolhatatlan. (Milan Kundera, A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája [1983], Hírmondó [budapesti szamizdat folyóirat -a szerk.], 1984/6.)

A tizenkilencedik század utolsó évtizede a tömegpártok születésének és a fokozódó társadalmi és nemzeti radikalizálódásnak az ideje egész Közép-Kelet-Európában. Az etnikai versengés, a nacionalizmusok és az identitásválságok új formákat öltenek, a marginalizált nemzetiségek vezetői pedig új elméleti és gyakorlati modelleket próbálnak ki, hogy egyenlő rangot vívjanak ki a Habsburg Birodalomban a hatalmat birtokló nemzetiségekkel. A megoldások egyike, amelyet Aurel C. Popovici javasol és támogat: a föderalizmus - egy olyan képlet, amelynek rendeltetése, hogy megreformálja a hanyatlóban levő monarchiát, egyszersmind módszer, amellyel a német-osztrák és magyar egyeduralommal mind elégedetlenebb etnikai csoportok elérhessék óhajtott kulturális és politikai azonosságukat.

A román föderalista hagyományok
A föderalizmus román hívei, saját terveikkel vagy más tervekhez való csatlakozásukkal, a nemzeti eszmét próbálták támogatni és serkenteni. Azonfelül a föderációs eszme hagyománya a románoknál igen gyakran az állam egységének tervéhez kapcsolódik. Nicolae Bălcescut és Dumitru Brătianut valósággal elbűvölte Mazzini, aki a 19. század közepén olyan demokratikus és republikánus föderális Európa létrehozására szőtt terveket, amelynek alapjánál nemzeti államok állnának. A román nép egységének eszméje, a pánromanizmus, ahogyan Bălcescu nevezte, fő célja volt minden olyan föderalizációs tervnek, amely a román területeket érintette volna. A béke az Alsó-Duna övezetében mindaddig nem honosodhat meg, mondta Bălcescu Ion Ghicához írott levelében, amíg az összes együtt élő nemzetek egyenlőségének elve alapján meg nem alapoznak egy föderációt. „El kell ismerni három önálló nemzetet: a magyart, a jugoszlávot, amely magába foglalja a horvátokat, dalmátokat, szlovéneket és szerbeket, valamint a románt, az erdélyi, bánáti és magyarországi románokkal, akikhez majd hozzájárulnak a többi román tartomány románjai. A nemzet területét népszavazás útján kell megszabni, a többség akarata szerint. Mindegyik nemzet gondoskodik a belső közigazgatásról, a felekezetekről, az igazságszolgáltatásról, a helyi pénzügyekről és a közoktatásról, anélkül hogy a szövetségi kormány beavatkozhatna ebbe a helyi hatáskörbe. A föderációra tartozik a külpolitika és a területvédelem irányítása, valamint a közérdekű kereskedelmi és pénzügyi kérdések megoldása.”

A 19. században számos olyan föderáció és konföderáció terve létezett, amelyekben a románok is részt vettek volna, ezek közül néhányat románok javasoltak román-magyar föderációra mint a nemzetiségi kérdés lehetséges megoldási módjára Erdély és Magyarország románok lakta területein. Ennek a megoldásnak a legfőbb híve Dumitru Brătianu és Simion Bărnuţiu volt. Ion Maiorescu például egy, a Mazzini elképzeléséhez hasonló átfogású tervet támogat, amikor 1848-ban a frankfurti rendi országgyűlésnek olyan dunai szövetség létrehozását javasolja, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedne, és Németország vezetése alatt a románokat is, a magyarokat is magába foglalná: „Egy ilyen Magyarország, amely támadó és védelmi szövetséggel kapcsolódna Romániához, s mindkettő Németországhoz lenne csatolva állami kötelékekkel, elhárítja a pánszlávizmus veszélyét, biztosítja Kelet-Európát, és kivívja Németországnak azt a szükséges befolyást, amely a Fekete-tengerig megilleti őt.”

A nemzeti egységet szolgáló megoldások keresésében a föderatív eszmék pozitív, még ha nem is meghatározó szerepet töltöttek be, s valamennyi ilyen terv kiindulópontja Erdély volt. A föderatív eszme megfogalmazódott az 1892-es Memorandumban is, amelyben a kérések között az is szerepelt, hogy „hazánkban történjék reform a kormányzás rendjében, oly módon, hogy legyenek biztosítva a már egyszer megszerzett jogok, s vétessék figyelembe a többnyelvű magyar államot alkotó valamennyi nép jogos érdeke (…), történjék mihamarabb kezdeményezés a népek belső társulására, s a Trón köré gyűlve bizalommal munkálkodjunk mindnyájan a közös haza megszilárdításán és erősítésén”.

Ennél jóval korábban Andrei Şaguna a nemzetiségek törekvéseinek alkotmányos úton történő kielégítését javasolta. Az 1848-as forradalom idején már a monarchia föderalizálásában látta a legjobb eszközt a dinasztia és a nemzetiségek érdekeinek összeegyeztetésére, és ahogyan azt Keith Hitchins mondja, Andrei Şagunát kell tekinteni az elsők egyikének a Nagy-Ausztriát támogató románok közül. Az Egyesült Ausztriáról alkotott felfogásában a magas állású erdélyi főpap centralista és föderalista elemeket elegyített. Andrei Şaguna szeretett volna egységes osztrák törvénykódot elterjeszteni az egész monarchiában, vagy egy olyan alkotmányt, amely felszámolta volna a helyi privilégiumokat, amelyek - felfogása szerint - a modern korban teljesen érvényüket veszítették, s csak útjában álltak a társadalmi haladásnak. Ugyanakkor kellő fokú provinciális autonómiát óhajtott megtartani, hogy a különböző nemzetiségeknek lehetőségük legyen saját fejlődésüket követni eltérő alkatuk és a létük részévé vált általános történelmi és földrajzi keret szerint. Ez volt a fő oka annak, hogy Şaguna támogatta az erdélyi autonómiát, az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a fejedelemség minden tagjában „erdélyi öntudatot” ébresszenek.

A hevesebb Simion Bărnuţiu 1848. március 25-én kiáltványban válaszol az unionista magyar propagandára, amelyben először kéri a birodalomban élő románok elismerését szabad, a többivel egyenrangú nemzetként, az 1848-as forradalom kihirdetett elveinek megfelelően, s csak utána a Magyarországgal való egyesülést: „Csak miután létrejön és megszerveződik a román nemzet, az egyenlő szabadság alapján, csak azután történjen meg a föderáció a magyarokkal, a közös védelem érdekében, ahogy egy szabad nemzet és egy másik szabad nemzet között történik. Az egyenlő szabadság nélkül a románok ne menjenek bele semmilyen szövetségbe, hanem egyesüljenek azokkal a nemzetekkel, melyek elismerik és ténylegesen tiszteletben tartják a nemzetek szabadságát.”

A román politikai mozgalmon belül, amely a tizenkilencedik század végén a középosztályból és a parasztságból érkező új harcosokkal bővült, két törekvés érvényesült: az egyik - amelyet a régi nemzedék képviselt, élén Ion Raţiuval - a passzivitás eszméjét hangoztatta; a másik, a szebeni Tribuna köré tömörülve - ezt osztotta Septimiu Albini, a Brote fivérek és Vasile Lucaciu - már 1893-tól azt szorgalmazta, hogy a románok hagyjanak fel a passzivizmussal, és vegyenek részt a parlamenti csatározásokban. A neoaktivizmus kezdeményezői azt kérték, hagyjanak fel az erdélyi autonómia újrakivívásáért folytatott harccal, amely a passzivizmus fő célja volt. Ennek az új mozgalomnak a teoretikusa, Vasile Goldiş egyszerű logikával fejtette ki: „Megtehetünk mindent, amit passzivitásban tettünk. Miért ne tennénk meg emellett azt, amit aktivitásban lehet megtenni?”

Az erdélyi román értelmiség vitája formálisan 1905-ben, a Nemzeti Párt konferenciáján ért véget, ahol a küldöttek többsége a következő parlamenti választásokon való részvétel mellett szavazott, lemondva a fejedelemség autonómiájának követeléséről; helyette a románok „politikai individualitásként” való elismerése és bizonyos törvényes biztosítékok szerepeltek „etnikai és alkotmányos fejlődésük” érdekében. A Román Nemzeti Párt programja legfontosabb pontjának módosítása kopromisszum volt, amelyet a román politikusok az idők nyomására tettek meg a magyar nacionalisták akciói ellenére, de a pángermán és pánszláv mozgalmak hatására. Ez a lépés, amelynek révén az erdélyi intelligencia feláldozta a dualizmus életbe léptetése utáni legfőbb célkitűzését, a nemzeti problémák megoldására egy hosszabb lefolyású tervet szánt. Ily módon az erdélyi román politikai elit kénytelen - egy olyan játszma révén, amelynek szabályait ő maga szabta meg, ám amelyet több, esetenként előreláthatatlan ismeretlen tényező is befolyásol - kilépni a régi alkotmányos és politikai szokványból, és olyan projektekhez csatlakozni, amelyek modernebbeknek és a valósághoz közelebbáló tűntek. Miután ezt a meghatározatlan változós függvényt felállították, a nemzeti autonómia kezdeményezői egyetértésre jutottak abban, hogy fejlesztésére az egész birodalom etnikumainak vagy nemzeteinek föderalizmusa a legelőnyösebb keret.

A monarchia megmentése és a nemzeti jogok biztosítása a birodalom föderalizálása révén
A legkimunkáltabb, leginkább megalapozott és érvekkel a legjobban alátámasztott föderalista tervet A. C. Popovici dolgozta ki, a nemzeti kérdés fáradhatatlan elméleti és gyakorlati kutatója, aki meg volt győződve róla, hogy a Regát határain kívüli románok nemzeti kérdésének megoldása csakis a föderalizált Habsburg Birodalom keretein belül lehetséges. Nagy-Ausztria politikai doktrínája, ahogy az Aurel C. Popovici Die Vereiningten Staaten von Gross-Österreich című, Lipcsében, 1906-ban megjelent dolgozatában leírja, szemben áll a dualista rendszerrel, amelyről a szerző azt írja: „kezdettől fogva magában hordozta a felbomlás csíráját”. Ez a rendszer nem csupán nehezen összeillő intézményeinek felépítésénél vagy a magyarosítást bátorító szuperközpontosított bürokráciájánál fogva nem volt hatékony, hanem a politikumnak és a kormánynak a legfelsőbb instanciához való viszonyánál fogva is. Túl azonban a hatékonytalanságán, a dualizmus nem kívántnak és nehezen indokolhatónak tűnt még azok számára is, akik megvalósították: „A dualizmusnak értelme lehetett addig, amíg a legcsekélyebb remény is megvolt arra, hogy a magyarok és a németek uralmat gyakorolhatnak a két fejedelemség fölött. Vagyis addig, amíg van némi eshetősége Ausztriában a németesítés, Magyarországon a magyarosítás megvalósításának. Vagy pedig, végül, mindaddig, amíg feltételezhető volt, hogy ez a dualizmus képes legalább a magyarokat kielégíteni. Mindezek az előfeltevések azonban rég teljesen értéküket veszítették. Ezért a dualizmust sem indokolja ma már semmi.”

A lemondás a dualista rendszerről, ha nem is elégséges, de szükséges feltétele volt a birodalom megreformálásának és Nagy-Ausztria visszaállításának. Aurel C. Popovici e reform megtervezésében abból a gondolatból indul ki, hogy az uralkodót meg kell őrizni az állam hatalmi központjának, hogy történelmi és tekintélyi kellékeivel legitimálja Ausztria új arculatát mind az alattvalói, mind pedig az európai nagyhatalmak előtt; ugyanis Nagy-Ausztriának az a kettős küldetése volt, hogy túléltesse a birodalmat, és hogy megóvja a délkelet-európai kisállamokat a pángermanizmus veszélyétől - ettől mellesleg A. C. Popovici nem tart túlságosan -, valamint az erősödő pánszlávizmus veszélyétől: „Bármilyen lesz Oroszország távol-keleti politikája, törekvései Délkelet-Európában ugyanazok maradnak. Megvalósulásukat csak halasztani lehet; az, hogy felhagy velük, szóba sem jön.”

Nemzeti-területi autonómia és személyi autonómia
Ezzel az indoklással - amelyhez, gyakran radikális-nacionalista alapállásból, hozzáteszi a magyarországi kisebbségek számos elégedetlenségét a budapesti hatalommal szemben - javasolja a román vezető a nemzetiségi elv alapján a monarchia föderalizálását, vitába kerülve az ausztro-marxista föderalistákkal, akik a történelmi elvek alapján megvalósított föderalizmus hívei voltak. Álláspontjának védelmében A. C. Popovici az ausztria-magyarországi fajokra és nemzetiségekre vonatkozó monográfia szerzőjét, Bertrand Auerbachot idézi, aki azt írja, a leghivatottabb kormánykörök „kikezdhetetlen dogmává nyilvánították Magyarország »egységét« és »oszthatatlanságát«; csak az a kár, hogy az elnyomott kisebbségek sohasem hittek ebben a metafizikai szükségszerűségben”. A román vezető hangsúlyozza, hogy a föderalista terv nem ültethető át a gyakorlatba az etnikai-nyelvi elhatárolás hiányában, amely elhatárolás viszont az anakronikus előjogok védelmezőinek ellenkezésébe ütközik: „A történelmi politikai területek helyett épp a nemzeti-politikaiakat kell megteremteni. Mindegyik nemzetiségnek egyszer s mindenkorra és világosan tudnia kell, melyek jogköreinek határai. Ez parancsoló feltétel az egész birodalmunk nemzetiségeinek állapotára vonatkozó valamennyi kérdés megoldásában.”

A másik oldalon a nemzeti kérdés legfőbb ausztro-marxista teoretikusai, Karl Renner és Otto Bauer a történelmi elveken alapuló föderalizmus hívei voltak, de szintén a Habsburg Birodalom megtartásából kiindulva. Gyakorlatilag olyan „személyi föderalizmust” javasoltak, amelyben a nemzeti lét szférája (a nyelv és a kultúra) teljesen külön lett volna választva a közigazgatás és a gazdaság intézményeitől. Az ilyen típusú föderalizmus alapjánál a személyi autonómia elve áll, amely a demokratikus európai országokban a második világháború után rendkívül vitatottá vált, és amely időközben a kontinens nyugati országaiban egyre inkább polgárjogot nyert, s minden eddiginél aktuálisabbá vált. A személyi autonómia elve nemzeti szempontból heterogén tartományokban alkalmazható, ahol több nemzetiségi csoport él vegyesen. Az ezt óhajtó lakosok ily módon nemzeti affinitásuk szerint, nem pedig lakhelyük szerint társulnak, hogy együtt és teljes függetlenségben igazgassák saját nemzeti ügyeiket, az állam szerepe pedig ebben a berendezkedésben arra korlátozódik, hogy minden nemzetiség közös problémáit adminisztrálja. A személyi autonómia elve tehát nem egy adott régió földrajzi alakzatán, hanem személyes opción alapszik.

Renner és Bauer projektjei megpróbálták összeegyeztetni a soknemzetű államot a nemzetiségek önazonosságának megőrzésével. Az itt szóban forgó föderalizmus úgyszólván alapfokon nyilvánul meg, s benne együtt ölt testet a területi elv, amellyel az általános államérdek azonosul, és a személyi elv, amely a nemzeti közösségek érdekeiből fakad. Ily módon az újra megvonandó határok ügye a birodalom nemzeti alapokon történő föderalizálása esetén meghaladhatóvá vált, hiszen amint Bibó István írja a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szóló tanulmányában, a Habsburg birodalombeli nemzetek határai tisztázatlanok voltak: képzelt nemzeti jussán a lakosság mindegyik csoportja nagyobb területet követelt magának, mint amellyel a valóságban rendelkezett.

Aurel C. Popovici föderációs terve
A Nagy-Ausztria egyesült államai román szerzője számára azonban fontos volt, hogy a birodalom nemzetiségei, akár jelképesen is, a többé vagy kevésbé szubjektív határok kijelölésének minden gyakorlati nehézsége ellenére, hozzájussanak egy jelképes nemzeti államhoz. Aurel C. Popovici a történelmi-hagyományos vétetésű föderalizmus eszméjét azzal az érvvel utasította vissza, hogy a régi történelmi-politikai entitások immár nem legitimálhatták a nemzetiségek etnikai, társadalmi, gazdasági követeléseit. Ezért Popovici azt próbálja bebizonyítani, hogy csakis a nemzetiségi elvű föderalizmus a jogos: „Ezen elv igazi lényege - nálunk alkalmazva - nem a szeparatizmus, sem az irredentizmus, hanem az öntudatra ébredt népek ama törekvése, hogy autonóm politikai individuumokat képezzenek nemzeti területükön, a monarchián belül; - így hát az anyanyelvre vonatkozóan ezeknek a kérdéseknek a megoldásában nem megengedett sem egyoldalú szempontokból, sem adminisztratív intézkedésekből kiindulni. Ezeket a kérdéseket alkotmányos problémákként jellemeztük. Tehát csak az egész monarchiát érintő alkotmánymódosítás révén ítélhetők és oldhatók meg.”

Az ilyen formában kifejtett nemzetiségi elv autonóm államok létrehozását irányozta elő a monarchián belül, az „egy állam, egy nemzet” premisszájából kiindulva. Eközben Karl Renner, megfogalmazva az önrendelkezés egyéni jogát, egy olyan államszervezési elvet javasolt, amelynek megfelelően a népek önrendelkezési joga - amely mindaddig a nemzetközi közjog hatásköre volt - egy társadalmi szerződés elvévé válik, amelynek önkorlátozását alkotmányos garanciák kísérik a többnemzetiségű államon belül. A nemzeti államot megalapító nemzeti függetlenség helyébe a nemzeti autonómia lép, amely szerint a népek joga, hogy önmaguk felett rendelkezzenek, az államon belül valósul meg az egyéni szabad választás joga függvényében.

Aurel C. Popovici nem állt túl messze az önrendelkezés Renner által megfogalmazott elvétől, amikor azt írta, hogy „monarchiánknak olyan alkotmányra van szüksége, amely egyfelől elismeri és szavatolja különböző nemzeteinek nemzeti-politikai személyiségét, másfelől ténylegesen biztosítja a birodalom egységét és erejét. Valós viszonyok alapján a nemzetnek el kell lehessen jutnia arra a szilárd meggyőződésre, hogy a Habsburg Birodalom az egyetlen igazi garanciája a nemzeti individualitás megőrzésének.”

A nemzetek elismerése teljes mértékben összeegyeztethető az állam politikai egyensúlyának megtartásával, ha az alkotmány szabályozza együttlétezésük módját. A birodalom törvénykezése azonban hiányos volt e tekintetben, a monarchia föderalizálásának román kezdeményezője pedig tervében nem alapozott erre a törvénykezésre. „Ez a reform sohasem lesz megvalósítható parlamenti úton. (…) A Habsburg Birodalom népeinek nagy történelmi nézeteltéréseit csak egy pártatlan bíró tudja elsimítani valamennyi fél szent igazsága jegyében.” Popovici felfogásában a monarchia politikai rendszerének megváltoztatását csak a császár dönthette el: „A birodalom jövőjének biztosítása érdekében túl kell lépnünk a törvényesség kicsinyes formalizmusán, hogy eljuthassunk a jog birodalmába; kénytelenek leszünk megtörni ezt a rothadt útvesztőt, hogy a birodalom valamennyi népének jogai szabadon bontakozhassanak ki. Akkor majd elmondhatjuk Clam-Martiniz gróffal (osztrák államférfi, Ferenc Ferdinánd főherceg barátja - S. F.): »mindaz, amit rendelettel a császár eldönt, kedvesebb nekem, mint amit egy parlamenti oligarchia határoz el«”.

A birodalom föderalizálása tervének román szerzője megértette tehát, hogy a szabad választások még a választási törvény esetleges reformja esetén sem jelentenek kielégítő megoldást egy olyan rendszerben, amelyben a politikai szerveződés szintje nem elég fejlett. Popovici felfogása szerint a modernizálódó országokban a választások csak a megosztó és gyakorta reakciós társadalmi erők hatalmának fokozódását és a közintézmények tekintélyvesztését szolgálják, ugyanis az elsőrendű kérdés nem a szabadság, hanem az új legitim közrend megteremtése. Popovici elképzelése szerint a föderációs rendszert, a törvényhozás intézményeinek figyelmen kívül hagyásával, a császár honosíthatná meg, és a belé vetett bizalomnál és hatalmánál fogva ugyanő legitimálhatná. Ezért Popopvici egész konstrukciójának középpontjában a császár állott, a császár oldotta volna meg a nézeteltéréseket egyfelől a birodalom és az azt alkotó államok, másfelől a monarchia államai között: „A császár szent, sérthetetlen, és nem vonható felelősségre. A császár a kormányzati hatalmat (a szövetségi hatalmat) a birodalmi kormány és az annak alávetett hivatalnokok révén gyakorolja. A birodalmi kormányért annak elnöke felel. A császár nevezi ki és váltja le a birodalmi kormány elnökét, nevezi ki az elnök javaslata alapján a az összes birodalmi tisztséget és szolgálatokat, ha a törvény másképpen nem rendeli. A császár nevezi ki a különböző nemzeti államok kormányait, valamint magas rangú tisztségviselőit…”

Aurel C. Popovici olyan politikai rendszert vázolt fel, amely megnöveli a császár hatalmát és autoritását. Ebben a képletben a nemzetiségeknek a császári udvar iránti hagyományos lojalitására alapozott, jóllehet a kisebbségek vezetői mind nagyobb ellenállást tanúsítottak az uralkodó eljárásaival szemben. Aurel Popovici elsősorban a császárt akarta volna meggyőzni, hogy szavának tekintélyével megváltoztathatja „a gyűlöletessé vált dualista rendet”. A szövetségi nyelvnek (a németnek) és a császár pozíciójának is azért tulajdonított olyan különleges figyelmet, hogy hízelegjen a bécsi köröknek. A föderatív alkotmány Popovici által meghirdetett alapelvei szerint a szövetségi kormány a következő államhatalmi ágakat irányította volna: az igazságszolgáltatást, a törvényhozást és a végrehajtást, a 12. cikkely pedig kimondta, hogy „a birodalomban kormányával együtt a császár gyakorolja a teljes hatalmat”. Úgyszintén, „a törvényhozói hatalmat a birodalomban a) a császár; b) a képviselőház; c) a szenátus közösen gyakorolja”. A komponens államok rendelkeztek volna saját parlamenttel, kormánnyal és igazságszolgáltató szervekkel. „A birodalom szavatolja a nemzeti államok területét, autonómiáját, ha azt a birodalom alkotmánya és saját alkotmányuk nem korlátozza.”

A. C. Popovici tervét a császár államcsínnyel valósította volna meg, tekintet nélkül a magyar, lengyel, cseh arisztokrácia tiltakozására. Popovici szövetségi tervének azonban sokkal kevesebb támogatója volt, mint ahány ellenzője. A magyar, német, szláv nacionalisták, de még a románok is, nem csupán óvatosak és szkeptikusak voltak, de eszméinek bírálatában gyökeresen antiföderalista álláspontra helyezkedtek. Popovici terve azonban teljes támogatásra talált a Ferenc Ferdinánd trónörökös körüli politikai csoportban. A főherceg rájött, hogy a birodalom nemzetei és népei közötti végeérhetetlen konfliktusok nagyfokú veszélyt jelentenek a monarchia sorsára. A dualizmus teoretikusaival ellentétben a trónörökös hitt a centralizmus és a nemzeti-területi autonómia összebékítésének lehetőségében. Noha ellene volt a társadalmi átalakításnak a parancsolóan követelt reformok útján, a főherceg beleegyezett megvalósításukba, mivel ráérzett, hogy nélkülük a politikai rendszer válságát nem lehet meghaladni.

A. C. Popovici terve elméleti elképzelés maradt, nem csupán a császár és a különböző színezetű és etnikumú nacionalisták ellenállása, de különösen legfőbb támogatója, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt. I. Károly késői föderalizációs kísérletét 1918 októberében a birodalom nemzetei visszautasították, hiszen az új politikai körülmények között már az önrendelkezési jogot és az osztrák-magyar államtól való elszakadást követelték és valósították meg. Ugyanazon év november 3-án pedig a birodalom megszűnt létezni. Eltűnése katasztrófát jelentett a dunai Európa, de egyszersmind egész Európa számára; a kialakult helyzet több problémát vetett fel, mint ahányat megoldott. Az mégis a népek megfontolt akaratának s nem csupán elkeseredésének eredménye volt, továbbá folyománya bizonyos nemzeti csoportok jogos vágyainak. Jean Bérenger A Habsburgok története végén azt kérdezi, vajon „tényleg szükséges volt-e Ausztria-Magyarország szétrombolása?” Válasza pedig: „Népei 1914 előtt kétségbevonhatatlanul szabadabbak voltak, mint az 1938 után felállított rendszerekben (a kommunizmus bukásáig).” A románok, szlovákok, rutének azonban a monarchiára emlékezve félelmek és nosztalgia között ingadoznak.

Irodalom:
Aurel C. Popocici, Stat şi naţiune. Statele-unite ale Austriei Mari, Fundaţia pentru Literatură şi Artă „Regele Carol II”, Bukarest, 1939; fordította Petre Pandrea; újrakiadás: Ed. Albatros, Bukarest, 1997.
George Ciorănescu, Românii şi ideea federalistă, Ed. Enciclopedică, Bukarest, 1996.
Keith Hitchins, Ortodoxie şi naţionalitate. Andrei Şaguna şi românii din Transilvania, 1846-1873, ford. Aurel Jivi, Ed. Univers Enciclopedic, Bukarest, 1995.
Memorandul românilor din Transilvania şi Ungaria către împăratul Francisc Iosif I., Nagyszeben, 1892. március 26., in Memorandul. 1892 - 1894. Ideologie şi acţiune politică românească, Ed. „Progresul Românesc”, Bukarest, 1994.
Vasile Goldiş, Scrieri social-politice şi literare, Ed. Facla, Temesvár, 1976.
T. B. Bottomore, Austro-marxism, Clarendon, Oxford, 1976.
D. Erdstein, J. Droz, L’Europe Centrale, Évolution Historique de l’idée de „Mitteleuropa”, Payot, Paris, 1960.
Otto Bauer, The Nation, in Mapping the Nation, Ed. Gopal Balakrishnan, London, 1996.
Stéphane Pierre-Caps, Le fédéralisme personnel, in Le Multinational. Avenir des minorités en Europe Centrale et Orientale, Odile Jacob, Párizs, 1995.
Robert A. Kahn, The Multinational empire. Nationalism and National Reform in the Habsburg Monarcy, 1848-1918, I.-II., Octogon Books, New York, 1983.
Jean Bérenger, Histoire de 1’Empire des Habsbourg. 1273-1918 , Fayard, Párizs, 1990.
Bibó István, Mizeria micilor state est-europene, in István Bibó-Jenő Szűcs, Între Occident şi Răsărit, ford. Gheorghe Popovici, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 2000.
Samuel P. Huntington, Ordinea politică a societăţilor în schimbare, ford. Horaţiu Stamatin, Ed. Polirom, Iaşi, 1999.

1965, Petrozsény (Hunyad megye); Szabad Európa Rádió, tudósító, újságíró; politikai elemzések a 22 és a Sfera politicii folyóiratokban, Secretul informaţiilor este secretul puterii, in Victor Bârsan, De la postcomunism la pre-tranziţie, 1997, Bukarest.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.05.14.

a cikk *.pdf formátumban