ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
Kisebbségi krónika 
Nem tudom, illő-e metafizikai nyugtalanságról beszélni egy ilyen optimista lapban és alapjában véve pozitív beállítottságú rovatban, mint ez, amelyet éppen írok, illetve hát az olvasó éppen olvas - és tesszük ezt mi ketten, író és olvasó, egy olyan egyidejűséget teremtve, amely ez esetben alig néhány napot, de nagy alkotásoknál (gondoljunk például a Gilgames eposzra) akár évezredeket „zárhat rövidre”. Ilyenszerű nyugtalanság fogott el, amikor lapunk fő ihletőjével arról beszélgettünk, hogy ideje volna már valami jelen dologról is írni szerény sorozatomban, például a Provincia bukaresti bemutatkozásáról. Hisz persze, hogy szépnek és a világ közepének tűnik - időben és térben - a vidék, ha önfeledt gyermek- és ifjúkorunké, és kevésbé kellemesnek: szürkének és nyomorúságosnak, a szó rossz értelmében provinciálisnak a főváros, ahol bizony nehéz éveket éltünk és élünk át sokadmagunkkal. Akkor én arra gondoltam: hattyúdal és lórúgás. Egyiket sem fogom kifejteni. Az elsőt nem is lehet, ő képviseli a metafizikát, hagyjuk meg hát (miután azért álnokul kimondtuk) a tudat balsejtelmeknek fenntartott mélyebb rekeszében, ne hívjuk elő. A másodikat azonban, amely ugye - lórúgás! -, ha úgy vesszük, a metafizikának a patkószöges ellentéte, legalább futólag (csendes galoppban) mégiscsak meg kell magyaráznom. A ló, gyermekkorom városában, akkor rúgott meg, amikor a farkából néhány szálat ki akartam tépni: kóróhegedűnek. Itt és most a legfontosabbat vagyok kénytelen mellőzni, a lófarokszőr-húrú kóróhegedű előállítási és használati módjának, szívbemarkoló hangjának leírását. Egyidősek lehettünk, ő meg én, ám az ő hat éve pompás férfikornak számított. Ez az ereje teljében levő paripa rúgott meg úgy, hogy ájult rongycsomóként repültem messzire. Gyermekkorunkban gyakran kerülünk közel a halálhoz, ám a visszatérés is könnyed, természetes és egyszerű. A gyermek-halottak tulajdonképpen eszményi utóéletet járnak be, megtartanak minden ígéretes potencialitást, nem rakódik rájuk rossz választásaiknak, tetteiknek, szavaiknak ólmos hordaléka. Mircea Ciobanu 1980-as naplójegyzeteiben olvasom, a România literară egyik májusi, születésnapom körüli számában az esetet: egy híres orvosnak megjelenik álmában egyik elhunyt jó barátja, s elpanaszolja, hogy nem jól érzi magát, nem jó helyre temették; az orvos kihantoltatja, és újra eltemetteti; egyszer a sír mellett hangot hall: „Engem is megszenteletlen földbe temettek el, Olgucának hívnak, és tizenkét éves vagyok.”; amikor őt is kihantolják, egy hetvenéves nő holttestét találják: mellében késsel, földborítottan, arra várva, hogy megszentelt földbe temessék el, együtt öregedett az élőkkel. A lórúgás után arra tértem magamhoz, hogy egy kedves cigányasszony, alkalmasint a ló gazdájának családtagja, nedves ronggyal töröli a homlokomat és a mellemet, ahol jól látszott a pata nyoma, és azt mondja, „nem történt semmi baj, böjécás”. Most azt szeretném, ha valaki elmagyarázná, miért szép nekem ez az emlék.

A jelen pedig? Nos, a május 10-i bukaresti bemutató az Írószövetség székházában nagyon jól sikerült. Én vezettem fel, Ádám Gábor elmondta a fontosabb adatokat, Caius Dobrescu a Provincia által tárgyalt eddigi nagyobb témaköröket, Sabina Fati a lap legújabb, a státustörvénnyel foglalkozó számát tekintette át, Molnár Gusztáv pedig mindezekről bővebben és szélesebb összefüggésekbe ágyazva beszélt, majd a meghívottak - főleg újságírók - provokatív és kevésbé provokatív kérdéseire válaszolt. Nekem különösen tetszett, amikor Caius felhívta a titkosszolgálatok ébereinek figyelmét, hogy a legjobb módszer annak kipuhatolására, miként gondolkozunk, az, ha rendszeresen olvassák a Provinciát, Guszti pedig megdicsérte az Adevărult, amiért az az utóbbi időben felhagyott magyarellenességével, és ha nem is egyetértően, de tárgyilagosan írt például a státustörvényről. Sajnos, az Ultima oră című újságot elfelejtette megdicsérni, mire abban a következő címösszeállítás alatt jelent meg beszámoló a bemutatónkról: „Magyarország bérenceinek képmutatása kimutatja a foga fehérjét/A PROVINCIA A NAGY-MAGYARORSZÁG AKTIVISTÁINAK MALMÁRA HAJTJA A VIZET.” Brrr! Ha hiszik, ha nem, a tudósítás szerzőjét úgy hívják: Almona; hogy lehet ilyen gyönyörű névvel annyi ostobaságot írni?

Miként fejezhetném be ezt a - bevallom, merész ívű kapcsolásokat megkockáztató - elmélkedést? Az ember hajlamos a múltban a jövő jeleit felfedezni. Kérem hát a velem szinkron, lórúgta olvasót, ne keressen a fentiekben valamiféle premoníciót - még megtalálja. A már idézett kiváló költő, Mircea Ciobanu feljegyzései között olvasom a következőt: „Nem minden gondolatot illő végigvinni. A gondolkozásnak vannak veszélyes övezetei; erő kell hozzá, hogy elkerüld őket, amikor rájössz, hogy hiányoznak az eszközeid az elmélyítésükhöz.” Ebben maradunk. Maradunk?

1944, Medgyes (Szeben megye); Krónika, Kolozsvár, vezető szerkesztő, A Hét, Bukarest, főmunkatárs; Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.05.14.

a cikk *.pdf formátumban