SZŐCS Géza
Kommentárok a nemzetfogalomhoz
Fórum 
I.
A nemzet: sok halott ember. Úgy tűnik, az ő akaratuk irányítja élő férfiak és nők egy-egy csoportjának az életét; akaratukat, céljaikat, reményeiket, egyszóval: sorsukat.

Kik ezek az élők? És kik a halottak? Kijei egymásnak?

Könnyű belátni egyébként, hogy a halottak többen vannak, mint az élők - sőt, egyre többen lesznek. Vajon a honalapító, nemzetalapító, nemzetfenntartó, nemzetmegmentő atyák és anyák által megfogalmazott és hordozott imperatívuszok, értékrendek, ethoszok érvénye örök-e, vagy valamikor lejárnak? A kötelező minták, paradigmák, kánonok - amelyek rendszere meghatározza az identitást, így a nemzeti identitást is - meddig maradnak kötelezőek?

A nemzeti értelemben vett identitásnak is - mint mindeniknek - két kulcsa van.

Egyik az azonosulásé.

A másik az azonosításé.

Az azonosítás és azonosulás alapjául szolgáló ismérvek, jegyek, differencia specificák hordozzák a holtak akaratát. Ám a nemzetkonstituáló tényezők komplex halmazából vegyünk csak szemügyre egy-két fontosabbat - például a nyelvet vagy az erkölcsöket.

Azt a nyelvet beszéljük-e, amit őseink?

Annak az értékrendszernek megfelelően élünk-e, amelyet őseink követtek? Amelyért éltek, küzdöttek, dolgoztak, olykor haltak is?

Olyanok vagyunk-e, amilyennek őseink akartak bennünket?

Nem. Nem olyanok vagyunk.

Pedig hát - mióta a nemzet nemzet - az ősökre való hivatkozással történik minden.

Ám azt állítani, hogy közelebbről megismerve bennünket, Szent István vagy Mátyás király boldogan kiáltana fel: éppen ilyennek képzeltem őket!, az önhittségi vonatkozásokról itt most nem is szólva - körülbelül olyan, mint vaktában belelőni egy erdőbe, majd megkeresni a ki tudja melyik fa törzsébe fúródott golyót, és kijelenteni: lám csak, milyen pontosan célzok én - hiszen éppen ide akartam lőni…

Nem, nem olyanok vagyunk, amilyennek őseink elképzeltek. Viszont ha nem is olyanok, de azok vagyunk, ami az ősöknek a legfontosabb volt: utódok vagyunk. Utód-tudattal, az elődök iránti elnéző respektussal, hibáik, mulasztásaik és bűneik jóvátételének szándékával, erényeik és legkiválóbbjaik büszke emlegetésével. Ez a nemzet.

Az utód-tudat persze nem jelent közvetlen leszármazás-tudatot is egyben.

Sokan más ősöktől származnak, máshonnan kapcsolódtak abba a kontinuumba, amit magyarságnak nevezünk. Füst Milán a Libanon cédrusára hivatkozik, „mert onnan vándoroltam egykor erre” (A magyarokhoz) - mások az Ararát tövéig, a teuton-erdők mélyéig, a szláv őshomályig, a báránykás román tájakig vagy az ázsiai sztyeppékig követhetnék vissza felmenőiket. Mi fogja mindezt össze? Egyszerűen egy nyelvtani szerkezet, amit többes számnak nevezünk?

A legvadabb fajvédők sem képzelik már, hogy egy vérségi alapon, születésileg (natio) vagy fogantatásilag (nemzet), egyszóval genetikailag definiálható fogalommal volna dolgunk. (Az Izland-szerű kivételekről alább.) Ha már a nemzetséget vesszük alapul mint a nemzetet hordozó képletet, akkor már inkább egy szuper-családot kell elképzelnünk, ahol a számtalan máshonnan érkezett családtag mint vő vagy meny integrálódik, épül be, olvad be, asszimilálódik évszázadokon keresztül a famíliába, melynek végül neve megmaradt ugyan, de a névadó ősök legfönnebb egy-két ezreléknyi hányadban vannak jelen az x-edik generáció genetikai állományában.

Akkor meg hogy lehet, hogy az egy-két ezreléket kitevő néhány ős által megfogalmazott hajdani célok és értékek rendszere képes volt integrálni - beszéljünk most a magyarokról - több mint ezer éven keresztül a közelebbi és távolabbi vendégek, jövevények, barátok és ellenségek újabb meg újabb hullámait? Ilyen értelemben más-e a nemzet, mint egy eszme - mint egy meder, amelyben a legkülönbözőbb gének, erkölcsök, álmok, szándékok fogalma zúdul a messzeségbe? A magyar költészet erről szóló legismertebb sorait József Attila írta (A Dunánál), a szívében kavargó kun, székely, török, tatár, tót, román vérről és arról, hogy egykori győzők és legyőzöttek az ő személye által kötnek - nevezzük így:- pax pannonicát.

Évekkel ezelőtt néhány politikus meg akart semmisíteni. A dologban nem az volt az érdekes, hogy egytől egyig magyarok voltak, hanem az, hogy ráadásul egy olyan szervezet vezetői voltak, és úgy is léptek fel, mely szervezet az erdélyi magyarok politikai, kulturális és egyéb érdekeinek képviseletére alakult - s amely szervezet kiépítésében és vezetésében korábban magam is részt vettem.

Akkor, abban a helyzetben - mikor, mondjuk így, lemészároltatásom eldöntetett, sőt el is kezdődött - jó néhány román értelmiségi állt ki mellettem. Majdnem azt írtam: jó néhány román barátom; de azelőtt ezek nem mind voltak barátaim, némelyiket nem is ismertem.

Akkoriban töprengtem el a következőkön: ha egy magyar érdekek védelmére létrejött szervezet a magyar érdekek nevében megteheti ezt egy magyar költővel, egy olyan politikussal, akinek politikai pályáját közismerten és kizárólag az erdélyi magyar közösség jogvédelme határozta meg, s ha e magyar költő védelmében román költők, festők és matematikusok lépnek fel: akkor ki kicsoda ebben a történetben? Hogyan határozhatók meg az erkölcs, a politika és a nemzeti hovatartozás ismérvei és törésvonalai? Az ugyanis rögtön világos volt számomra, hogy ami engem illet, én nem tartozhatom egy olyan közösséghez, amelynek képviseleti szervezete úgy és azáltal kívánja védeni az illető közösség érdekeit, hogy - ezek nevében - engem el akar pusztítani.

Persze, számtalanszor előfordult már, hogy politikusok egy közösség nevében ágáltak, anélkül hogy a közösség érdekeit vagy akárcsak véleményét képviselték volna.

Az abszurd itt az volt, hogy az én nevemben kívánnak fellépni ellenem - a nemzetre való hivatkozással. Nekem mint magyarnak az az érdekem, hogy kivégezzenek; s ezt az a szervezet fogalmazza meg, amelyet én magam is megbíztam azzal, hogy az érdekeimet képviselje.

Hiszen ez a vadállati a történetben, ezért is mesélem itt el. Ha nem lenne meg ez a dimenziója, a történet egyszerű és megszokott politikai leszámolási história lenne. Ami tehát az én érdekeimet - és nem mellesleg a morális értékszempontokat - illeti, a tény az, morfondíroztam, hogy ezeket néhány román ember igazabbul képviseli, mint egy egész (az én érdekeim védelmére létrejött) szervezet. Igaz, hogy nem mint románok teszik ezt - viszont a szervezet mint magyar szervezet akar engem megsemmisíteni.

Tény, hogy magyarok is kiálltak mellettem. Ám vajon abban a mértékben, amelyben román barátaim mellém álltak, vajon nem váltam-e magam is közéjük tartozóvá? Még akkor is - ismétlem -, ha fellépésüket nem nemzeti szempontok motiválták? Akkoriban azt írtam: ha választanom lehetne - persze nem lehet -, százszor szívesebben élnék egy olyan világban, amelyet román barátok népesítenek be, mint egy olyanban, amelyet magyar ellenségek.

Ez a következtetés persze nem azonos a nemzetváltás szándékával; ám átvezet ehhez a kérdéshez; hiszen például az Amerikában előző nemzeti identitásukat feladó milliók jelentős része alighanem olyan sérelmeket vitt át magával az óceánon, amelyek érthetővé teszik a gyors azonosságváltási késztetést.

A valóban sokszor rejtélyesen hatásos magyar asszimiláció titkát sokan próbálták megfejteni. Ám sem a kényszermagyarosítás, sem az érdekmagyarosodás elmélete nem ad teljes választ bizonyos kérdésekre. A Petrovics és a Hrúz ősök - ez igen valószínű - nem olyannak képzelték és akarták az unokát vagy dédunokát, mint amilyen lett; eddig ez rendben van, éppen ezt fejtegetjük. Ám hogy a szerb és szlovák ősök leszármazottjából - még akkor is, ha a maguk felmenői közt akadhattak magyarok a nagy Kárpát-medencei olvasztótégelyben - szóval, hogy a Petrovics-Hrúz keveredésből hogyan születhetett meg a par exellence, a szimbolikus, a jellegzetes magyar géniusz, erről csak romantikus feltevéseink vannak. Idézzünk egyet találomra, mondjuk Jókai Mórtól, aki annak magyarázatát keresi, miként hasonulhattak egyes magyarországi német urak a magyarokhoz a legmarkánsabb tipológiai jegyek mentén. Figyelem, valóban romantikus idézet következik:

„Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nemcsüggedés férfierélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica.” (Jókai Mór: Párbaj Istennel)

II.
Térjünk most vissza a nyelvtani többes jelhez mint közösség-konstituáló eszközhöz.

Egyszer, sok éve, barátomnak szóló képeslapot címeztem meg, így: Lázok Jánosék. Egy román ismerősöm, ezt látva, rámkérdezett: miért csak Lázoknak címzed? Hiszen a többieknek is szól az üdvözlet az évfolyamról, nem?

De hiszen oda van írva az is, hogy a többieknek - feleltem.

Hová?

Hát ott van az a k betű a végén.

És ez azt jelenti, hogy a többiek is? - kérdezte, az analitikus nyelveket beszélők első magyartanulási sokkjával hangjában. Egy k betű?

Igen, ez azt jelenti, feleltem. Miért, azt normálisnak tartod, hogy egy-két i hanggal egy románból húszmilliót tudsz varázsolni? (Român, români, românii - román, románok, a románok.)

Ismerősöm nevetett, én pedig azóta sem tudom: tényleg, vajon normális dolog-e, hogy egy-két messzi múltból örökölt és soha újra nem gondolt nyelvtani struktúrára támaszkodva, megengedjük magunknak a legsúlyosabb társadalmi következményeket hordozó két legperverzebb szillogizmust: a hamis általánosítást és a hamis azonosítást.

Vagyis: pusztán a többes jelre támaszkodva, olykor valós, olykor hamis ismeretekből kiindulva olyan feltevésekig, következtetésig, ítéletekig jutunk el, amelyek egy nyelvi vagy bármely más jegyek alapján meghatározható közösség minden (vagy legtöbb) tagjára kiterjesztik a közösség egy-két tagjával kapcsolatos valós vagy hamis ismereteinket. „EZT TI CSINÁLTÁTOK!”

E töprengések, amelyek főként a hovatartozás kérdését feszegetik, a sajátunkét meg a másokét, elsősorban a Nyugat-Európában kialakult modern nemzetfogalommal kapcsolatosak. De érvényesek bármely - nyelvileg, etnikailag, vallásilag stb. - jól elkülönülő csoporttal, illetve a csoport-konstituáló faktorok meghatározásával kapcsolatban.

Két szomszédos pápua törzs konfliktusainak hátterében ugyanúgy az azonosulás és azonosítás, a valós és hamis, de partikuláris tények általános szintre emelése áll - ha nem is mindig, de legtöbbször -, mint a balkáni háborúkénak.

S ha valaki erre azt felelné: a háborúkat gazdasági érdekekért szokták vívni, esetleg ideológiai (pl. vallási stb.) okokból, ezzel én is egyetértek.

Ám ahhoz, hogy az ellenséget azonosítsuk, az szükséges, hogy különbözzön tőlünk, másféle legyen, mint mi. Ez még polgárháború esetén is, az egyazon nemzet kebelén vívott harc körülményei között is szükséges alapfeltétel, különben nagyon könnyen a sajátjaink lőhetnek agyon.

Ez az írás arról (is) szól: ha az emberiség történetében kevésbé lett volna gyakorlat a külsődleges szempontok alapján, megfontolatlanul, könnyelműen történő azonosulás és/vagy azonosítás, akkor talán kevesebb emberi vér öntözte volna a földet.

III.
Az altorjai Apor család - azt hiszem, egyedülálló módon - bizonyíthatóan kb. 1000 éve él ugyanazon a helyen. Ha valaki, ők elmondhatják: igen, mi altorjaiak vagyunk. Ez az egyik pólusa az azonosságnak. Ám találni ellenpólusokat is.

Világverseny van: mondjuk éppen olimpia.

Egy kisebb ország egyetlen versenyzővel van jelen. Ez a versenyző egyetlen századmásodperc vagy egyetlen milliméter különbséggel világelső lesz. Honfitársai tombolnak, az egész ország önkívületben énekli: győztünk.

Pedig az a sportoló nem is beszéli, vagy csak igen rosszul, az ország nyelvét, ugyanis csak nemrég érkezett oda, máshonnan, menekültként, és csak azért kapta meg sebtében az állampolgárságot, mert győzelemre esélyesnek látták.

És győzőtt is - és vele együtt az egész ország. Azonosultak egymással.

Gróf Károlyi Mihály, aki igen tehetségtelen politikus volt, de aki igen szórakoztatóan tudott írni („Amikor a Szerbia elleni hadjárat elkezdődött, és a háború hívei azt remélhették, rövid idő alatt be is fejeződik, arisztokratáink, sportszenvedélyükhöz híven, önként jelentkeztek a frontra, hogy minden szerbet lepuffantsanak.”), így kezdi visszaemlékezéseit:

1909-ben Karlsbadban kúráztam rokonommal, Leopold Berchtolddal. Délutáni kávénkat rendszerint André Tardieu, a francia Le Temps külpolitikai szerkesztője, későbbi miniszterelnök társaságában fogyasztottuk el az Altewiesen teraszán.

Egy nap Tardieu azt kérdezte Berchtoldtól: „Tulajdonképpen milyen nemzetiságűnek vallja ön magát? Németnek, magyarnak vagy csehnek? Hiszen osztrák nemzetiség nem létezik.”

„Bécsi vagyok” - felelte Berchtold.

„De melyik oldalra állna, ha a monarchia népei között történetesen összeütközésre kerülne sor?”

„A császár oldalára” - volt a válasz.

„És ha tegyük fel, a császárság megszűnne?” - firtatta tovább Tardieu.

„Akkor is megmaradnék annak, ami vagyok: arisztokratának. Ce n’est pas beaucoup, mais c’est toujours quelque chose” - válaszolta szokott, kissé fensőbbséges mosolyával Berchtold.

Sok-sok furcsa példára lehetne még hivatkozni, amelyekből mind-mind az derülne ki: az azonosság határait rendkívül bonyolult rögzíteni.

De talán nem is szükséges. Mikor a magyarul tökéletesen beszélő Ionel Pantea énekest - a kontinens egyik legnagyobb énekesét - az identitása felől faggattam, így válaszolt: a Luxemburgban élő erdélyiek közé tartozom.

S ez már majdnem olyan, mint Kurt Vonnegut hőseinek történelmi találmánya.

1953, Marosvásárhely; költő, újságíró, Erdélyi Híradó Kiadó, szerkesztő; Passió, 1999, Budapest; Lach, wie ihr est versteht, 1999, Frankfurt.


2001.05.14.

a cikk *.pdf formátumban