ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
Kisebbségi krónika 
Ha van valami, ami elemi erővel különbözik életem első részének Erdély-vidéke és második részének Bukarestje között, hát az: a meleg, a kánikula. Érdekes, hogy viszonylag milyen kevés tanulmány foglalkozik napjainkban éghajlat és népi alkat összefüggéseivel. Lehet, hogy ennek is a globális felmelegedés az oka. Gyermekkorom városából sosem emlékszem arra, hogy szenvedtem volna a hőségtől. A leginkább melegem akkor volt, amikor egyszer a nagybátyámmal végigmásztunk egy körülbelül harminc centiméter átmérőjű csővezetéken a Küküllő fölött, iszonyú magasnak tűnt, akkor hirtelen perzselően éreztem tarkómon a nap sugarait, mintha egy lencse gyűjtötte volna oda őket; a derék rokonnak nem mertem bevallani, hogy magasságiszonyom van – azóta is fizikai veszélyhelyzetben a tarkómon forrróságot érzek, úgy is mondhatnám, a meleg ráz ki, nem a hideg. A bukaresti júliusi–augusztusi kánikulához képest azonban még az is enyhe legyintésnek tűnt volna.

Persze aki nem tudja, milyen a bukaresti meleg, annak úgysem lehet megmagyarázni, aki pedig tudja, annak felesleges. Hogy olvad az aszfalt, és gyöngyözik a homlok – mondhatni külsőség. A meleg, amikor megül a fővárosban, olyan, mintha az ötödik dimenzió lenne. A negyven Celsius-fok átírja az emberi tér természetét, délibábosan megremegteti erővonalait; a forróság beleivódik az emberbe, akárcsak télen a fagy a lakásokban (ez sem fordult elő soha gyermekkoromban: fázni otthon), felforralja a vérét, eltompítja az agyát – de hiszen tudjuk…

Természetesen ezt is Caragiale írta meg a legjobban. Nem fogják elhinni, száz évvel ezelőtt, 1901 májusában jelent meg a Moftul românban a Căldură mare (Dögmeleg) című jelenete, ebben a rekkenő „33 Celsiust” jelent. Nagyon fontosnak tartom a Ionesco-előd „rendezői utasítását” a párbeszédsorozathoz írt bevezetőjéből: „Mindenben, ami következik, valamennyi szereplő megőrzi ugyanazt az egyenletes, zavartalan és méltóságteljes nyugalmat.” („În tot ce urmează, persoanele toate păstrează un calm imperturbabil, egal şi plin de dignitate.”) Igen, mindaz, ami a Pacienţei (Türelem) utcában elhangzik, nem egyéb, mint a híres méltóságteljes redundancia, a meleg lágyította agy nehézkes üresjárata, a látogató pedig, aki Costică vagy Mitică Popescut keresi a kánikulában: maga a nem kevésbé híres ünnepélyes hülye (tembel solemn). Ez a rendkívüli zseni, Caragiale, egyébként annyira a jövőbe látott, hogy ezúttal napra pontosan száz évvel azelőtt (1901. augusztus 12-én) jelentette meg a már említett újságban La Peleş című krokiját, hogy I. Mihály király, az utolsó román uralkodó (2001. augusztus 12-én) visszakövetelte a Peleş-birtokot. Ennek a miniatűrnek a szereplője a sinaiai Piscopesco házaspár, a férfit Zenitnek hívják, és várja, hogy lovas hintóval elmehessenek a kastélyba. Madam Piscopesco készülődése: a legismertebb házastársi-kultúrantropológiai őstípusok egyike, ugyanaz, mint amelyet szintén a nagy melegre transzponálva egy strand-dal velőtrázó pontossággal és eónokra vissza- meg előremenően később úgy fogalmazott meg: „Míg anyu öltözik, az apu ideges.”

S bár igaz, hogy most, amikor mindezeket írom, kissé lehűlt az idő, tényleg 33 fok van a múlt heti 38-39 helyett, még mindig elég nehezen jönnek a szavak. Csak Caragiale ad erőt, hogy leírjam az én kis aktuális bukaresti-provinciális történetemet.

Csillámpala
Négyen álltak az ajtó előtt: egy idősödő, mint később kiderült, magamkorú házaspár, és két fiatalember, szemmel láthatóan a gyermekei. Amikor ajtót nyitottam, hadarva, egymás szavába vágva kezdték el magyarázni, hogy ők laktak itt, ők itt laktak, ahol most én lakom, és meg szeretnék mutatni a lakást a gyerekeknek, mert ezek a fiúk, a két szemüveges melák még nagyon kicsik voltak, amikor elmentek Izraelbe; ott van egy szép szokás, vissza a gyökerekhez: felkeresni az élet előző színhelyeit, ez bizony nagyon szép szokás, mondtam én, erre a férfi mondta héberül is a nevét, mármint a szokásét, de, sajnos, elfelejtettem; persze, hogy bejöhetnek, mondtam, csak hát kissé rendetlenség van, tudják, én most úgy inkább csak átmenetileg vagyok itt, igaz, már tizenegy éve tart ez az átmenet, sőt, még több éve, azóta, hogy a családom szintén külföldre távozott, persze nem olyan messze, csak ide, illetve hát oda, a szomszédba, nekem is két fiam van, mondtam, s rögtön kiderült, hogy köztünk, szülők között és a fiaink között is alig néhány hónapnyi a korkülönbség, nahát, hogy milyen kicsi a világ, állapítottuk meg, vagy milyen nagy?; akkor egy darabig csak a gyerekeknek magyaráztak: látod, itt volt az ágyacskád, itt a márványlépcsőn ficamítottam ki a bokámat, amikor földrengéskor feléd rohantam, emlékszel a teraszra, itt fürödtél a kis kádacskádban; a házaspár utána a konyhában vitatkozott egy sort, hogy a szagelszívót ők építették-e, vagy pedig a házzal együtt vették meg; az ágyat letakarhattam volna, mondtam, nem, dehogy, jól van így is, darálta válaszul az asszony, így is nagyon, de nagyon szépen köszönjük; a fiúkhoz fordult: hát nem szóltok semmit?, a fiúk nem szóltak semmit; akkor a nő azt mondta, illetve kérdezte: tudja-e, mit sajnálok a legjobban?, mit?, válaszoltam kérdezve, vagy kérdeztem válaszolva, erre azt mondta, a két nagy szobában a stukkók szépen be voltak aranyozva, illetve hát festve valami aranyszínű bronzzal, azt ő most nem látja, azzal mi lett? nem tudom, mondtam, pedig hát tudtam, ugyanis beköltözéskor az volt az első dolgunk, hogy lefessük egyszínűre a plafont, a díszítményekkel együtt, ha már leszedni túl bonyolult lett volna; kár, mondta a nő, kár, mondtam én is; akkor a férfi, akiről időközben megtudtam, hogy galaci származású, és mérnök, elkezdte mesélni, hogyan festették ki először a lakást, képzeljem, mondta, egyszer csak, a művelet teljében, kifogyott a csillámpor, a falak egy része csillámporos volt, a másik része meg nem, napokig járta a várost, sehol sem lehetett csillámport kapni, és akkor, és akkor megtanácskozta a család, és feláldoztak vagy három vasalót, kiszedték belőlük a csillámot („azt hittem, hogy csillámpala,/ pedig csak a pillám csala”), a kávéőrlővel vagy valamilyen őrlővel megőrölték, és lett csillámporuk, és tudtak a falfestékbe csillámport keverni, és be tudták fejezni a nagy művet. Ez a csillámporos kaland 1970-ben történt, abban az évben, amikor én ifjú szerkesztőként felkerültem a fővárosba. Tíz évre rá az itt lakók elhagyták az országot és némi végkielégítés fejében a házukat. Sosem felejtem el, milyen nehezen mostuk le a falakról – kálilúgot akkoriban alig lehetett kapni – a csillámos festéket.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika vezető szerkesztője, a bukaresti A Hét főmunkatársa. Megjelent kötete: Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban