Paul DRUMARU
Kisebbségi napló
Kisebbségi krónika 
A korábbi számok egyikében azt írtam – vagy ha nem írtam, hát meg kellett volna tennem –, hogy végül is a kisebbségi helyzet, a „kisebbségiség” egyetemes; mint ahogy „nincs olyan ember, aki ne írt volna legalább egy verset”, ugyanúgy, nincs olyan ember, aki ne lett volna kisebbségi. Vagy ha még nem volt, hát lesz, hisz van idő elég. A meny kisebbségi, a vő kisebbségi, a fiúgyermek, a leánygyermek, az apa, az anya, a nagyapa, a nagyanya, kutya, macska, pocegér – mind kisebbségi. Az értelmes ember kisebbségi az ostobák világában, az ostoba is kisebbségi – bár ezt illetően azért vannak némi kételyeim, mindenesetre ő szerencséjére nem fogja fel a helyzetét. Azt akarom mondani, természetesen, hogy az egyes szám kisebbségi, a többes szám pedig többségi. Ámde egyszersmind amorf, alaktalan. A többségiség (így!) „rossz általánosság” (vagy üres általánosság, Hegel nyomán), csakis a kisebbségnek van jellege, csak az definiálható. Mert konkrét. Épp ezért bármikor meg lehet írni egy sztorit a kisebbségről, míg a többségnek csak a legendákban, mítoszokban, statisztikákban, beszédekben jut hely. Persze tréfálok, de aki nem érti a tréfát, az nem is vehető komolyan.

Mármost, illik leszögeznünk, a kisebbségi helyzet lehet állandó, és lehet alkalmi; az egyik sui generis, sajátos, a másik ad hoc, ideiglenes, noha mindkettő kontextuális: a világegyetemben minden mindennel összefügg, ez ma már kozmológiai közhely. Az állandó kisebbségi helyzet rendszerint az etnicitás hordozója, a fogalmat a csoport szintjére emeli. Amikor a kisebbség szóba kerül, az emberek pont erre gondolnak. Nálunk például a magyarokra, németekre, cigányokra, zsidókra. Nos, a magyarokról és a németekről beszéltem már (bár, igaz, futtában, éppen csak érintve a témát): most emezeket is elő akarom venni egy kicsit. Nyilván személyes élmények alapján, de minthogy az író hiéna vagy porszívó, mindent felhabzsol, mindent emlékezetének bendőjébe halmoz, évek múltán pedig már fene tudja, mit élt meg ő maga, s mit a többiek, ő csak újraéli, kiadja, majd újra felfalja, hogy jobban megeméssze – látták, ugye, hogy csinálják a kutyák –, igen bizony, uraim, ilyen az élet, olyan, mint egy hiéna, mint egy állat. És ez az állat történetesen zsidó, és egészen sokáig, mert a gyermekkor olyan nagy, voltaképpen végtelen, ez a zsidó nem tudta, hogy ő zsidó. Náluk otthon, a múlt század ötvenes éveiben tombolt az internacionalizmus, az emberek mind testvérek voltak, jók voltak, igazi testvérek voltak, nem tudták – vagy pedig el akarták felejteni –, hogy „ide sógor, oda sógor, pénz beszél, kutya ugat”, meg hogy: „Ki vájta ki a szemedet?” „A testvérem.” „Látszik is, mert jó mélyre csinálta!”; az egyenlőség látszata uralkodott, és bármiféle „megnyilvánulás” maradványnak számított, rá se ránts, beteg volt a világ, de már gyógyulóban van, mit számít az a néhány személy? Mintha a világ megtestesült vágyakból állna, nem pedig Lórántból, Neluból, Patriancából, Leuból, Petrovici-ból, Rotaruból, a szekus Bujorból, Chiriacból, Focából és a többiekből, vagyis egyénekből! Lóránt tizennégy éves forma lehetett, tiroli nadrágot viselt, és volt egy vadászkése meg egy apja, aki 1940–44-ben valami nagykutya lehetett; hirtelen jelentek meg városunkban, valószínűleg csak ideig-óráig álltak meg nyugatra menekülésük közben, legalábbis a környéken azt beszélték. Ez a Lóránt a bíróság épülete mögötti kis parkban töltötte a napot, közel a mi házunkhoz, amely az út másik oldalán volt, átellenben a parkkal. Nyolcéves lehettem, kellő távolságból figyeltem csodálattal, kését a fákba döfte, nagy pontossággal, a penge suhanás közben magába gyűjtötte a nap sugarait, és azokat is a fák törzsébe mélyesztette, meg voltam győződve, hogy ha figyelmesen megnézem a sebet, amelyből elégedetten, mint valami virtuóz mutatvány után, Lóránt kiszedte a pengét, megláttam volna benne valami csillogást, mint egy folyékony tükör repeszét a mézeskalácsban. Nem szóltunk egymáshoz, de az egyik napon rám mosolygott, intett, hogy lépjek közelebb, és megkérdezte: Melyiket találjam el? Azt a görbét, mondtam. Azért haragudtam arra a fára, mert egyszer hintát akasztottam rá, és hanyatt estem róla, a lélegzetem is elállt, egy évbe tellett utána, amíg visszanyertem. – Azt a görbét, mondom tehát, s iramodom is oda, hogy közelről lássam a mutatványt, a fényt, amint belefúródik a fába. Hallom a kés suhanását, bár az ilyesmit nem lehet hallani, forgásának zaja csak az emlékektől dohos memóriában áll össze újra, fordulok arccal a görbeségnek, háttal a zöld hózentrágeres fiúnak, és hirtelen fájdalmat érzek a faromban; nézzék el nekem, de azóta elkerülöm, hogy azt mondjam, a seggem sem fáj valamitől. Nem hajította a kést teljes erőből, éppen csak érintett. Éppen csak hogy vérezzen, én pedig felkiáltsak. Ő pedig röhöghessen, és azt mondhassa: Büdös zsidó. (Az eredetiben is magyarul – a ford. megj.) A magyar nyelvben a „jidan”-nak voltaképpen nincs megfelelője, a „zsidó” egész egyszerűen ugyanazt jelenti, mint az „evreu”, ezzel szemben külön kifejezés van a „zsidózásra”, aminek a román megfelelője „a jidăni” lehetne. Különben is úgy tűnik, a magyar idegengyűlöletnek olfaktív jellege van: büdös zsidó, büdös oláh, büdös x, y, z.Vagyis az idegen rossz szagú, büdös, piszkos. Persze én akkor nem tudtam, hogy a pengét a… nemzetiségembe vágták bele, elborult az agyam, és szaladtam haza a kenyérvágó késért, amely megvolt vagy negyven centi, hogy szétkaszaboljam az égimeszelőt. Nem nagyon fontos, mi történt a továbbiakban, hogy helyettem apám rohant ki s szaladt Lóránt után, és hogy természetesen nem kapta el. Akkor csak annyit értettem az egészből, hogy be voltam csapva, mert én kicsi voltam, ő pedig nagy volt, én csodáltam, ő pedig csúfot űzött belőlem, hogy én megbíztam benne, ő pedig visszaélt a bizalmammal, minek szaporítani a szót, én őt amolyan hősnek tekintettem, pedig csak egy nagy disznó volt. Röf-röf. – Patrianca tizedes volt, s úgy adódott, hogy az ő csoportjába kerültem; meg akart ismerni minket – január volt, az óriási gyakorlótér csontkeményre fagyva, fölötte az ég mint koponyatető fehérlett –, névsorolvasás után a tizedesek, szakaszvezetők átveszik az embereiket, ismerkedjünk hát, fiúk, na, a románok álljanak jobbra, a magyarok balra, gyerünk, egy-kettő, futás, és máris kezdenek kialakulni a csoportok, persze azért nem túl nagy a sietség, civilek még a legények, nemigen vettük komolyan a kis tizedest, aki ott ugrált, mint kecskeszar a deszkán. De azért, ha komótosan is és egymással beszélgetve, csak kialakulnak a csoportok, és én azon veszem észre magam, hogy egyedül maradtam; állok, nem mozdulok, aztán mégis teszek néhány lépést félre, egy harmadik irányban, no de merre menjek, amikor csak kétfelé lehetett? Mi van, te, mondja Patrianca, te nem t’od, ki vagy? Gyerünk, baka, engedelmeskedj a parancsnak, mert még jelentem, hogy megszöktél! Néznek a fiúk is csodálkozva, aztán egyikük, Magics, aki egész éjjel a legszebb biharpüspöki lányról beszélt nekem, akivel közvetlenül a sorozás előtt házasodott össze, odakiált: Gyere ide, hisz közénk tartozol, mi a fene? És kiált egy ioşiai is: Ide gyere, studentkám, mert együtt látott Neluval, márpedig ha Nelu barátja vagyok… De hát én zsidó vagyok, mondom, és hirtelen csend lesz, de olyan, mint az ólomüveg, majd néhány pillanat – vagy néhány óra vagy néhány évszázad – után szilánkokra törik a nevetéshullám hatására: Icig! Icig! Nevet a tizedes is, és hogy lássuk, elvégezte ám ő a líceumot, azt mondja: Iţic Ştrul, a szökevény. Aztán azt mondja, rendben van, most már elég, állj be te is valahova, úgysem számít. Állj oda a magyarok közé. Vagy mégse, parancs vissza. Állj a románokhoz.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Megjelent kötete: Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.



Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban