SCHÖPFLIN György
Délkelet-Európa fogalmának meghatározása
Elemzések 
Amikor valaki Délkelet-Európáról értekezik, nem kerülheti meg a definíció központi, ám igen nehéz kérdését. Miként lehet egy régiót vagy témát oly módon meghatározni, hogy ezáltal rátapintsunk azokra a jellegzetességekre, amelyek ellentmondásmentesen érvényesek, s egyúttal elhatároljuk azt más régióktól? Ehhez határvonalakat kell megvonnunk, amelyek befogadnak, de ki is rekesztenek, s emiatt hatalommal ruháznak fel, de meg is fosztanak a hatalomtól. Ez csak az egyik nehézség. A másik gondot a régió közös struktúráinak azonosítása jelenti. Itt elérkeztünk a leglényegesebb kérdéshez. A struktúrák egyetemesek, jóllehet tartalmuk merőben különbözhet. A struktúra és tartalom polaritása igen sok embert megtéveszt, ugyanis a tartalomra figyelve arra a következtetésre jutnak, hogy amit megfigyeltek, egyedi. Bizonyos szempontból igazuk is van, de a tartalom mögött meghúzódó struktúra teszi lehetővé az összehasonlítást. Tehát amikor kísérletet teszünk valamely régió – a mi esetünkben Délkelet-Európa – meghatározására, először a közös struktúrákat kell keresnünk. Ezek legitimálják az összehasonlító elemzéseket, és nyitnak nekik utat, elhatárolva egyszersmind a régiót más régióktól. Valóban, a struktúra azonosítása létfontosságú. Ha ezt elmulasztjuk, könnyen válhatunk az általunk gyűjtött adatok rabjaivá, s halmozhatunk fel olyan érdekfeszítőnek tetsző, de tulajdonképpen triviális információkat, amelyeket képtelenek vagyunk tágabb összefüggésekben értelmezni.

A definíció kérdése lényegbevágó Délkelet-Európa esetében. Vannak, akik elleneznék a meghatározási kísérletet azzal érvelve, hogy noha talán létezett a múltban a régió, az újabb események és folyamatok, mint például a kommunizmus, felszámolták azt. Az esszencialisták magának a kísérletnek az érvényességét tagadják. Ennek ellenére a fogalom tovább él, sőt döntések születnek, amelyek azon az előfeltevésen alapszanak, hogy a régió létezik. A Délkelet-európai Stabilitási Egyezménynek súlya van a nemzetközi politikában, ennek pedig azt kell jelentenie, hogy célrégiójával kapcsolatban feltételezések fogalmazódtak meg.

Melyek akkor azok a jellemvonások, amelyek megkülönböztetnek egy régiót vagy egy közösséget másoktól? Rendelkeznie kell néhány minden elemére jellemző vonással, elsősorban rögzült földrajzi és nem földrajzi határokkal, amelyeket a régióban és a régión kívül egyaránt elismernek, és viszonylag könnyen fel is ismernek. A földrajzi elem önmagában elégtelen, hiszen a geográfia nem jelenthet sorsot még akkor sem, ha sokan vagy éppenséggel a legtöbben a földrajzi elhelyezkedést tekintik az egyedüli kritériumnak. A térképre tekinteni s így körülhatárolni valamely földrajzi egységet félrevezető dolog, mert a térkép csupán ábrázolás: fizikai, kulturális és egyéb realitások tudományos metaforája. Bizonyos történelmi és politikai elemzésekben tisztán felfedezhető az a hajlam, hogy az azonos földrajzi elhelyezkedésből további hasonlóságokra következtessünk anélkül, hogy ezt a feltételezést további vizsgálatnak vetnénk alá. Éppen ezért létfontosságú, hogy a régiók meghatározásakor számba vegyük minden általános jellegzetességüket, ne csak földrajzi, legkevésbé pedig a kartográfiai határaikra figyeljünk.

Ahhoz, hogy valósaknak tekinthessük őket, e határoknak egyszerre kell embereket befogadniuk és kirekeszteniük; hatalommal felruházniuk és megfosztaniuk a hatalomtól. Minél több különféle határvonal tevődik egymásra, s erősíti egymást, annál áthatolhatatlanabbak lesznek a határok, s annál erősebbé válik a határokon belül kialakult identitás. Tehát minél erősebb a határvonal, annál sikeresebb is egyben a belső koherencia kialakításában, ez pedig a határvonalat, valamint a határvonalat kívülről átlépő forgalmat is bevonó szakadatlan kölcsönhatási folyamat eredménye. Ebben az értelemben mondanak igen keveset a pusztán földrajzi elemekre építő meghatározások, hiszen kulturális, történelmi, nyelvi, közigazgatási és politikai választóvonalaknak is kell létezniük ahhoz, hogy nehezen átjárható határok keletkezzenek. Ha ezek a folyamatok hosszú időn keresztül hatnak, könnyen felismerhető mintákat hoznak létre, amelyek a közösség számára normálisak és természetesek, ugyanis beépülnek hallgatólagos feltételezéseik világába, s mint ilyenek, megkérdőjelezhetetlenekké válnak. Összegzésül: az effajta határok között élő közösségek életmódját közös szokások, közös problémamegoldási, stratégiaválasztási és tapasztalatértelmezési módozatok jellemzik. A közösségek maguk lesznek tagjává az értelmek közös hálójának, és termelik újra azt a közös gondolkodásmódot meg gondolatvilágot, amelyre a fentebb említett folyamatok épülnek. Ezek valós közösségek, amelyeket kialakult, megszilárdult és folytonosan újratermelt tulajdonságok jellemeznek, s amelyek kulturális normákat szülnek.

A kulturális normák meghatározzák a visszautasítandó feltételezések körét, amelyeket gyakorta kodifikál a hitrendszer hallgatólagos világa, a közösség kulturális lenyomata. Ezen normák jellege nem is abszolút, nem is determinisztikus. Bármikor szembe lehet velük fordulni, ez ellenben megnehezíti a reformer dolgát, hiszen sokkal nehezebb olyan gondolatokat legitimálni, amelyek eltérnek a megszilárdult kulturális normáktól, s a status quo ante visszaállításának is igen nagy az esélye, ha az újítások ellenkeznek a közösség szellemiségével. Jól példázza ezt az Egyesült Királyság történelme. Mindig is léteztek köztársaságpártiak, és meg is hallgatták érveiket, de soha nem vették komolyan őket. A monarchia eltörlésére gyakorlatilag a nagy többség nem is gondol, és nem is fogadná el. A kulturális közösség gondolatvilágát kétségtelenül átalakítja a rákényszerített és vele ellentétes szellemiségű változás, mivel maga az ellenállás okoz majd változást. De a közösség a ráerőszakolt változást mindig is idegennek, természetellenesnek fogja tekinteni. A legjobb esetben is valamilyen hibrid keletkezik. Végső soron a kommunista időszak végkifejlete is ilyen állapot.

A felvilágosodás állama, a modern ésszerű és ésszerűsítő állam, amint ezt sokan állítják, fölöttébb hatékony eszköz. Társadalmaink bonyolultságának fokozódása közepette is képes rendet, értelmet és biztonságot teremteni, sőt ideális esetben hatékony kormányzást, átvilágíthatóságot és elszámoltathatóságot is. Képes integrálni a társadalmi és a politikai cselekvést, megelőzve ezáltal a káoszt vagy az anómiát, egyszersmind biztosítva az egyéni választási szabadságot is. Konkrét valóságként és szimbólumként is létezik, főként ideáltipikus formájában.

Ebben a formában exportálták Délkelet-Európába. Ez rendkívül fontos, ugyanis azt jelenti, hogy eredete, dinamikája és körvonalai egy másik, eltérő kulturális mátrixban keresendők, egy olyan kultúrában, amelynek más a kulturális tőkéje. Tehát a régióba kiteljesült formájában érkezett, s versengeni kényszerült a már kialakult helyi gondolatvilággal és gondolkodásmóddal. A kettő azóta is szemben áll egymással, a modern állam és a délkelet-európai gondolatvilág különböző változatai sohasem illeszkedtek jól egymáshoz. Viszont ez nem akadályozta Délkelet-Európa államait abban, hogy megfogalmazzák azt a törekvésüket, miszerint a modern állam nyugatról átvett formáját szeretnék meghonosítani. Amint erre majd kitérek, a modern állam nem illeszkedik azonos módon a közép- meg délkelet-európai gondolatvilághoz, ez pedig az ezredforduló utáni politika szempontjából igencsak releváns.

Következésképpen a kiindulópontot a térségek meghatározásában a földrajzi kritérium elvetése, illetve azon ismérvek azonosítása kell, hogy képezze, amelyek alapján megindokolható, miért tekintjük a fentebb említett két régiót régiónak, nem pedig olyan földrajzi térrészek együttesének, amelyek történetesen egymás közelségében helyezkednek el. Azonosíthatunk-e közös struktúrákat a kultúra és a politikai hatalom terén? Nyilvánvaló módon van valami, ami könnyen felismerhető, s amit gondolatvilágnak nevezhetnénk. Ehhez egy adott gondolkodásmód társul. Másodsorban léteznek bizonyos történelmi tapasztalatok is, amelyek maradványok formájában élnek tovább. Ezek határozzák meg a későbbi folyamatok hatását, hiszen részei annak a kognitív mátrixnak, amelybe az új eszmék beépülnek. A banális egyetemesség (lásd fennebb) egyik legfurcsább öröksége a következő javaslat: bizonyos eszmék ésszerű volta annyira nyilvánvaló, hogy mindenkinek tüstént el kell azokat fogadnia, és diadalmasan el kell vetnie a régit, helyet adva ezáltal az újnak. A forradalmárokat lehet, hogy meghatja ez a hit, de a hit és az elemzés nem azonos fogalmak. A múltat nem lehet ilyen egyszerűen meghaladni. Az a feladat, hogy valójában maradványokat azonosítsunk, nagyon nehéz. Mi több, ezek kvantifikálása általában el sem végezhető, bár hatékonyan befolyásolják az innováció meg a stagnálás viszonyát. Ezeket a gondolatokat tekintve kiindulópontnak s fölismerve azt, hogy a múlt bizonyos aspektusai tovább élnek, betekintést nyerhetünk annak okaiba, hogy a reformok miért nem járnak majdnem soha a tőlük várt eredménnyel.

Nem tehetünk egyebet, mint megpróbáljuk azonosítani a múlt alapvető kulturális meg politikai változásait, s ezek után megvizsgáljuk, hogy melyek azok a lényeges struktúrák és okozatok, amelyek még mindig érzékelhetőek. Némelyek szimbolikus formájukban vagy megismerési szinten, vagy éppenséggel mindkét módon, egymásra is hatnak. Délkelet-Európa esetében a mérvadó tapasztalat ebben a tekintetben a régióidegen változások sorozata, amelyekre a helyi szereplőknek igen kevés befolyása volt. A helyi válaszreakció, gyakorta, az ellenállás és az alkalmazkodás volt – újból mindkettő –, amelyek egymást erősítő ellentétpárként léteznek. Ebből a szempontból a fordulópontot a közeledő modernizáció jelentette. Idegen jellege ellenére kívánatosnak tekintették, de ugyanakkor ellenállásba is ütközött, mivel veszélyeztette a meghonosodott életformákat. Közép- és Délkelet-Európa modernizációja azonban különbözött egymástól.

Az első említésre méltó tényező az, hogy a modernizáció hajnalán a két térségben már felhalmozódott politikai és kulturális tőke. Ismerünk olyan megközelítéseket, amelyek hajlamosak azt föltételezni, hogy a modern eszméket csak részlegesen vezették be, vagy pedig azt, hogy a modernizáció a helyi elitek hajthatatlansága, rosszakarata és konzervativizmusa miatt fulladt kudarcba. Ez csak egy része a valóságnak, amely azon a hallgatólagos, univerzalista előfeltevésen alapszik, miszerint egyetlen, szerves egység jellemezte nyugati modell létezett csupán, s hogy a délkelet-európaiak nem próbálkozhattak meg valamilyen saját modell kidolgozásával, amivel különben nem is lett volna szabad megpróbálkozniuk. Az ilyen törekvések akadályozták volna a modernitás elterjedését, ugyanis ez a felfogás képtelen volt más, de a szóban forgóval egyenlő modernitásmodellekben gondolkodni. A legvalósabb értelemben a francia felvilágosodás dominanciájára adott német válasz példázza igen fényesen ezt a feszültséget. Az előző bekezdésben elhangzott javaslat logikai értelemben megköveteli azon maradványok modelljének a kidolgozását, amelyek a két régiót a modernitással való szembesülés pillanatában jellemezték, továbbá annak a modernitásmodellnek a megértését, amelyet ők dolgoztak ki. A két értékrend találkozása befejezetlen modernizációt eredményezett, amely esetében, ha a folyamatot kumulatív tapasztalatként értelmezzük, a modernitás kritériumát a Nyugatnak a régióbeli értelmezése jelentette.

A befejezetlenként felfogott modernizáció egyik következménye az erősnek látott Nyugattól való függés érzése. Ez olyan percepció, amit tovább túloz a kisállamok ama nyomorúsága, hogy méretük miatt kevésbé képesek összpontosítani a kulturális hatalmat, s emellett a kulturális bizonytalanságnak – az attól való félelemnek, hogy képtelenek kultúrájukat újratermelni – magasabb foka jellemzi őket, mint a népes kulturális közösségeket. A befejezetlenség így állandó, szakadatlan és reménytelen kísérletnek tűnik, amely arra irányul, hogy elérjék a modernitás jelentette távolodó célt, s ebben a vonatkozásban a globalizáció és a posztmodernitás kezdetével a célszalag újra távolabb kerül.

Amint Misha Glenny igen meggyőzően bizonyította, a 19. század végén Délkelet-Európában a modernitást hadi felszerelésekben és a társadalom militarizációjának fokában mérték. Végül a modellt, amit a korszak nagyhatalmainak a biztatására a helyi elitek választottak, tönkretétel útján tesztelték a két balkáni háborúban. A kommunizmus ezzel párhuzamos tapasztalat volt, jóllehet a helyi elitek inkább erőszakkal vezették be, a régió felett ellenőrzést gyakorló nagyhatalommal titokban együttműködve. Ez a politikai rendszer újabb torzult modernizációhoz vezetett, olyanhoz, amely lehetővé tette a hatalom példátlan koncentrációját az állam kezében, s ezáltal megfosztotta a társadalmat attól a lehetőségtől, hogy komoly szerepet vállaljon törekvései megfogalmazásában. Az Európához való újbóli csatlakozás hasonló elképzelésnek tűnik, hiszen az eliteknek és a társadalmaknak egyaránt szűkösek a választási lehetőségei, mert ezeket Európa jelenleg elfogadott definíciói határolják be.

Nem meglepő, hogy a válasz egyfajta függőségi kultúra. Ez az oltalmazók keresésében, a látszólag legkedvezőbb ígéreteket megfogalmazó nagyhatalom követeléseinek teljesítésében – némelykor pedig az azokhoz való mimetikus alkalmazkodásban – és az integrációs folyamattal kapcsolatos panaszok megfogalmazásában nyilvánul meg (például annak a követelésnek a hangoztatásában, hogy a posztkommunista államoknak ne kelljen maradéktalanul átvenniük az acquis communautaire-t (a közösségi jogrendet). A hatalomtól való megfosztottság érzése elindítja a morális elismerésért folytatott küzdelmet, továbbá kompenzációs és áldozatmítoszokat hív életre, olyan narratívákat, amelyek azt igyekeznek megmagyarázni: miért nem érzi soha azt a kérdéses közösség, hogy elérte célját. Különösen azt érdemes ebben a szövegkörnyezetben megemlíteni, hogy az a gondolat, miszerint a régió Skandináviához hasonlóan kidolgozhatná saját modernitásmodelljét, jószerivel semmilyen visszhangra sem talál.

Az érzékelt befejezetlenség másik következménye a felzárkózás-ideológiák nem csökkenő népszerűsége, amelyek rendszerint felülről jövő gyors reformprogramokat hirdetnek meg – a történelmen átvezető valóságos erőltetett meneteket. A szóban forgó érzés ezenkívül mélyíti a szakadékot az elitek és a társadalmak között, hiszen az elitek státusukat egy külső modernitásra hivatkozva próbálják legitimálni, amelynek a kérdéses országokban egyes-egyedül ők a letéteményesei. Ezáltal viszont azt a belső függőséget termelik újra, amely gátolja az állam hegemóniájával szembeszállni képes civil társadalomnak a kialakulását. Továbbá ez a helyzet részben annak a populista diskurzusnak a nem múló sikerét is magyarázza, amely elutasítja az idegen eredetű modernitást, és ehelyett olyan, a helyi valóságban gyökerező fejlődési tervet akar megvalósítani, amely könnyen válhat xenofóbbá és izolacionistává. A különböző megoldatlan plauzibilitási struktúrák tartós összecsapása végső soron e közösségek eredendő politikai és kulturális sebezhetőségét magyarázza, a sebezhetőség ördögi körét a következőképpen rajzolva meg: radikális átalakítási kísérletek, kudarc, majd újabb reformkísérletek.

Délkelet-Európa
Melyek tehát a múlt maradványai és a modernitás közötti feszültségek? Először is az uralkodóra és az alattvalókra vonatkozó jogkölcsönösség, a feudalizmus és a nyugati kereszténység által kódolt normatív minta biztosítékként szolgál annak a modern államnak a bürokratikus normáival szemben, amely hajlamos önmagát a végső ésszerűség forrásának tekinteni. Az alternatív szempontoknak és az alternatív racionalitásnak létfontosságú szerep jut abban, hogy biztosítsa: az állam nem válik saját bürokratikus normáinak rabjává, s nem is esik azok csapdájába. A kölcsönösség itt visszacsatolást és önkorlátozást jelent. Ezek közül egy sem honosodott meg Délkelet-Európában. Ellenkezőleg, az államot tartják a változás egyik kulcsszereplőjének, talán éppenséggel központi szereplőjének.

Másodsorban Délkelet-Európában a társadalmi struktúrák bonyolultsága sem intellektuálisan, sem kognitíven és szemantikailag sem párosul megfelelő komplexitású társadalommal meg társadalmi tudással. A modernitást inkább az állam és nem a társadalom szívta magába, mert az utóbbi az átvétel pillanatában további modernizációra szorult. Így az állam lett a modernizáció hajtómotorja, s megőrizte a társadalommal szembeni domináns pozícióját. Ezzel lényegében újratermelte a problémát, hiszen adekvát információ és tudás hiányában a társadalom képtelen felvenni a versenyt az állammal. Az állam tehát átveszi az ellenőrzést a modernizációs folyamat felett, mivel önmagát tekinti a legfelsőbb racionalitás megtestesítőjének, s megpróbálja a társadalmat saját képére alakítani. E modernizációs minta apoteózisa maga a kommunizmus. A társadalom azonban ellenáll e törekvésnek, hiszen nem fogadhatja el minden további nélkül sajátjaként az állam vízióját. A végtermék pedig amolyan kényszerű hibrid lesz, amelyet összeférhetetlen és egymásnak ellentmondó törekvések meg gondolkodásmódok jellemeznek. Ez pedig csak árt a modernizáció jó hírének, hiszen olyan teleologikus és idegen, programatikus valaminek tünteti fel azt, ami felett a társadalomnak igen kevés hatalma van. A következmény pedig passzivitás, vagyis távolról sem az a civil társadalom, amelyet a teoretikusok a demokrácia egyik előfeltételének tekintenek. Ebből a szempontból a felülről jövő modernizáció erkölcsi kérdéssé válik.

Harmadsorban ez azt jelenti, hogy a premodern hatalmi hálók örökségét és a régió kulturális tőkéjét is tekintetbe kell venni Délkelet-Európa megértéséhez. A modernitás ugyan átalakítja a hatalmi hálókat és a hatalom gyakorlásának korábbi formáit – például a nyilvános közlemények stílusát –, de teljesen nem számolja fel azokat. A hatalom gyakorlásának hagyományos módozatai, mindenekelőtt a patrónus-kliens hálózatok léte és uralma, vagy az informális szabályozások elsődlegessége a formálisakkal szemben az intézmények szövevényes metamorfózisát eredményezhetik, azok működését olyanná változtatva, amilyent alapító atyjaik semmiképpen sem akartak.

Továbbá gondot jelent a szekularizáció is, amely a felvilágosodás jelentette ésszerűség központi eleme volt. Ugyanis a korai modernitás, ha egyáltalán valaminek az ellentéteként lehetne definiálni, a vallás ellentéte lenne. A szekularizáció kifejezés azonban mást jelent a nem nyugati kereszténység esetében, mivel keleten a világi szféra sohasem különült el annyira, mint nyugaton. A premodern múltból fennmaradt kulturális tőke egy része Délkelet-Európában kétségtelenül a vallás maradványa, ellenben ezek a maradványok eltérnek nyugati megfelelőiktől.

Jól példázza a maradványok és az újítás közötti konfliktust a millet-rendszer – testületileg adózó, vallási és kulturális autonómiával rendelkező helyi közigazgatási egységként működő közösségek rendszerének – öröksége. A millet a politikai meg kulturális stabilitás megőrzésének igen hatékony eszköze volt a premodern birodalmi rendszerben. Célja az volt, hogy korlátok közé szorítsa a leigázott vallási közösségek fejlődését. Emiatt a vallást tette a politikai lojalitás központi kérdésévé, és az idegen plauzibilitási struktúrát megtestesítő Kalifátussal szembeni legfőbb lojalitás problémáját úgy oldotta meg, hogy közvetett kapcsolatot létesített a keresztények (és zsidók), valamint a birodalom muzulmán uralkodói között. Ezzel egy időben a rendszer a vallási közösségek elöljáróit bizonyos mértékben érdekeltté tette annak fenntartásában, ugyanis biztosította pozícióikat az esetleges belső támadásokkal szemben. Így a birodalom urai ellenőrzést tudtak gyakorolni a nem muzulmán alattvalóik felett, és képesek voltak őket a politikai egyenlőtlenség állapotában tartani. A rendszer hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy századokon át fennmaradt. Azonban ennek ellenére sem tudott megbirkózni két kihívással. Az első a modernitás jelentette dinamikus kihívás, a második pedig – a 19. században Nyugatról érkezett új gondolatok velejárója – a politikai hatalomhoz való szélesebb körű hozzáférés igénye volt.

A politikai közösség modern, az intézményesülő nemzet (nationhood) kritériuma által történő meghatározásának tekintetében a millet-rendszer egyenesen kontraproduktívnak bizonyult. A vallási vezetőket minimális politikai hatalommal ruházta fel, s így ezeknek a kialakulófélben levő modernizáló eliteknek a régmúltat leszámítva majdnem teljességgel hiányzott az a politikai tapasztalata vagy politikai múltja, amelyre a nemzet definícióját lehetett volna építeni. Ennek az eredménye az lett, hogy az új eliteknek az egyetlen rendelkezésre álló, de szerencsére a modernitás követelményeinek megfelelő erőforrást kellett kiaknázniuk: a nyelvet. A nyelv azonban korántsem volt annyira egyértelmű kritérium, mint amilyennek tűnt. A kétnyelvűség alacsony szintjei következtében az identitások versengésében a vallási struktúrák és a nyelvi határok maradványai kerültek előtérbe. Ez az állapot csak fokozta az etnikai és a (névleges) vallási hovatartozás kombinálódásából eredő összevisszaságot, ami a térségbeli modernitás és etnicitás olyan lényeges velejárója, hogy még az 1991–1999 közötti délszláv háborúkban – a legerősebben a boszniaiban – is éreztette hatását.

A kérdés az, hogy létezhet-e délkelet-európai modernitásmodell. A válasz igen. De a modellnek a délkelet-európai gondolatvilágon és gondolkodásmódon kell alapulnia, a régió gyakorlatán meg hagyományain, s nem a máshonnan tömegesen importált eszméken, illetve mintákon. Ha ez azt jelenti, hogy nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az etnikai hovatartozásnak vagy a hierarchiának vagy valami másnak, ám legyen. Az alternatíva kevésbé működőképes. A modernitás központi struktúrái – bonyolultság, változás és versengés a hatalomért – mindenütt megtalálhatók, de tartalmuk Délkelet-Európában nem azonos a nyugatival.

Amikor Délkelet-Európa egészének természetéről, illetve minőségéről értekezünk, meg kell próbálnunk azonosítani ama közös tapasztalatokat, mintákat és struktúrákat, amelyek egymásra hatva alakítják ki a térségre jellemző sajátos kollektív értelmeket meg kulturális tőkét.

A régió, Nyugat-Európától eltérő módon, a birodalmi uralom sajátos típusát élte meg, amely a társadalmi tudás és hatalom idegen, kiszámíthatatlan formáin, illetve a kirekesztés meg a legitimáció idegen mintáin alapult. Az ottomán örökség az időtlenség s a változatlanság érzetét keltette, valamint az egyéni törekvések hiábavalóságáét. Mi több, a hatalom gyakorlásának és legitimálásának e módozata nem kínált olyan átfogó változásmodellt, ami tükrözte volna a térségbeli elvárásokat. A hatalom idegen minták szerint szakralizálódott. A modern államot pedig ezzel az örökséggel küszködve kellett felépíteni, s emiatt átvette bizonyos vonásait, amint ez versenytársak között rendszerint megtörténik. A szembenállás lett a modern állam fő erőforrása, ebből igyekezett koherenciát meríteni.

Az ottomán birodalom államigazgatási rendszere fölöttébb elnyomó, illetve önkényes volt. Nem ismerte sem a nyilvánosság, sem a közjószág fogalmát. Az adózási rendszer kizárta a kölcsönösséget, és az adófizetőknek jószerivel semmit sem juttatott. Emellett hatékony sem volt. Az egyént meg a közösséget minimális rendőri és jogi védelemben részesítette. Megmaradt távolinak s áttekinthetetlennek, továbbá elutasított minden felelősséget. Erre az örökségre épülve a térség államai átvették a török birodalom némely vonásait – természetesen nem mindet –, és leképezték azokat. A birodalom uralma alatt élt helyi elitek gyengék voltak, az akkor kialakult hatalomgyakorlási technikák pedig enyhébb formában máig fennmaradtak, s a modernitás újratermeli őket.

A megélhetésnél többet nem biztosító paraszti mezőgazdaság gyenge jövőmodelleket generál. Az anyagi és szimbolikus erőforrá-sok megtermelése zérus összegű játéknak minősül, hiszen a megtermelt fölösleg a termőföld nagy részének gyenge minősége, valamint a készségek fejletlen volta miatt igen csekély. A termőföld közös művelése aláássa az egyéni kezdeményezéseket, s ráadásul a térség a főbb piacoktól is távol esik. A felnőtt lakosság zöme néhol írástudatlan, mert hiányzik az a vallási vagy oktatási hagyomány, amely hangsúlyt fektetne a felnőttek részvételére az egyházi, illetve az állami intézmények életében.

A térséget sajátos mítoszok jellemzik. A leginkább az, mely szerint a régió Nyugat utolsó védőbástyája Kelet előrenyomulásával szemben. De említhetnők az áldozatmítoszt és Európa árulásának mítoszát is, amelyek az előbbivel együtt igyekeznek a múltbeli szenvedést mitikus eszközökkel kompenzálni (Koszovó a legjobb példa erre), s végül a birodalmi elnyomás mítoszát, amely a késedelmes modernizációt és az elmaradottságként felfogott állapotot hivatott magyarázni.

A vallás könnyen felismerhető gondolatvilágot és gondolkodásmódot hoz létre. Az ortodoxia meg az iszlám, a térség domináns vallásai, közvetlen és közvetett kapcsolatba is kerültek a nyugati kereszténységgel, s magukat az erkölcsi erények veszélyeztetett letéteményeseinek tekintették. A vallás megteremti a rítusok és kognitív normák közös világát, a szakrális idő meg tér sajátos felfogását, kialakítja erkölcsi szabályait s a rend érzetét. Ezek mindegyike saját kulturális tőkéjét hozza magával. A kérdés azonban az, hogy milyen gondolkodásmódot szül az ortodoxia és az iszlám. Általában olyant, amelyik a közösségi felelősséget tekinti elsődlegesnek az egyénivel szemben, a hierarchia tiszteletét kodifikálja, s megkérdőjelezhetetlennek tartott igazságokat mond ki. Továbbá a változás gyenge kognitív modelljeit kínálja, és nem a fokozatos, hanem a radikális változás mellett foglal állást, melynek útja a megváltás, valamint az üdvözülés.

A leglényegesebb változó az urbanizáció foka. A város a szakadatlan változás meg a csere helye. Azonban Délkelet-Európa városai fejletlenek, statikusak, kicsik és rurális jellegűek voltak, s így csak kivételes esetekben tudták vonzáskörzetüket integrálni. Később pedig a kommunista modernizáció nagymértékben elvidékiesítette a városokat, s ezt az állapotot egyelőre nem sikerült leküzdeni. Ráadásul a városi integráció kommunista modellje igen keveset kínált az újonnan tömegekben érkezett vidéki lakosságnak, s így az sem a vidékről a városba való áttelepülés traumáját nem tudta kiheverni, sem pedig a városi élet termelte dinamikus sokszínűségét nem tudta megszokni. Ha egyáltalán valamit kínált a kommunizmus, az az osztályhovatartozástól mentes kommunista ember kontraproduktív modellje volt. Statikus jellege és üres volta ellentétben álltak a valós társadalmi rétegződés meg a valós társadalmi kölcsönhatások létező formáival.

Érdemes megemlíteni, hogy az etnikumok együttélésének premodern mintái, amelyekkel a Szarajevóhoz hasonló premodern városokban találkozunk, semmit sem mondanak a modern együttélésről, mert a modern korban másmilyen a hatalomnak, a társadalom bonyolultságának, az erőforrásoknak és a versengésnek a természete. Sokan másként gondolkodnak erről, de szerintem az, amit tesznek, tétova álmodozás. Ha léteztek is városias viselkedés- és kognitív minták, azok vagy inadekvátak voltak, vagy időközben megsemmisültek, s így a város nem tudta a civil társadalmat fenntartani.

Végezetül miért különbözik Délkelet-Európa Közép-Európától, miért lehet Közép-Európát könnyebben integrálni Nyugat-Európába, mint Délkelet-Európát? Néhány válasz leszűrhető a fent elmondottakból. Közép-Európa nagyobb államkapacitással (state capacity) rendelkezik, továbbá könnyebben igazodik és alkalmazkodik a felvilágosodás utáni kor követelményeihez. Gondolatvilága a nyugati kereszténység jelentette örökségnek köszönhetően közelebb áll a nyugat-európai normához, s emiatt a modernitás szülte sokszínűséggel is könnyebb megbirkóznia. Ez persze nem jelenti azt, hogy Közép-Európa – amint néhány délkelet-európai időnként utal erre – valamilyen benne rejlő erénnyel rendelkezne. Pusztán arról van szó, hogy az integráció kritériumait Nyugaton határozták meg, s Közép-Európa, bár önmagát átmeneti régiónak tekinti, strukturális szempontból jobban leképezi a Nyugat kritériumait, mint Délkelet-Európa.

Forditotta: SZÁSZ Alpár Zoltán
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban