Daniel VIGHI
A volt Szekuritáté politikája 1990-ben (I.)
Fórum 
1991-ben vagy 1992-ben Eugen Jurca papot kinevezték a Bánsáti Érsekség egyik fontos tisztségébe: ő lett a Nyugati Egyetem újonnan alakított bölcsészeti, filozófiai és történelmi karának egyetemi kádere és művelődési tanácsadója. Ebben az időben a Temesvár Társaságnál működött egy bizottság, amely azért alakult, hogy védelemben részesítse a volt kollaboránsokat, amennyiben az együttműködés újrakezdése érdekében felvették velük a kapcsolatot. Eugen Jurca pap elmondta nekem, hogy egy este, miután tisztsége miatt valószínűleg „érdekessé” vált, felhívták telefonon. Diákkorában aláírt egy beszervezési nyilatkozatot abban a reményben, hogy külföldön doktorálhat, amit különben csupán a forradalom után tehetett meg. Felhívtam az esetre a bizottság figyelmét, arra számítva, hogy valószínűleg ott is vannak besúgók, akik jelentik majd a „tévedést”, és így békén hagyják majd Jurcát. Számításom bevált, emberünket nem hívták fel többet ebben az ügyben, és egy fél év múlva úgy döntött, nyilvánosságra hozza egykori együttműködését, amit meg is tett, és nagy sajtóvisszhangot kapott.

Íme egy forradalom utáni zátonyra futott próbálkozás a politikai rendőrséget jellemző kapcsolat újrafelvételére. A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: vajon történtek-e másutt is hasonló dolgok, és ha igen, milyen mértékben, mert az ilyen jellegű praktikák komoly ellenségei nemcsak a civil társadalomnak, hanem NATO- és EU-csatlakozásunknak is. Nyilvánvaló, hogy a két páneurópai szervezet vezető struktúrái konkrét kérdéseket tettek és tesznek fel maguknak a hasonló jelenségekkel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, ahogyan a titkosszolgálatok hálózatait ellenőrzik, és természetesen felteszik maguknak azt a kérdést, hogy ezek közül a hálózatok közül hányat ellenőriznek az orosz szolgálatok vagy olyan egyének, akik nem fogadják el a demokratikus világ követelményeit, és nem tudnak alkalmazkodni hozzájuk.

Akárhogy is, az 1990-es év folyamán a volt Szekuritáté munkamódszerével részt vett a frissen létrehozott SRI „hősi” harcában a Temesvár Társaság ellen; amely Társaságot egy maroknyi még fiatal, naiv, a forradalmi eszmékben őszintén hívő író hozott létre. A Temesvári Nyilatkozat és eszméinek általános sikere miatt, amelyek később az Egyetem téri eseményeket is elindították, lejáratási és megsemmisítési kampány indult ellenünk. Az 1990. májusi választások után a Társaság székházában megjelent egy szószátyár alak, aki a vezetőségnek, eredetileg az azóta megboldogult George Şerban elnöknek kijelentette, hogy hajlandó együttműködni titokban a Társasággal a rákfenéhez hasonlító SRI leleplezésében, mert az úgy viselkedik, és különben is olyan, mint a volt Szekuritáté, ő tehát, bár tényleges tiszt, nem tudja tovább elviselni a kommunista eszméket, elege van az egészből, bűnösnek érzi magát mindazért, ami történt, következésképpen a Temesvár Társaság vezetőségének rendelkezésére bocsátja magát, leleplezendő a SRI önkényeskedő és antidemokratikus lépéseit. Természetes, hogy mindennek titokban kellett volna maradnia. Emlékszem, hogy másokkal együtt kértem, ne adjanak szabad utat az ilyesminek, mert az ilyen gyászos ügyek elleni harc egyetlen fegyvere az áttetszőség. A szóban forgó úr néhány hónapig nagy ritkán megjelent a Társaság székházában, mi pedig időközben a lehető legtöbb ember tudomására hoztuk, hogy manipuláció céljai vagyunk, még egy nagygyűlésen is elmondtuk, tehát minden olyan próbálkozás, hogy bennünket nem demokratikus útra tereljenek, úgy tűnt, csődre van ítélve. Következésképpen, nem egészen fél év múlva ez az alak, ha jól emlékszem, a konstancai Telegraf nevű szabad sajtótermékben kijelentette, hogy volt szekus, aki megunva a SRI demokráciaellenességét, úgy döntött, hogy harcol az ország demokratizálásáért, beiratkozott a Temesvár Társaságba, ahol elszörnyedve fedezte fel, hogy az az idegen kémkedés boszorkánykonyhája, tagjait a Mosszad, a CIA és a magyar titkosszolgálatok képezik ki, fegyvereink vannak, és azért gyakorlatozunk velük, hogy meg tudjuk valósítani a Bánság elszakadását. Egyetlen dolgot felejtett el elmondani őurasága: hogy a Társaságnál mint tényleges SRI-s tiszt jelentkezett, aki kettős ügynökként a vezetőség rendelkezésére kívánta bocsátani magát, hogy titokban leleplezze a visszaéléseket és az emberi jogok megszegését. Nyilatkozatának hitelességét az a kijelentés biztosította, hogy szekus tiszt volt, SRI-s, a Temesvár Társaság egykori tagja, aki ijedten távozott mindenhonnan, az első két esetben a demokrácia hiánya miatt, a harmadik esetben pedig az idegen szolgálatokkal közösen végzett elszakadási törekvések miatt. A mai napig sem értem, miért nem rejtett el valahol a Társaság székházában egy kompromittáló fegyvert, amelynek segítségével könnyen megrendezhettek volna valamit, ami igazolta volna letartóztatásunkat. Valószínűleg azok, akik küldték, csupán a Társaság kompromittálását akarták, és semmiképp sem vezetőségének vád alá helyezését a külföldi titkosszolgálatokkal közös fegyveres elszakadási mozgalom okán. Ez már túl sok lett volna, és külföld nehezen emésztette volna meg.

Akárhogy is, sokatmondó az a primitív mód, ahogy akkor a titkosszolgálatok dolgoztak. Nincsenek illúzióim a többi állam titkos-szolgálatát illetően sem; íróként, aki demokratikus meggyőződésem miatt vettem részt a forradalomban, mindenestől ellenszenves számomra a kémkedés eszméje és a hozzá tartozó intézmények; ezeket olyan, akár az észak-amerikai világ kifejezőinek tartom, amelyek még távol állnak az áttetsző és békés demokrácia standard normáitól. A kérdés, amely a mi országunk esetében továbbra is fennáll, a SRI mentalitásával kapcsolatos, és képességével, hogy tud-e őszintén viszonyulni az EU demokratikus követelményeihez. Egyelőre nincs semmi bizonyítékom arra, hogy más lenne, mint az 1990-es évek elején; mi több, Dan Pavel politológus ismert tanulmánya megerősítette bennem azt, amit nehéz megérteni: a SRI-s tisztek nagy részének mentalitása szembeszökően antidemokratikus. Bárhogy is van, ez kiderül a volt szekusoknak a közvélemény előtt tett „politikai hitvallásaiból”. Pavel Codruţ és a többi nagy-romániástól kezdve egyetlenegyet sem találtam köztük, aki a hagyományos demokratikus normákhoz közelállóan gondolkodott volna. Mindnyájan kivétel nélkül a titok mitológiájával és az ortodox alibikkel ékesített szélsőséges nacionalizmust művelnek, katasztrófa-forgatókönyveket hirdetnek az állam stabilitásával és egységével kapcsolatban, a nekünk rosszat akaró idegenről beszélnek, az áruló románokról, nyíltan vagy hallgatólagosan a NATO és az USA ellen foglalnak állást. A retrográd politikai eszméknek ez a keveréke tudatosan vagy tudat alatt az ország elszigetelését célozza, Oroszország mint az egyetlen hasonló ideológiát hirdető közeli nagy ország érdekében. Közben ennek a politikának Romániára vonatkozó„nyereségeiről” egyetlen szót sem szólnak, hiszen nagyon nehéz lenne azt állítani, hogy a civilizáció nem Nyugatról jön. A nemzetikommunizmus éhezést jelent, s ehhez adjuk még hozzá azt a nyilvánvaló tényt, hogy hasonló politika vezetett Jugoszlávia nyomorúságához. Az ilyen politikai gondolkodás képviselői mellőzik tehát azt a tényt, hogy a Nyugat egyáltalán nem hajlandó elfogadni fundamentalizmusukat, és hogy éppen annak gyakorlati alkalmazása veszélyeztetné Románia területi épségét. Ebben áll ennek a politikának az ellentmondásossága, amelyet nem magyaráztak meg kellőképpen: az ország egységének Vadim Tudorhoz és Gheorghe Funarhoz hasonló védelmezői éppen a székely megyék nemzeti purifikálására vonatkozó nyilatkozataikkal robbanthatnak ki például a Koszovóéhoz hasonló katasztrófát. Egyébként a nacionalista elmélet egész érvelése a koszovói válság idején, miszerint Koszovó után Erdély következik, magától értetődően sugallja, hogy nekünk Milosevics kalandos és felelőtlen politikáját kellett volna követnünk.

Annak magyarázata, hogy a volt Szekuritáté képviselőinek gondolkodásában miért gyökerezik olyan erősen a nacionalista izolacionizmus, a következő: az utóbbi nem más, mint a politikai önigazolás könnyű forrása. Ehhez hozzáadódik még, hogy a régi rendszer logikájában az országot idegenek zaklatják, ez pedig igazolja az ilyen szolgálatok létezését: a kém vagy idegen, vagy pedig egy annak magát eladott román. Elvileg ez előfordulhat, ami azonban még nem igazolhatja az olyan antidemokratikus politika kialakulását, amelyben minden idegen, egyszerűen, mert az, aki, feltétel és az ártatlanság vélelme nélkül: kém.

Hogy ez a helyzet, már 1990 tavaszán, mindjárt a Temesvári Nyilatkozat kibocsátása után nagyjából világossá vált előttem. A Nyilatkozat kibocsátásának oka többek között a forradalom után közvetlenül megnőtt nacionalista feszültségek voltak, amelyeket a román–magyar kapcsolatok megrontása érdekében provokáltak ki és tartottak fent. Ennek a feszültségkeltésnek, amelynek olyan nacionalista felhangú sajtócikkek és konkrét manipulatív cselekedetek a bizonyítékai, amelyeket más alkalommal mutatok majd be, két célja volt: egyrészt megsemmisíteni azt az interetnikai szolidaritást, amely a temesvári forradalomban született, másrészt a külső magyar veszéllyel legalizálni egy olyan titkosszolgálat újraalakítását, amely képes lenne biztosítani az állam biztonságát. Akik ezeket a manipulatív cselekedeteket végrehajtották, nem számítottak arra, hogy a külföld szemében az ilyen politika következményei végzetesek. A marosvásárhelyi pogrom után a titkosszolgálat létrehozásának gondolata elnyerte a megrettent közvélemény támogatását. Senkinek azok közül, akik a legitimizálásnak ezt a módszerét kigondolták, nem jutott eszébe, hogy léteznének más, demokratikus eszközök egy ilyen intézmény szükségességének megmagyarázására. Ez a stratégia sokkal később vált számomra nyilvánvalóvá, amikor időben már eléggé eltávolodtam az eseményektől ahhoz, hogy újra lepergethessem a történteknek azt a filmjét, amelyekben a sors tanújává tett mindannak, ami a Nyilatkozat megjelenése, a pogrom és az 1990. június 13-a és 15-e közötti bányászjárás néhány hetében történt. Ez az önigazoló politika nem vette figyelembe, hogy a világban nagy változások történtek, hogy az önállóság és függetlenség már nem határtalan, hogy a belügyekbe való be nem avatkozás elvének, amely lehetővé tette a diktatórikus rendszereknek, hogy ne kelljen számot adniuk senkinek, legalábbis Európában, már leáldozott.

Következésképpen egy héttel az után a tömeggyűlés után, amelyen a Nyilatkozatot ismertettük, Claudiu Iordache, a Nemzeti Megmentési Front akkori elnöke, a Társaság egyik alapító tagja, tehát ahhoz közel álló valaki, meghívta a Társaság vezetőségét egy találkozóra az ország ideiglenes elnökének, Ion Iliescunak két személyes küldöttjével. Az utóbbiak azt kérték, kezdeményezzünk egy politikai békítő találkozót az ideiglenes elnök és a város között, amely kirobbantotta a forradalmat. A manővernek természetesen világos politikai üzenete volt Ion Iliescu választási kampányának érdekében, és ezért elhárítottunk minden felelősséget egy ilyen látogatás megszervezésével kapcsolatban.

Történelmi szempontból nagyon érdekes volt az a beszélgetés is, amelyet az erdélyi interetnikai provokációkról, a Smaranda Enache elleni dühkitörésekről folytattunk, aki már akkor nyílt és demokratikus álláspontot képviselő támogatója volt a Temesváron kezdődött román–magyar közeledésnek. A Temesvár Társaság vezetősége egész sor nagygyűlés szervezését javasolta Erdély városaiban, hogy ismertessék a Nyilatkozat szövegét, és azt, hogy ezeken részt vegyen Ion Iliescu, Doina Cornea, Tőkés László és mi is, Temesvár képviselőiként. Véleményünk szerint ezeknek a nagygyűléseknek folytatniuk kellett volna a közeledési folyamatot, és a temesvári forradalom eszméire való hivatkozással le kellett volna szerelniük a feszültségeket. Javaslatunkat mint teljesen irreálist elutasították, mi több, azt mondták, elvesztették az uralmat az erdélyi helyzet felett, és a magyar irredentizmus feltartóztathatatlan. Természetesen azt a gondolatot is sugallták nekünk, hogy mindez azért történik, mert Romániának nincs titkosszolgálata, amely garantálná a nemzetbiztonságot. Következésképpen meghívtak egy találkozóra Bukarestbe az ideiglenes elnökkel, hogy mindezt megbeszéljük.

Majdnem elfelejtettem egy apróságot; aki meghívott, egyike volt a két elnöki tanácsadónak: egy ismeretlen egyetemi tanár, akit Virgil Măgureanunak hívtak. Hogy miként folyt le a látogatás, és mi történt utána, egy következő számban mondom el.

DANIEL VIGHI 1956-ban született Lippán, Arad megyében. A temesvári Nyugati Egyetem tanára, író. Jelentős műve: Sorin Titel –- monografie critică, Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban