Adrian POPESCU
Azonosság és egyetemesség
Erdélyi színek 
Az 1700-as unió, mint tudjuk, lehetővé tette Erdélynek a nyugati kultúrához való kapcsolódását, megőrizve azonban a hely szellemét, egy sajátos, nemzeti összetevőt, alapjában véve egy latin szubsztrátumot, amelyet újra felfedeztek és magasztaltak az Erdélyi Iskola vezetői. Ily módon biztosítva volt mind az egyetemesség, a katolikus valláson keresztül, mind a Habsburg Birodalom egyik tartománya teremtő és alapító energiáinak felfedezése és világos tudatosítása is. Talán még inkább egy – valódi és szimbolikus – városé. Balázsfalva – iskolái, majd Teológiai Intézete révén – művelődési központtá vált, melynek hatása kisugárzott a románok által lakott egész területre, a Kárpátokon túlra, a fejedelemségekbe. A küküllőmenti kisváros, az 1700-as unió eredményeképpen, szellemi fellegvárrá vált. A két világháború közti időszakban Balázsfalván a nagy nyugati hittudományi egyetemek színvonalán tanítottak; a dogmatikai vagy erkölcstani értekezések, Vasile Suciu vagy Ioan Suciu tanulmányai, eredeti, értékes munkák, elérték az európai katolikus oktatás színvonalát. Sok Rómában doktorált professzor tanított itt, asszumpcionista szerzetesek is voltak, akiknél többek között Nicolae Balotă is gyakornokoskodott; szerzetesrendek is működtek itt, amelyek közül egyesek 1989 után újra megjelentek, mint például a Szűzanya Rend, a bazilita rend, volt egy – Timotei Cipariu humanista nyelvész tulajdonában levő, értékes régi könyv-alappal rendelkező – komoly könyvtár. Balázsfalva lelki gyakorlatokat és zarándokutakat szervezett, többek között Rómába is, kulturális találkozókat, értekezleteket. Értelmiségiek és papok, tanulók és városlakók, egyszerű parasztok és kézművesek egyesült erővel adnak fényt a városnak. A XVIII. században Balázsfalván intézmények létesülnek, és kiváló paptanárok nevelődnek ki, szilárd alapokon felépül egy katolikus és ugyanakkor felvilágosult szellemű, korszerű struktúra, körvonalazódnak egy európai vallásos kultúra elvének irányvonalai. Ereje szerint dolgozik mindenki, a Gondviselésben bízva, és ez a szellemi légkör részben fennmaradt. Hogy milyen volt, a történészek mondják el nekünk – kezdve Iorgától egészen napjainkig, Camil Mureşanuig vagy Ovidiu Ghittáig. A légkört lényegében a törekvés és a büszkeség jellemezte a világhoz való tartozás, a helyhez kötöttség meghaladása és az alapjában véve – az egyetemes katolikus vallás révén – az egyetemességhez való tartozás miatt. A betiltás kegyetlen éjszakáján, majd 1948 után, az unitus egyház üldöztetése során, éppen ennek az egyetemességhez való tartozásnak az alapján vádolták meg, börtönözték be, üldözték és gyötörték halálra a római egyháznak tett esküjükhöz hű görög katolikus papokat és püspököket. Egyikük sem szegte meg a Péter örökségéhez való tartozásra tett fogadalmat. Minden görög katolikus püspök, az elsőként halálra gyötört, 1950-ben elhunyt Vasile Aftenie őszentségétől egészen az 1970-ben elhunyt Iuliu Hossu bíborosig, éppúgy, mint a hívők, névtelen ezrek, a különféle vallásos egyesületekhez tartozó apácák, a bazilita szerzetesek, az erdélyi falvak papjai a totalitárius, kommunista és ateista állam rémuralmának és nyomásának, börtöneinek és durva módszereinek dacára hűek maradtak görög katolikus hitükhöz.

1989 után ezeket a kapcsolatokat a római egyházzal és mindennel, amit a nyugati eredetű keresztény szellemiség jelent, nem holtpontról vették fel újra, hanem egy olyan hagyományból, mely rejtőzködve tovább élt, mint ahogy a görög katolikus papok titokban továbbra is celebráltak liturgiákat, keresztelőket és esküvőket. A testvéri, keresztény összetartás nem egyszer megnyilvánult a „szocialista szabadságban”, az ellenőrzött viszonylagos szabadságban is, nemcsak a fogságban, ahol a római katolikus, ortodox és görög katolikus papok együtt tanították az Úr igéjét, együtt imádkoztak és kísérletezték ki az ökumenizmus egy formáját, amelynek értékét növeli az, hogy nem elméletek, szónoklatok éltették, hanem spontánul élték és szenvedték meg ott, a katakombákban, emlékeztetve a pogány hóhérok első századaira, amikor a keresztények megtagadták azt, hogy a hivatalos isteneknek hódoljanak, hogy térdet hajtsanak az erő kultusza előtt, és ily módon mentsék földi életüket. Márton Áronról és Durcovici római katolikus püspökről, aki a román görög katolikus püspökökkel együtt szenvedett a máramarosszigeti börtönben, a szentek életéhez vagy a vértanúsághoz méltó dolgokat mesélnek, és főleg ezek – nemcsak az üldöztetés előtti jó kapcsolatok – tették hitvallástól és nemzetiségtől függetlenül – szilárdabbá a barátságot a Krisztusért való szenvedésben. Hogy a Vatikánnal való kapcsolat titokban mindig élő maradt, annak is tulajdonítható, hogy Lugos 1989 utáni püspöke, Ioan Ploscaru, a mai bíboros, Alexandru Todea, valamint Gheorghe Guţiu Kolozsvár-szamosújvári érsek és mások továbbra is kapcsolatban maradtak, és olyan földalatti hálózatba szerveződtek, amelyet nemcsak a görög katolikus egyház saját szellemi energiái tápláltak, és amely az egész Erdélyt tápláló talajvízhálózathoz hasonlított.

Meg kell említeni néhány, a görög katolikus egyház életének rendezése szempontjából lényeges mozzanatot: elsősorban az üldöztetés katakombáiból való kiemelkedést, azonnal 1989 decembere után. Emlékszem Tertulian Langa atya buzdítására városomban, Kolozsváron, hogy találjuk meg egymást újra a szabadságban, mi, akik 1989 előtt titokban a piaristák templomát látogattuk; hogy gyűljünk össze, immár félelem nélkül, de fedél nélkül is, egyelőre a szabad ég alatt, Mátyás király szobrának közvetlen közelében. A görög katolikus hitvallás gyakorlási szabadságának elérése után következett az állam által elkobzott templomok visszaigénylésére vonatkozó ismételt kérések hosszú sora, az elutasítás és a huzavona, a végső elkeseredés, végül pedig a kolozsvári Az Úr színeváltozása templom visszajuttatásának győzelme, a Szent Kereszt székesegyház építése Nagybányán, több kisebb templom felépítése Molişeten és Gyulafehérváron, újabban egy másik, helyzete szerint központinak tekinthető, Szűz Máriának ajánlott templom felszentelése ugyanabban az északi városban, az oly erőteljes máramarosi központban. A régi görög katolikus egyházi vagyonból még visszaszolgáltattak néhány templomot Lugoson és néhány más helységben, de a templomaik visszakapására jogosultak törvényes kéréseihez képest nagyon keveset. A püspökségek és az egyetemi rangú teológiai intézetek visszaállítása Balázsfalván, Nagyváradon és Kolozsváron, a Rómában és különféle püspöki értekezleteken tett látogatások, találkozók és ökumenikus párbeszédek, egyes, a két világháború közötti kiadványok újból, új formában való megjelenése Marosvásárhelyen (Viaţa creştină, AGRU arhidiecezan), szüleink és nagyszüleink korosztálya által ismert és elismert munkák kiadása vagy újbóli kiadása, Ioan Suciu püspöknek az ifjúságról írt könyveitől kezdve Alexandru Todea bíborosnak az ifjúsághoz szóló könyvéig, mind újra kinyilvánították a szándékot, hogy tartósan újjáépítsenek egy, – a Szentatyát idézve – „a kor jelzéseire” nyitott, valódi keresztény erkölcsöt és érzékenységet. A két egyház protokollja, a hivatalos tárgyalások és régebbi viták mellett, úgy hiszem, az egész ország ifjú katolikusainak találkozói – amelyekről nem hiányoztak a moldvai és az ország határain túl élő hívők, ifjú katolikusok, küldöttek és főpapok – vezettek II. János Pál pápa 1999-es bukaresti találkozásához a katolikus hívőkkel, de az ortodoxokkal is, a Román Ortodox Egyház hivatalosságaival és a pápa látogatásától fellelkesült tömeggel, ifjak tömegével, amely az „Egység, Egység” jelszavakat skandálta, amire a pápa különböző alkalmakkal emlékezni és emlékeztetni fog. A szentatyával való 1999 májusi találkozás kétségtelen betetőzése az volt, hogy a Román Ortodox Egyház sok tagja élőben tapasztalhatta a szláv eredetű pápa bölcsességét, a római főpap apostoli alázatát, Krisztus helytartójának őszinte ökumenikus ölelését, a valódi keresztényi szeretet üzenetét, egy olyan ember bátor egyszerűségét, aki fontos szerepet játszott a világ 1989 utáni változásaiban.

Mint Őszentsége Virgil Bercea nagyváradi püspök az AGRU egyházmegyei felelőseinek Nagybányán, a nyári egyetemen, a Kereszthegy szerzetesi környezetében, a bazilita apácák kolostorában megrendezett találkozóján emlékeztetett rá, a laikusokat felszólítják, hogy intenzívebben és nagyobb tömegben vegyenek részt a közösségi életben. Ők jelentik az egyházat, a papok mellett a laikusok igazi „laikus papságot” élnek meg mint olyan személyek, akiknek a legmagasabb rendű példakép, Krisztus példáját követve kell megfelelniük vallási hivatásuknak, fenséges, papi, prófétai sajátságaiknak. II. János Pál pápa levele, a Christi fideles laici, hangsúlyozza az evangéliumi üzenetet átérző laikusok mozgalmának jelentőségét a jelenkor feltételei között.

A görög katolikus egyházat és általában Romániát, amelyet a Nyugat és Kelet közti igazi hídnak tartanak, felkéri, teljesítse küldetését a kereszténység két szárnya közti érték-, kulturális és szellemi csere elősegítésében. Egy másik, a Nuovo millenium ineunte apostoli levélben, amelyet a nagy jubileum zárásakor közölt a katolikus világgal, a szentatya a hívőknek azon kötelezettségéről beszélt, Szálesi Szent Ferenc Chantal úrhölgyhöz intézett bölcs szavait idézve, hogy „ott virágozzunk, ahol az Úr minket elültetett”. Vagyis ott, ahol a legnagyobb szükség van mindenki energiájára és odaadására. Márpedig a görög katolikus egyháznak szüksége van „a szeretet vallóira”, mindenekelőtt saját identitására, amint szüksége van a felekezeti tapasztalatra, a testvér-térségre és a mások megnyilvánulására ahhoz, hogy a pápa buzdítására megvalósíthassa „a Nyugat és Kelet közti ajándékcserét”. Az egyház, vagyis a keresztények teljes közössége nem lesz képes felvilágosulni egy alapos „emlékezettisztítás” nélkül, amely a III. évezred közös építésének az alapja. II. János Pál pápa örvend a nemzetközi találkozókon részt vevő fiatalok szenvedélyének is – ilyen volt a Tor Vergata-i, a nagy jubileum alkalmából szervezett találkozó, vagy az 1999-es párizsi, ahol a görög katolikusok részéről román fiatalok szólaltak fel., Most az egyház valóban „egy tavaszt él meg”, amelyben a fiatalok a párbeszéd és az internet, az ökumenizmus világának kialakító tényezői, egy világé, amely nem feledi hősi múltját, de beolvasztja azt egy dinamikus és találékony, rugalmas, a Szentlélek ihlette friss szemléletbe.

Az ifjú görög katolikusok nemrég Temesváron és Nagybányán megtartott találkozói tanuló- és hittársaikkal – francia, német, afrikai, spanyol római katolikusokkal – megmutatják a megnyíló távlatok, a közös keresztény értékek Európájáért és világáért való együttműködés mértékét. Feszült jelenkorunk egyik ereje, a katolikus ifjúság, a szellemi fiatalságra jellemző lelkesedéssel és odaadással próbálja megfejteni „a kor jelzéseit”, és ráérezni a Gondviselés útjára a történelemben.

ADRIAN POPESCU 1947-ben született Kolozsváron. A Steaua folyóirat főszerkesztője. Utolsó jelentős kötetei: Umbrio (válogatás az eddig megjelent versesköteteiből), Viveo Kiadó, Bukarest, 2000, Tînărul Francisc (A fiatal Ferenc – Assziszi Szent Ferenc regényes életrajza), Kolozsvár, 2000.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban