Camil MUREŞANU
Lecsendesednek-e majd a vizek?…
Erdélyi színek 
A történelemtudomány több mint egy évszázada foglalkozik a szigorúan „objektív” értékítélet-alkotás lehetőségével. Elfogadja, hogy azok a képek, amelyeket a múlt eseményeiről alkot, az adott korszak mentalitásától, sokféle társadalmi, kulturális-politikai és pszichológiai tényező összefonódásától függően változóak és viszonylagosak.

A román történelemben az 1698–1700-as évek közti vallási unió, az erdélyi románok jelentős részének a római egyházhoz való csatlakozása ilyen értelemben a legjobb példák közé tartozik.

Az említett esemény jelentőségét taglaló viták menete annyira elcsépelt már, hogy az, akit véleményének kifejtésére felkérnek, feszélyezetté válva próbálja elkerülni mindazt, amit hol hozzáértően, hol elfogultan és naivan már annyiszor elmondtak.

Ma már egyetlen világosan gondolkodó ember sem tagadja, hogy az Unitus Egyház tagjai által megnyitott és fokozatosan táguló, egyre szélesebb szellemi perspektívák lényegesen hozzájárultak az erdélyi románok politikai emancipációja első programjának Inocenţiu Micu-Klein érsek általi megfogalmazásához, a nemzeti tudat fejlődéséhez az Erdélyi Iskola művelt tagjai által megfogalmazott történelmi és filológiai érvek alapján, a román nyelv és nép latin eredete mozgósító erejű elvének meggyökereztetéséhez, annak a döntő okiratnak a kidolgozásához, amely (ellenfeleitől) a Supplex Libellus Valachorum nevet kapta, továbbá pedig a román értelmiség alakulásában lényeges szerepet játszó balázsfalvi és más központokban levő iskolák alapításához és megerősödéséhez, a nemzeti fejlődésért és egységért 1918-ig minden eszközzel folytatott harchoz.

Az is igaz, hogy nem lenne helyes mindezt, valamint a többi eredményt, amelyeket a rutinszerű ismételgetés elkerülése végett nem kívántam felsorolni, kizárólag az Unitus Egyháznak tulajdonítani.

A történelem egy bizonyos pontján az Ortodox Egyház is elérte azt a fejlődési szintet, amelyen az Unitus Egyházzal versengve magára vállalhatta az erdélyi románságra vonatkozó politikai és kulturális „konstruktivizmus” egy részét.

Nem hanyagolható el továbbá az a tényező sem, amelyet – kissé megkopott fordulattal – korszellemnek neveznek, és amelyről Bariţiu a következőket írta: „ … oly sebesen lép át mindenen, amivel ellenkezni nem lehet”.

Bár tagadhatatlan, hogy a román nemzet haladásáért végzett összetett munkájában a görög katolicizmus mérsékelt volt, reformista, hogy tartalmazott egy jó adag konzervativizmust, amit széles, klerikális alapokon nyugvó mozgalomként nem kerülhetett el, és amit nem is akart elkerülni, mégsem maradt érintetlen a XVIII. és XIX. század nagy eszméitől és változásaitól.

Egyéni módon olvasztotta magába a felvilágosodás eszméit, üdvözölte a francia forradalmat, és egyetértett annak eszméi egy részével: a szabadsággal és az egyenlőséggel, az előjogok megszüntetésével, a törvény uralmával, a parasztság anyagi, társadalmi és kulturális feltételeinek alapvető megjavításával: megismerte a parlamenti és a sajtóval vívott harc módszereit.

Következésképpen, kissé elhamarkodva azt lehetne mondani, hogy a korszellem „gyorsaságának” hatására az erdélyi románok – akár az Unitus Egyházzal, akár nélküle, de – mindenképp ráléptek volna a politikai emancipáció és a kulturális haladás útjára. Elsietett következtetés (bár ha kevésbé éles megfogalmazásban is, de megtalálhatjuk nem egy tiszteletre méltó tudós írásában), hiszen a „korszellem” kifejezés által jelölt egyetemes közeg csupán keretet jelent, feltételt, lehetőséget a fejlődésre, de önmagában nem vezeti meghatározott irányba az emberi közösségeket. Szükséges, hogy mellette létezzen egy fogékony és dinamikus mag; ezt egy ideig szintén a két egyház alkotta, később, még határozottabban, a világi értelmiség és politikai osztály.

Valószínű, hogy ez utóbbiak álltak volna egy idő után a román nép politikai és társadalmi nemzeti mozgalmának az élére. 1870 körül meg is tették. De eredményeikkel viszonylag megkéstek (és az idő múlása, valamint az elvesztett lehetőségek „megbosszulják magukat”), és kérdés, hogy ennek a döntően világi összetevőnek a vezetése alatt az erdélyi románság szellemi konfigurációja ugyanaz lett vol na-e. Szükséges itt figyelmeztetnünk arra a körülményre, hogy az egyház és a klérus olyan jelentős autonómiával rendelkezett az állammal szemben, amilyennel a világi társadalom rétegei nem, és – mondjuk meg nyíltan – ez utóbbiak egy – bár kisebb – része hajlandó lett volna lemondani róla, mert vonzották a hivatalos környezetbe való „integrálódás” előnyei.

Az Isten és a „román nemzet” jövője iránt egyaránt megingathatatlan hitet tartalmazó erdélyi nemzeti érzés sajátosságának létrejötte annak a vallásos szellem és az egyházi intézmények által mutatott sajátos útnak is köszönhető, amelyet ez az érzés, az emelkedettséget és az erkölcsi és jellembeli következetességet szem előtt tartva, végigjárt.

Mint ahogy azok, akik kiváltképpen meg vannak győződve a vallási uniónak a román nép életében játszott pozitív szerepéről, lassan kezdenek kifogyni érveikből, ugyanúgy e szerep tagadói is ugyanazon tanok ismételgetésére korlátozódnak. Kijelentéseik az idő múlásával nem lettek meggyőzőbbek.

Mondták, hogy az uniót elfogadó okmányok, amelyeket Gyulafehérvár püspöke és esperesei úgy írtak alá, hogy nem tudták, mit tesznek, hamisítványok voltak. Gyermeteg érv, hiszen ha bebizonyosodna is a hamisítás ténye, az okmány aláírói jóhiszeműek voltak mindabban, ami az unióhoz való csatlakozással járt, s amiben a jól ismert körülmények között megállapodtak a jezsuitákkal. Nem jelenti azt, hogy valamikor az 1698–1700-as aláírást követő időkben az aláírók megállapították volna, hogy hamis okmányokat írtak alá, olyanokat, amelyek nem az általuk elfogadott klauzulákat tartalmazták volna. És amikor súrlódásokra került sor, melyeket az unió felmondására való célozgatásokkal, fenyegetésekkel jeleztek, a felhozott ok formálisan soha nem ez volt, pedig milyen könnyen lehetett volna utalni rá a valós elégedetlenségek kapcsán. Amikor ezek az okmányok szóba kerültek, az unitusok annak betűire hivatkoztak, s azok be nem tartására.

A tettek valóságos létezésének ténye számít, és nem holmi szőrszálhasogató iromány. A Szentszék törvényszéke elítélte Galileit, ő visszavonta kifogásolt tanait (egyesek ócsárolják, mert hetvenévesen és vakon nem választotta inkább Giordano Bruno sorsát), de ezen eseményektől függetlenül a Föld járja a maga pályáját a Nap körül.

Más alkalommal is vitattam már azt az elévült nézetet, mely szerint az 1700-as egyházi unió káros volt, mert kettébe szakította a román népet. Ilyen hatásról, bár nem voltak drámai megnyilvánulásai, csupán addig beszélhetünk, amíg a vallási hovatartozás elnyomta a nemzeti szolidaritást. Más szóval, amíg a „vallási nemzet” megelőzte az etnikai alapút. Miután a közös múlt tudatosításával, a nyelvi és a jelen-, valamint jövőbeli törekvések közösségével a nemzet az uralkodó „forma mentis” lett, a felekezetek a maguk során kiegészítő elemekké váltak, és nem valamely nemzeti szakadás okozóivá.

Voltak, akik komolynak gondolták magukat, amikor azt állították, hogy 1918. december elsején történelmi esélyt mulasztottunk el: a vallási egyesülést a politikai-nemzeti egyesüléssel egyszerre.

Bárki elképzelheti, mennyire magasztos pillanata lett volna „Nagy-Romániának”, ha színpadra lépésének pillanatában megsemmisített volna egy olyan egyházat, mint az unitus egyház, a nemzeti egység élharcosa, méghozzá nem demokratikus módszerrel, hanem betiltással, természetesen látszólag „önkéntes beleegyezéssel”, a lelkiismereti szabadság aktusaként (ha nem éppen lelkes beleegyezéssel, mint 1948-ban…).

A Román Unitus Egyház történelmi szerepét hangsúlyozó egyik legutolsó válasszal zárnám e sorokat: annak az állhatatosságnak hangsúlyozásával, melyet a totalitarizmussal szemben tanúsított. 1948 után az unitus egyház újra megtalálta Inocenţiu Micunak, a Supplex, a Szabadság mezei gyűlés, a balázsfalvi Pronunciament, a Memorandum idejéből való messianisztikus elhivatottságát.

A román szellemiség egyetlen más testülete sem mérhető hozzá nagyságban és mártíromságra való képességben abban a harcban, amely a civilizált ember egyik magasrendű értékének, a lelkiismereti szabadságnak a védelmében folyik.

Ezek az emberek megtették. Bár nekik is voltak, mint bármely más esendő lénynek, bűneik, megingathatatlanságuk és szenvedéseik így is elég alapot nyújtanak ahhoz, hogy elmondhassuk: miközben példájukkal sorstársaikat is bátorították ugyanafelé a cél felé, közel jártak a megváltáshoz.

Három évszázad múltán, azt hiszem, elérkezett az idő, hogy a nyílt vagy alattomos vádak átadják helyüket a kölcsönös elismerésnek.

Camil Mureşanu1927-ben született Tordán. Egyetemi tanár és a Román Akadémia Történelmi Intézete kolozsvári fiókjának igazgatója. Jelentős műve: Europa modernă: de la renaştere la sfârşit de mileniu (A modern Európa: a reneszánsztól az ezredvégig), Kolozsvár, 1997.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban